Eleven filmkultúráról csak ott beszélhetünk, ahol létezik az alkotók, befogadók, kritikusok szentháromsága. Erdélyi magyar filmről beszélni nem lehet, amíg nem ír róla senki. Biztos pont a Filmtett, de azért nem rossz, ha más típusú, hosszabb lélegzetű cikkek is megjelennek a témával kapcsolatban. Erre vállalkozott a Korunk szerkesztősége, amikor a folyóirat 2002. januári számát a filmnek szentelte.
Az erdélyi magyar filmről szóló blokk mellett többé-kevésbé az állandó rovatok is mozgóképes témájú cikkeket közöltek ebből az alkalomból, így került be például Pethő Ágnesnek a filmes önreflexióról írott igen alapos tanulmánya. De így is csak többé-kevésbé homogén a lapnak ez a száma. Bár kétségtelenül üdítő olvasmány a puritán szövegek közepette A szeretkezés kínai tankönyvéről írott recenzió, bizonyára tudtak volna a szerkesztők találni olyan friss, filmes szakkönyvet, amiről érdemes lett volna kritikát közölni a Téka rovatban. Még különösebben hat a mozgóképes összeállítás közepén az a húsz oldal, amelyben költők, irodalmárok az általuk legjobbnak tartott tíz 20. századi magyar versről vallanak. Nem ismerem a lap anyagi, szellemi potenciálját és szerkesztési elveit, de szerintem erőteljesebb lett volna teljesen egységes számmal kirukkolni.
Maga a filmes blokk úgyis elég változatos ahhoz, hogy ne unja meg az olvasó a sok filmről szóló írást. A kerekasztal-beszélgetéstől kezdve a szubjektív beszámolón át a szorosan vett filmelemzésig a legkülönfélébb műfajú írásokból tevődik ki az erdélyi magyar film helyzetét körbejáró összeállítás, amelynek gerincét mégsem a filmről írott szövegek, hanem a filmben való gondolkodás gyökeresen eltérő módjait képviselő három forgatókönyv adja. Az időrendben első Páskándi Géza jelenetéből íródott, 1972-ben és az ötvenes-hatvanas évek szellemét követve a huszadik század elembertelenedett világáról szól, szimbolikus-abszurd nyelven. A Külső zajok című forgatókönyv szerzője Fischer István rendező, akinek korábbi, Legalább Európát című tévéjátékáról a Toll rovatban Fodor Sándor írt méltatást. Fodor hozzászólásából kiderül, hogy Fischer 1973-ban Nyugat-Németországba emigrált, amiből arra is következtethetünk, hogy a Külső zajokat végül nem forgatták le. Sajnos, semmilyen szerkesztői kommentár nem fűződik a szöveghez, amiből kiderülne a forgatókönyv utóélete. A Külső zajok történeti elhelyezésére irányuló szerkesztői szándékot vélek mégis felfedezni abban, hogy a forgatókönyvet a romániai magyar tévéjátékokról szóló cikk előzi meg. Az írás szerzője, Kacsó Edith azonban mintha megkerülné feladatát: a cikk elején arról elmélkedik, hogy miként születik jelentés a filmben, a végén arról, hogy az általa leírt művek értéket leginkább a patina adja, a közepén pedig a romániai magyar tévéjáték történeti, tematikai vagy poétikai szempontú értelmezése helyett az egyes filmek vázlatos kritikáját adja. Miután az elmúlt ötven év romániai magyar filmművészetének tekintélyes része tévéjátékokból áll, ezért a jó érzékkel kiválasztott forgatókönyv mellett talán elkelt volna egy alaposabb elemzés is a témáról.
Király László novellájából íródott a másik forgatókönyv, amiből Gulyás Gyula rendezett filmet Fény hull arcodra címen. Az idei budapesti Filmszemlén bemutatott alkotás irodalmi forgatókönyvét a lapban hosszú beszélgetés vezeti be, amelyben a rendező, a forgatókönyvíró (Csiki László), az operatőr (Vivi Drăgan Vasile) és a producer (Kántor László) felidézik a film születésének körülményeit és megosztják egymással, valamint az olvasóval a műről vallott nézeteiket. Nemcsak aktualitása és értékei miatt szerencsés, hogy a film jelentős teret kapott a lapban, hanem azért is, mert a tér-idő konkrétságával és elemeltségével való játék révén az erdélyi történeteket vászonra vivő magyar filmek fontos reprezentánsa. Mint azt Margitházi Beja Tompa Gábor Kínai védelem című filmjének elemzésében megállapítja, „helyszín és vidék, jelen és múlt meghatározó, történetalakító dramaturgiai elemekként, majdhogynem aktív szereplőkként vannak jelen” a kilencvenes évek erdélyi dokumentum-, rövid- és nagyjátékfilmjeinek többségében. Margitházinak sikerül ebből a szempontból lényegretörő pontossággal leírnia a kilencvenes évek egyetlen erdélyi magyar rendező által készített nagyjátékfilmjének sajátosságait. A cikk szerzője a tárgyilagos hangvételű elemzésben ugyanakkor burkolt kritikaként annak az igényének is hangot ad, hogy a múltat tematizáló filmek mellett szükség volna már az erdélyi aktualitás realisztikus bemutatására. Erre vállalkozott Filmtettes szerkesztőtársa, Zágoni Balázs Bűvészmozi című forgatókönyvével. A személyes hangvételű, humoros, hétköznapi történet a lap munkatársainak kalandjairól, az erdélyi filmkultúra életben tartásának vagy inkább életre keltésének nehézségeiről szól. Az anyaországból drukkolva az erdélyi magyar filmnek, úgy gondolom, hogy nagy szükség volna ezekre a nyelvileg és filmnyelvileg egyaránt könnyed, keresetlenül őszinte művekre. Egyrészt ideje volna eloszlatni azokat a hamis illúziókat, amit a határon innen élők a határon túli magyarokkal kapcsolatban táplálnak, másrészt az erdélyi fiatalság számára saját történeteiket kellene vászonra vinni, hogy a közönség a jövőben (is) ott legyen a vetítéseken.
A Korunk összeállításának egyik legfontosabb és legszomorúbb tanulsága, hogy jelenleg éppen az alkotások hiányoznak a gazdag és sokszínű filmkultúrához, hogy az erdélyi magyar filmnek jelentősebb a múltja, mint a félmúltja és a jelene. Xantus Gábor Filmjáték Mozifalván című dokumentumfilmje illetve a belőle kivonatolt cikk Janovics Jenő kolozsvári némafilmes műhelye körül a tízes-húszas években pezsgő filméletet eleveníti fel számos történeti forrásmunka és eredeti riport segítségével. Szántai János kissé patetikus hangot megütő cikkében az erdélyi születésű Szőts István életét követi nyomon, aki filmtörténeti jelentőségű Emberek a havason című művével megteremtette az erdélyi magyar mozgókép ma is élő beszédmódját. Janovics és Szőts kulcsszerepét nem tagadva érdemes (lett) volna a kisebb nevekkel is foglalkozni, hogy az olvasó előtt teljesebben rajzolódjon ki az erdélyi magyar film története. Elismerem ugyanakkor, hogy mindent nem lehet számon kérni egyetlen lapszámon. A Korunk szerkesztőségét mindenképpen dicséret illeti, amiért életkorban, látásmódban egymástól ennyire távol álló szerzőket sikerült megnyernie a feladatnak. A sokszínű, helyenként igazán igényes összeállításnak remélhetőleg lesz folytatása.
