A Constantine műfaja képregény-adaptáció, fantázia, horror. A film a Hellblazer című képregényből inspirálódon, s ez (a forrás gazdag fiktív világának a megteremtése a filmben) olyan formai szabadságot ad, aminek csak a költségvetés és az alkotók képzelete szab határt. A műfajok között ma gyors és könnyű az átjárás, ez abból is látszik, hogy a képregényből lett film premierjével egyidőben már kapható a boltokban a filmből készült számítógépes játék is.
Francis Lawrence, a film rendezője mindent elkövetett, hogy a filmvásznon ne vesszen el a képregény bensőséges hangulata. A filmnek sikerül visszaadnia az eredeti mű hangulatát úgy, hogy közben megteremti saját, önálló vizuális világát. Ez azért is lehetséges, mert az elsőfilmes rendező korábban videoklip-rendezőként kiváló vizuális képességeiről volt híres. A forgatókönyv és a szereplők, a jelenetek más alkotóelemei azonban kitűnően illenek a digitális Bosch-szörnyek lakta nagyvárosi pokoldizájn világába.
A történet alapja, hogy az Isten és az ördög is tartózkodik az emberi fajjal és a szabad emberi akarattal való közvetlen érintkezéstől, de bizonyos mértékű, közvetítőkön keresztül történő befolyásolás mindkettejük számára megengedett. Ezek a közvetítők nem angyalok és nem is démonok, hanem félszerzetek. A félszerzetek hétköznapi testekbe bújva szabadon élnek az emberek között. De John Constantine (Keanu Reeves) látja őket. Gyermekkora óta a birtokában van annak a látnoki képességnek, amellyel meg tudja állapítani, hogy az álruhájuk alatt milyenek valójában ezek a lények. A természetfeletti ügyekre specializált nyomozó a földön tevékenykedő démoni félszerzetek ellen harcol. Mivel nem csak a démonológia és a fekete mágia avatott szakértője, hanem gyakorlott szélhámos is, minden (nem hagyományos) eszközt felhasznál ebben a harcban.
De Constantine eléggé valószerűtlen hős. Nem vezérli magasabb cél vagy jobbító szándék. Csak azért csatázik a gonosszal, hogy ezzel elkerülje a pokolba kerülést, amit korábban már megtapasztalt, és ahogy próbálkozásai sorra kudarcot vallanak, egyre cinikusabb lesz. „A legszimpatikusabb antihős, akit eddig láttam" – mondja róla Keanu Reeves. Constantine egy nap a szokásosnál is nehezebb ügybe botlik. Ez alkalommal egy kislányt tart fogva az alvilág, és ő észreveszi, hogy ez az eset különbözik az eddigiektől. Rájön, hogy ebben a különös gyermekben rejtőző démon nem a kamaszlány testének birtoklásáért harcol, hanem át akar törni rajta, hogy behatolhasson a fizikai világba, megsértve az ősi egyensúlyt. Ekkor talál rá Angela Dodson (Rachel Weisz), a nyomozó, aki Isabel (Angela húga) titokzatos öngyilkossága után kutat. A nyomozónő sokat hallott már Constantine-ról, és felkeresi őt, hátha segít kideríteni, mi is történt valójában Isabellel. Bár Constantine a legkevésbé sem akar a segítségére lenni, együtt harcolnak majd Mammon, az ördög fia ellen, aki a végzet lándzsájával és Gábriel segítségével át akarja venni a hatalmat a föld felett. A film bájos iróniája, hogy a végén megjön a fehér öltönyös papa (az ördög), és helyre rakja Mammont, a lázadozó gyereket.
A rendező újszerű ötletei jól illeszkednek a se fehér, se fekete történethez és a szereplőkhöz, akikről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy szokványosak lennének: a kemény rendőrnő, aki a paranormális jelenségek közt keresi a reménységet; Gábriel, az angyal, aki Istent képviseli a Földön, de közben személyes rendtartás kifejlesztésén munkálkodik; a pap, aki nem képes az ördögűzésre. Végül egy hős, aki nem akar hős lenni. Akinek problémái vannak az Istennel és az ördöggel egyaránt (hangyabollyal játszadozó gyerekek – mondja róluk). A legocsmányabb démonokat is legyőzi, de személyiségproblémákkal küzd, és rossz szokásaitól, mint a dohányzás, amely konkrétan megöli, nem tud megválni.
A film képi világa John Constantine sötét és barátságtalan világát érzékelteti. Vizuális értelemben ez a látványvilág a klasszikus film noirhoz közelít. Az éjszakai városképek, a mély árnyékok, az utcalámpák elnyújtott csíkjai a nedves aszfalton, a finoman kacskaringózó füst, rézsútos kameraállásokkal, expresszionista világítással egy bizonyos időszak hangulatát idézi, mégis mintha mai volna. A díszlet tervezését az az elv határozta meg, hogy a menny és a pokol párhuzamos világok, tehát mindennek van egy mennyei és egy pokoli verziója. Los Angelesről lévén szó, a pokol esszenciája a város hírhedt autópályája lett. Philippe Rousselot operatőr a film kompozícióinak és stílusának kiválasztásakor az eredeti képregény megoldásaira alapozott. Sok hegyesszöget, nagylátószöget és egyéb extrém, kifejezetten a képregényekre jellemző nézőpontot, beállítást használt. A megvilágításkor a kontrasztokkal és a színekkel játszott, így jóval finomabban árnyalt képi világot hozott létre, mint a képregényé, elkerülve a világosság és a sötétség kliséit.
A film erénye a vizuális világ és a ritkán megcsillanó irónia mellett, hogy nem prédikál, és nem próbál semmiről sem meggyőzni. Az első szinten szimpla szórakozást nyújt, kicsit megijeszt, és adrenalinba vonva talán intellektuális, emocionális kérdéseket is felvet, de olyan komolytalanul, hogy azt elbírja a multiplexes forgalmazás is. Nehéz lenne a film kapcsán vallásfilozófiai vagy metafizikai problémákat felvetnünk, mert ezeket a film csak annyira érinti, mint egy képregényfigura a valós emberi személyiséget.
