Száz évig volt a szem legjobb barátja, a hetedik művészet vászna, papirusza és kottája, a moziterem világűrjében a nap-vetítőgép előtt táncoló felhő, ami színessé tette az éjszakát, akkor is, ha fekete-fehér volt. A művészetet biznisszé varázsoló amerikai stúdiók mai unokái megunták, leszanálták, hogy újabb, könnyebb és olcsóbb hamisítványával vágjanak a produkciós költségekből. De ők is tudják, hogy soha a büdös életben nem lesz ugyanolyan.
Miközben mindenki az újat, az olcsót, a könnyen kezelhetőt zümmögi körül, mint légyraj a szart, mindvégig azon agyalnak, hogy miképp tegyék azt filmszerűbbé. Abszurd. Anyagiságától fosztották meg a filmet anyagiasságukban, s most, amikor fáj a szemüknek a pixeltenger, megpróbálnak anyagiságot ráhazudni. Pár hollywoodi szaki dicsőíti még a celluloidot (a Christopher Nolan-Quentin Tarantino tengelyen), de már az ő szavuk is kevés: a folyamat megállíthatatlan. A DCP-re való átállást erőltetetten ünnepi hangulatban próbálják eladni, mint pozitívumot. Persze, hogy pozitívum, mindenkinek jó. A gyártóknak is jó, mert olcsóbb, a forgalmazóknak is jó, mert kisebb és könnyebb szállítani, a moziknak is jó, mert nem romlik a kópia, könnyebb kezelni, a tévéképernyőn meg divx-en koplaltatott szemű mai nézőnek pedig szinte mindegy, ő örül, ha feszül az izom, robban az autó és duvadnak a mellek. Ki a franc nézi az operatőri munkát, amikor van popkorn, művajjal? A nemrég a konkurens kolozsvári multiplexet is bekebelező plázamozi-hálózat, a Cinema City kínálatában már alig van film, a legtöbb vetítés már digitális. Ez mondjuk nem meglepő. De az éves erdélyi filmünnep, a TIFF is egyre digitalizálódik. Pár éve a Kodak még támogatójuk volt, most filmszalagjuk szépségét egyáltalán nem, vagy beszkennelve, átírva, átszínezve és pixelesítve nézhetjük meg. Még egy ideig, talán...
A román állami forgalmazónak, a RADEF-RomaniaFilmnek van egy raktára Kolozsváron, a Kerekdombon. Nemrég tűntek fel a neten fotók és videók, miszerint az épületet elhagyták, nem őrzik már, finoman szólva vandalizmus áldozata lett. Elsétáltunk odáig, s a látvány egyszerre lenyűgöző és elszomorító. A filmek kibontva, széthajigálva állnak az épületben, az udvaron, a hátsó kertben. Térdig, de akár mellkasig lehet celluloidban gázolni. Fiatalok az épület tetejéről szökdösnek bele a filmekbe. Valaha más fiataloknak okoztak örömteli perceket a sötétben, most átlényegültek, s meg is lehet fürdeni bennük. Nem mintha érdemes lenne: sárosak, mocskosak, gyűröttek. Ezekről vetítve már nem lesz soha. Ez nem az a reinkarnáció. Belerúgok egy tokba: a harmadik Gyűrűk ura-film tíz tekercséből az egyik. Ez a film alig tízéves. Pedig az egész helyszín olyan, mintha még az átkosból hagyták volna itt. Vagy mintha a harmadik világháború után lennénk. Pedig ez ma van, itt és most.
Írhatnám, hogy kár érte, hogy vissza fogjuk még sírni a pixelek közt a filmet. Írhatnám, hogy hülye, idióta utókor, aki nem tud vigyázni erre az – egyaránt tárgyi és szellemi – örökségre. Írhatnám, hogy... nincs amit írni. A filmtörténetet is a győztesek írják, s a győztesek egyelőre a mogulok, akik nem szépet akarnak termelni, hanem merchandise-t. Ez van. De ők is tudják, mert gyerekkorukban még filmet néztek, hogy soha a büdös életben nem lesz ugyanolyan jó.
