A képregényadaptációk elmúlt évtizedének hagyományán próbált túlmutatni három éve a Kick-Ass (Ha/Ver) című, friss lélegzetvételű akciófilm, amely furfangos célt tűzött ki magának az amerikai mozilátogatók meglepetésére. Úgy ragaszkodott formailag a (szuper)hősök mítoszához, hogy a protagonisták emberfeletti képességeit mind mellőzte. A képregényes konvenciókhoz ragaszkodó képi és tartalmi megvalósítás olyan állandó helyzetkomikumot kölcsönzött a cselekménynek, amely néhány esetben már az abszurditást érintette. Mindezekkel egyidőben az emberfelettitől megfosztott akciófilm hű maradt az archetipikus képregényhős beavatási folyamatához: felismerés, szembesülés, majd ezáltal az eredettörténetből fakadó félelmektől való felszabadulás. Ez az a mindannyiunkban lezajló változás, amit az önnön megismerés jegyében vállalunk fel – és amit a második rész teljes mértékben megtagad mind nézőitől, mind szereplőitől.
A cselekmény szerint két évvel járunk az első epizód eseményei után, ahol szereplőink vagy a serdülőkor, vagy a felnőtté érés kapujában állnak. Ezzel nyit a film, hogy könnyen megalapozhassa a bizonytalanságot és a tévelygést mindegyik szereplőjében. Ez az alaphelyzet látszólag elég is volt a forgatókönyvírók számára, és a továbbiakban a történet nem is foglalkozik tovább egyik szereplő indítékával sem, hiszen a serdülőkor (vagy a felnőtté válás) ez esetben olyan forgatókönyvi eszközként operáló toposz, amivel látszólag megúszható mindenki motivációjának és jellemzésének ecsetelése.
Fontosnak tartom a sequelt a képregényektől kölcsönzött kánonok jegyében vizsgálni, hiszen ezek segítségével érhető nyomon az a tény, miszerint a belső indíték részlete és őszintesége mindvégig hiányzik a filmből. Pontosítanék: épp az nincs meg, amitől az első Ha/Ver bármennyire is sikeres volt. A három évvel ezelőtti részben a realitásból kivirágzó képzelt játék csapott vissza a realitásba, itt pedig az indulásból képzelt játék torkollik át egy másik játékba, egy hamis kép újabb hamis képhez csatol vissza. A korábban említett toposzból kiindulva, Hit Girl, Kick Ass és a korábban Red Mistként ismert hőseink ezúttal újabb késztetést éreznek a maszkok viselésére. Lehet, hogy épp azért történik így, mert valakik egy irodában azt gondolták, hogy újból el lehet (és el kell) adni a „gyerekekből faragott szuperhősös” játékot. Jelen film esetében minden tévelygő identitásra húzott maszk pusztán a képmutatás és önáltatás. Az űrrel kitöltött szerepjáték vállalása legjobban a főgonosz genéziséből érezhető ki: a Motherfuckerré lett Red Mist anyja gyorsan vázolt halálán keresztül kerül kapcsolatba a sötét oldallal, majd ezt követően minden párbeszéde igazolni kívánja az általa felvállalt gonosz szerepét. Felveszi a maszkot (szerepet), majd azonnal tudatosítja magában, hogy ő a gonosz szereplő. Azonnal az általa választott képpé alakul. Itt senki nem tapasztalja meg, hogy milyen annak lenni, aminek látszik, mindenki csak az marad, aminek látszatni akarja magát. Vegytiszta képmutatás, hamisan vállalt szerepekkel. Az új énképet öltött szuperhősök által hangoztatott azonnali reflektálás az, ami a szerepjátékot próbálja hitelesíteni. Tapasztalási folyamatok nélkül minden helyzet kioltja magát, minden hős önállóan csak egy kosztüm, de a forgatókönyv mellékesnek ítél mindent, ami a palástok alatt rejtőzik.
Igaz, valahányszor az írók megpróbálnak kitérni a maszkot viselő hősök „igaz” jellemére, olyan finoman semmitmondó és amerikaiasan plasztikázott tartalmatlan jelenetekre hagyatkoznak, mint például Hit Girl első társadalmi nyomás alatt vállalt randija vagy Kick Ass magányának feloldozása a szociális háló segítségével. Mindezt folytonosan hamisítja a redundánsan önigazoló párbeszédek sora, ami néhol hódolni próbál a naivabb képregényes karakterrajzoknak, sokszor pedig a forgatókönyvírók pórias jellemrajzait leplezi le. Én vagyok az, aki a jó – mondja a jó. Eme, támasz nélküli szerepvállalásokra felfűzött forgatókönyv tökéletesen igazolja magát egy olyan jelenettel, ahol az összegyűlt „igazságszolgáltatók” saját eredettörténeteiket mesélik el. Az olcsó humorba ágyazott szituáció ez esetben távolságot tart és leválaszt a szereplők tényleges jelleméről, ezáltal újból felerősítve azt a vonalat, miszerint mindenki egy általa választott hamis képnek él. A második Kick-Ass esetében a paródia az az eszköz, ami akaratlanul kioltja a történet minimális valósságát, teljesen leszakad az önnön szabályai szerint felállított realitásról, magával rántva szereplőt, eseményt, formát és tartalmat egyaránt. Röviden: a film kétszeresen hazudik. A becsületet és a jót képviselő brancs (Hit Girl, Kick Ass) ezúttal azért lép az ártatlan városlakók védelmébe, mert saját felnőtté válását nem tudja elfogadni, és képtelen szembesülni az önismeret kihívásaival. Paradoxális helyzet ez, hiszen forgatókönyv-szinten nincs is amivel szembesüljenek, ezek a személyek úgy születtek meg a vásznon, hogy közben nem is léteznek.
Mindenki kibúvót keres a valódi arca elől, eljátszva saját képregényes formáját, ahol újabb önáltatás csapdájába esnek. Indulásból lecsatoltak a realitásról: azonnali szerepjátékot tudatosítanak magukban, majd az abnormalitásba térnek vissza. Pont úgy, ahogyan ez a való életben történhet velünk, a nézőkkel. Sajnálattal tapasztaltam, hogy a film erre a védekezési mechanizmusra tanítja nézőit, még akkor is, ha az nem egészen tudatosul bennünk, míg a vászon előtt ülünk. Azonnal undort éreztem a film iránt, amint kitapogattam ezt a rétegzett és mindenben visszatérő pszeudoegzisztenciát. Kiábrándultan távoztam a moziteremből, közben pedig hálásan gondoltam arra, hogy csak négy ember vett részt az aznapi vetítésen.
