Mi ketten, kedves olvasóm, akik művészfilmeket nézünk, és a modern-posztmodern paradigmaváltásról beszélgetünk a kedvesünkkel lefekvés előtt, nos, még nekünk is be kell látnunk, hogy bizonyos kultúrkörben az Amerikai pite kultuszfilmnek számít. Jó, ezen kör egyes tagjai nevetnek azon is, ha sárgára vált a szemafor, de ezt most mellőzzük, és a világért se általánosítsunk.

A film maga szerintem nagyobb sokként hatott az amerikai önazonosság-retorika szimbólumrendszerére, mint a szeptember 11-i terrortámadás. Hangsúlyozom, hogy ez pusztán a szemiotikai diskurzus terében értendő. A koreai és később a vietnami háborúba induló katonák nemhivatalos szlogenjei voltak a „Szabadságért és anyuci almás-pitéjéért!” típusú kijelentések. Láthatjuk tehát, hogy a köznép fiai az egyetlen jellegzetesen amerikai süteményben konkretizálják a szabadság, egyenlőség, demokrácia, Amerikai Egyesült Államok elvont fogalmait. És a szimbólum működik.

Aztán jön a film, amelynek címe újra aktiválja ezt a tudást, és le is rombolja úgy középtájt. A híres pitemolesztálós jelenetre gondolok, ami az elkövetkező évtizedekre beleégette a kulturális köztudatba a középen lyukas pite rémképét. Ezzel a film felülírja az eddigi szimbolikus jelentést, a kultúra belülről rombolja saját, jól bevált kliséit. És Jason Biggs elássa saját karrierjét, sokkal nagyobb tehetséggel sem lenne esélye lemosni magáról a Pief***er becenevet. Most őszintén, ki tudná a Pite után elképzelni őt egy orvosi krimiben, mint kórboncnok? Persze nem fog éhen halni, míg az alkotók ki-kicsavarnak magukból egy-egy folytatást. Most a harmadiknál tartanak, és akinek tetszett az előző két rész, ezt is meg fogja nézni. A filmet veterán Pitéseknek ajánlom.