Az értelmiségi családban nevelkedett Mia Hansen-Løve már gyerekkorában felfedezte magának Éric Rohmer filmjeit, és a 41 éves rendezőnő filmográfiáját elnézve e korai találkozás hatásait le sem tagadhatná. Hősei sokat és sokféleképpen szenvednek, ha szerelmük beteljesítéséről van szó, de ha ez még nem lenne elég, sokszor olyan fajsúlyos problémákkal is kénytelenek lesznek megküzdeni, mint mondjuk a mindent felemésztő bizonytalanság vagy egy közeli rokon (lehetséges) elvesztése.

Az Egy szép reggelen főhőse, Sandra (a remekelő Léa Seydoux megformálásában) sem mentesül a felsorolt problémákkal való szembenézés alól, ugyanakkor arra is figyelnie kell, nehogy kibillenjen, miközben háromféle szerepe között egyensúlyozik: mint egyedülálló anya, mint egy gondterhelt hétköznapjait átdolgozó tolmács és mint egy demenciában szenvedő édesapa lánya, illetve időnkénti gondozója van jelen a filmben. A középkorú nő büszkén magára is vállalja a kiosztott funkciókat, csakhogy egy régi barát színre lépésével a dolgok teljesen összekuszálódnak, és a hosszú évek óta szunnyadó érzelmek lávafolyamként készülnek a felszínre törni.

Clémént (Melvil Poupaud) és Sandra között rövid időn belül erős vonzalom alakul ki, melynek még az sem szabhat gátat, hogy a férfi házasságban él. A nő öt éve tartó magányát sikeresen maga mögött hagyva beleszeret a régi ismerősbe, aminek köszönhetően az addig melankóliától fuldokló hétköznapok hirtelen pirosbetűs ünnepnapokká válnak: ezek a ,,tiltott” randevúk, álomszerűségükben is realizmusra törekvő betétek – mint amikor Sandra és Clémént közösen töltenek el egy-egy napsütéses délutánt, vagy amikor az egymásba feledkező pár azzal tölti mindennapjait, hogy meztelenül fekszenek az ágyon, majd amikor haza kellene már menni, megnevezhetetlen erők próbálják őket visszatartani, melyeknek bűn lenne nem engedelmeskedni – adják a film legerősebb epizódjait.

A válságos időszak beköszöntével Sandra szerepei elkezdenek lassan összemosódni, de újonnan kiérdemelt, titkolt szeretői státusza is egyre több kihívás elé állítja. Clémént bizonytalanná válik, és ha csak ideiglenesen is, de visszatér családjához, Sandra édesapja pedig egyre kritikusabb állapotba kerül. A rendező egyik előző, 2016-os Az eljövendő napok című filmjét ismerve a néző izgatottan várhatja a tragédia bekövetkeztét, de ezúttal csalódnia kell. Az öregotthonba kényszerült exprofesszor apa, akit ekkor már legalább a nézők fele eltemetett magában, hirtelen jobban lesz, mi meg nem értjük, hogy mégis mi történt. Pedig a válasz rém egyszerű: Sandra és Clémént végre megtalálták egymást. Azt hihetnénk, hogy ez az ok-okozati összefüggések megcsúfolása, a valóság feláldozása a mese oltárán, pedig korántsem erről van szó. A férfi és a nő elhúzódó egymásratalálása igenis fontos és érvényes állítás, azon végkifejletek egyike, mely valóban képes befolyásolni a valóság alakulását. Azon valóságét, amelynek legfontosabb résztvevői a férfi és a nő, legfontosabb célja pedig a közöttük megszülető érzelem.

Léa Seydoux alakításáról a külföldi lapok kizárólag szuperlatívuszokban írnak, a francia színésznő játéka pedig valóban kiemelt figyelmet érdemel. Részben persze Mia Hansen-Løve-nak is köszönhető, aki a női lélek rezzenéseinek nagy ismerője, hogy Sandra karakterét sikerült ennyire kimérten felépíteni. Seydoux képes a film bármelyik pillanatában váratlanul sírva fakadni, ha szükség van rá, finom, kiforrott játéka az utóbbi évek egyik legérettebb filmszerepét hozta el a mozinézőknek. Az amerikai szuperprodukciókban is otthonosan mozgó színésznő a jelek szerint nem riad el attól sem, ha mondjuk egy megözvegyült francia tolmács megformálásáról van szó, gesztusait kivétel nélkül a való életből kölcsönzi, hitelessége egy percig sem megkérdőjelezhető.

Hansen-Løve ezúttal is a női nézőpontból vizsgálódik, hőseit a szerelem másikban való megtalálása, illetve megteremtése mozgatja. Ebben a filmjében is fontos szerepet tulajdonít a véletlennek, amelynek köszönhetően akár egy egyszerű találkozás is válhat sorsfordító pillanattá. Az Egy szép reggelen utolsó beállítása egy fényképpé kimerevített momentum, melyen Sandra, Clémént, illetve a kislány, Linn a napfényes reggelbe merednek, optimista lecsengésű eszképizmusukat pedig azt hiszem, bármelyikünk szívesen megörökítette volna, sőt, talán még régóta porosodó háttérképünket is lecseréltük volna rá.