Valaha megesküdtem magamban, hogy destruktív kritikát márpedig nem írok. A test erős is volt, ámde a lélek gyenge: a The Body című pompás vallásos-misztikus-kalandfilm-egyveleg (a három műfaj egybekotyvasztása körülbelül olyan hatást keltett, mint egy tejszínhabos sós hering) megingatott elhatározásomban. Ezt a filmet nemhiába sorolják az idei bemutatók legsikerületlenebb alkotásai közé.
Már az elején tudtam, hogy thrillerrel állok (ülök) szemben. Sajnos csak abból tudtam meg, hogy jó nagy betűkkel ki volt írva a plakátra, meg, hogy – a megelőlegezett obligát félóra után - izgatottan lestem az órámat, hogy mikor lesz már vége. Ha így tekintjük, szüszpanszban nem is volt hiány.
A rendező-író Jonas McCord hatalmas témát lőtt (le). Ami nem az övé, nem az övé, előlegezzük meg neki azt, hogy a téma nem a McCord fejéből pattant ki, Richard Ben Shapir regényéből kölcsönözte. Az ötlet valóban kiváló: mihez kezd a kereszténység a fel-nem-támadással? Ha mégis előkerülne Jézus csontváza, alapjaiban inogna meg a kereszténység? Mi történik, ha kiderül, hogy Jézus csak próféta volt? Ötletben tehát nem volt hiány, amiként munkatársakban sem – ezt a filmet azonban, átfogó rendezői koncepció híján, nem tudta menteni sem a rangos színészgárda (Antonio Banderas, Derec Jacobi, John Wood), sem a mesteri operatőri munka (Zsigmond Vilmos), sem a csodálatos helyszíni felvételek Jeruzsálemben.
Lássuk csak, miről is van szó. Hamid bácsi (Makhram J. Khoury), a palesztin boltos pincét ásat, és mit ad Isten, egy kétezer esztendős temetkezési helyre bukkan. A csontvázat Sharon Golban izraeli archeológusnő kezdi vizsgálgatni, és rögvest rájön, hogy korszakalkotó (így, szó szerint) felfedezésről van szó. A csontváz ugyanis egy Kr.u. 33-ban megfeszített úriemberé, akinek töviskoronát húztak a fejébe, a bordái közé lándzsát szúrtak, a sírban egy érme Poncius Pilátus korából, stb. Egy-két részletet még csekkolni kellene, de a mi Sharonunk mindjárt tudja, kiről van szó. (Könnyű neki, nem az ő hite forog kockán). Ezt úgy intuícióból, különösebb vizsgálatok nélkül, mert archeológusi tevékenysége nagyjából kimerül a lábszárcsontok lakkozásában, és mintha a történelmi ismeretei is kissé hiányosak volnának: egyebek között, fogalma sincs a római temetkezési szokásokról, meg egyéb, archeológus esetében elhanyagolható apróságról. Nem baj, a múzeumigazgató majd felvilágosítja.
Na itt közbelépnek az izraeli titkosszolgálatok (Moshe Cohen), a kékszemű palesztin terroristák (Muhamed Bakri), és természetesen a Vatikán (Derek Jacobi, John Wood és Antonio Banderas), valamint az izraeli szélsőjobb (ez utóbbi szerepe kimerül a rekedt ordítozásban meg kődobigálásban). Az izraeli állam képviselői pont olyan ellenszenvesek, és egysíkúak, mint a Vatikán képviselői, csak az arabok tesznek túl rajtuk e tekintetben. Naná, hogy nekik is kell a csontváz, majd elcsencselnek vele Líbiában. (Ilyen fajgyűlölő ábrázolást csak a Lányom nélkül soha című vitatható ízlésű filmremekben láttam.)
A Vatikán a meghasonlott lelkiismeretű Matt Gutierrez atyát (Antonio Banderas) küldi ki helyszíni szemlére. Beindul a félig-meddig plátói szerelmi történet (könnyű kikövetkeztetni, hogy kik között) és a hajsza, (mindenki között). Mindenki rá akarja tenni a kezét a csontvázra, csak valahogy mindenki elfelejti elvinni, ugyanis senki sem őrzi. Helyette szegény Hamidot szervezik be, illetve figyelik. Gondolom, ezt a részt szánta a rendező szüszpanszosnak, kár, hogy az izraeli szélsőjobbot és az arab terroristákat ugyanazok játsszák. Akinek nem elég az üldözés, ott a Matt atya-Sharon közti hitvita, teológiai aláfestésnek, meg a gravitáció legyőzése: mindkét atya repül a filmben, becsszavamra, annyi külöbséggel, hogy a hitéből kiforgatott Lavelle atyára sajnos hat is a gravitáció.
A gonosz palesztinek végül kegyeskednek megszerezni a csontvázat, a becses portéka (amit egy sárga utazótáskában tárolnak) és egy kézigránát fölött kezet fog keresztény és arab, Matt is repül (szó szerint), meg sem áll a Vatikánig, ahol kitér. Ahhoz képest, hogy a karja robbant fel, a lába sántul le, de minden jó, ha a vége jó: a végén még az is kiderül, hogy ki feküdt a sírban. Ugyanis ki volt írva, böhöm nagy betűkkel, valahol a bejáratnál, csak valahogy mindenki elfelejtette megnézni. Miután felrobbantják a sírt, már késő. Csak a néző tudja.
A tárgyi tévedéseknek – a nyugaton kelő napoknak – megvan a maguk helye a filmtörténetben. Egy jó alkotásnak meg sem kottyan. Ez a film nem bírta meg. A rossz film valahol ott kezdődik, hogy jó, ha vége.
