Lehetséges-e Lars von Trierről trieres kritikát írni? Erre tesz merész kísérletet Ştefan Bălan, Mihai Chirilov és Alex. Leo Şerban hatkezes kötete, amely rendhagyó stílusban megírt kritikákat tartalmaz egy formabontó rendezőről.
Ha valaki a cím láttán egy rendező életművét taglaló szokásos monográfiának gondolná a román nyelvű kiadványt, az egy belelapozással, fülszöveg-böngészéssel könnyen rájöhet, hogy egyszerre az, aminek ígérkezik, és egyben valami teljesen más.
Az első erről árulkodó jel a kiadó és a sorozat neve: az IDEA kiadó Balkon sorozata a kortárs művészetfilozófiai és -elméleti vonalat képviseli a román könyvpiacon. De felkaphatjuk a fejünket a szerzők neve olvastán is: Mihai Chirilov a TIFF művészeti igazgatója és filmkritikus, Alex. Leo Şerban filmkritikus és fordító, a Dilema veche, az Observator cultural és az Elle című folyóiratok szerzője, a harmadikként csatlakozott Ştefan Bălan pedig hivatásos rákkutató és emellett író, költő, a www.cloudsmagazine.com nemzetközi internetes lap főszerkesztője. Szintén a kötet kísérletező hangvételére utalhat fejezeteinek keletkezéstörténetete: egy puzzle-szerűen összeillesztett cikkgyűjteményt tarthat kezében az olvasó. Valójában a szövegek többsége az eszszé műfajába sorolható, helyenként Lars von Trier-interjúk egészítik ki az egyes filmek boncolási eredményeit (ez a szerzők definíciója az általuk művelt analízistípusra).
A kötet felépítése sem szokványos: a rendező utolsó egészestés filmjével indul, a Dogville-lal, visszafele haladva az Aranyszív-trilógia, a Birodalom című sorozat, az E-trilógia, a Medea és a Nocturne című vizsgafilm kerül „boncasztalra”. Ehhez a visszafele pörgetett kronológiához leginkább az az olvasói gesztus áll közel, ahogy az első oldalak után kíváncsian a könyv végére lapozunk. És ebben benne foglaltatik egy olyan koncepció is, amely egy szerző életművének méltatását nem teszi egyenlővé annak fejlődéstörténetével, a filmeket nemcsak egy nagyobb rész töredékeként, hanem önálló egységként is tárgyalni tudja.
Hogy milyen rokoni szálak fűzhetik Brechtet a Big Brotherhez, a Sürgősségi kórházat, az X-aktákat és a Twin Peakset a francia újhullámhoz, vagy Dreyert, Bergmant és Hitchcockot Bachelard-hoz? A szerzők szerint Lars von Trier filmjeiben mindebből mind megtalálható egy kevés, legalábbis metaforáikból ezek az asszociációk köszönnek vissza a leggyakrabban (például a Dogville összegzése: „egy brechtiánus Big Brother”). A rendező jellemzése sem kevésbé frappáns: ő „az európai filmkészítés szolgálatos avantgárdistája, és a világ filmgyártásának provokatív géniusza”. A játékos, laza stílusú szövegek mögött valójában Lars von Trier-rajongók bújnak meg: a legsikerültebb fejezeteknek azokat tartom, amelyek von Trier intertextuális játékai (és különcködései!), vagy az éppen elemzett film szerkezete szerint vannak hangolva. Ilyen a Birodalom című sorozatról írt szöveg, mely – a tévésorozat 11 részének megfelelően – 11 alfejezetben veti fel a sikeres film lehetséges inspirációs forrásait és idézeteit, például azt, hogy hogyan sikerül megidézni a szmokingos-csokornyakkendős Lars von Triernek Alfred Hitchcock fantomját, vagy hogyan keveredik a „szellemek Birodalmába” Shakespeare és az antik kórus. Az E-trilógia című fejezet az Európa zárójelenetét idézi, a hipnózis technikájához hasonló visszafele számolással zárul: „9, 8, 7, 6... mire kimondom azt, hogy 0, ennek a bekezdésnek a végére érnek... 5, 4... olyan, mint egy film zárójelenete... 3, 2... egy európai filmről van szó, de ... 1... és 0”. A Dogma kiáltvány 10. pontját (a rendező neve nem szerepelhet a főcímlistán) is betartja a három román kritikus – az egyes fejezetek szerzői, esetleg szerzőpárosa nevének az elhallgatásával (merthogy a könyv nem egy szerzőé, hanem egy szerzőről szól).
Noha a szerzők láthatóan törekednek az olvasmányosságra, az olvashatóság kérdéses. Ha valakit von Trier műfaj-dekonstrukciói, netán a szigorú formalistaként induló rendező minden formát tagadó Dogma-frontemberré vedlése érdekel, annak a Rendezőportrék című (Zalán Vince szerk.) kötetben megjelent Varga Balázs-írás hasonlóan szellemes, de céltudatosabb olvasmány lehet. Az antiakadémikusságra törekvő, töredezett, asszociatív és szójátékokkal teletűzdelt szövegek külön-külön, talán folyóiratokban jobban megállták helyüket, mint így, egy kötetben. A filmtörténeti ismeretekkel felvértezett szerzők rengeteg felvetett, de nem kibontott ötlete „boncolásként” felületes. Az olvasó hasonló helyzetbe kerülhet, mint Woody Allen, aki egy közismert anekdota szerint egy gyorsolvasási tanfolyamon két óra alatt kiolvasta Tolsztoj Háború és békéjét. A csattanó a felelet arra a kérdésre, hogy miről is szólt a regény: „valami oroszokról”.
Fennáll a lehetősége annak, hogy a román filmkritikus-trió Trier-könyve hasonló könnyedséggel összegezhetővé válik, csak három szó kell hozzá: LARS VON TRIER. (A vélemény radikalizmusát oldandó: ez bók, amennyiben a szerzők Trier filmjeire hangolt szövegszerkesztését vesszük figyelembe, és egyáltalán nem bók, amennyiben egy félig-meddig csalódott olvasó gondolja ezt.)
Ştefan Bălan – Mihai Chirilov – Alex. Leo Şerban: Lars von Trier: Filmele, Femeile, Fantomele. IDEA Design&Print Kiadó, Kolozsvár, 2004, 108 oldal, 150 000 lej.
