A mai menü: fárasztó hippik bolygómentő akciója pornófilmekkel; szürrealista világvége-történet, amelyben nem jön el a tavasz; felháborító film erőszakról és halálról – de minek?; film egy zombiról, aki csak néz, és néz...
Michal Marczak: Fuck For Forest
[What's Up, Doc?] Akad Németországban, Berlinben egy kis szervezet Fuck For Forest néven, akik hirdetik a szabad meztelenséget és szexualitást, és pornófilmeket készítenek, hogy azokat feltöltve az internetre pénzt gyűjtsenek a bolygó megmentésére. Hogy hogyan is akarják ezt az egész bolygómentő akciót véghezvinni? Fogalmuk sincs, szétszívott agyú, fárasztó hippikről van szó, akiknél kimerül az egész annyiban, hogy folyton Coelho-szintű bölcsességeket szórnak, és időnként ritmustól meg nem béklyózott, improvizatív dalokat gitározgatnak.
És amennyire fárasztó ez a társaság, annyira fárasztó sajnos a film is, pedig ha jól ki lett volna találva, talán lehetett volna belőle egy elég vicces doksi. De sajnos nem lett jól kitalálva, és csak mérsékelten vicces. Az egész film csak úgy hömpölyög, nem igazán tart semerre, és hosszú távon untat. Vannak ugyan jó pillanatai, mint pl. amikor szembesítik hőseinket olyan emberekkel, akiknek valódi problémáik vannak, de ezek sajnos nem mentik meg a filmet, ahhoz kezdeni is kellett volna valamit a viccesen bizarr felütéssel. (vsz)
Még vetítik: június 5., szerda, Diákművelődési Ház, 16:00
Peter Brosens, Jessica Woodworth: La cinquième saison / The fifth season
[This is the End] Az ötödik évszak úgy kezdődik, mint minden szokványos kortárs európai dráma, ami falun játszódik: munkás hétköznapokkal. Megismerünk pár szereplőt, de már tudjuk, hogy nem pszichologizál, nem róluk szól a film, ők csak bábok egy nagyobb tanmesében. Rövidesen jön az első ünnep, amikor az emberek épp a telet készülnek eltemetni (s a néző csodálkozik, hogy lám-lám, Belgiumban is hasonló hagyományok vannak, mint nálunk), összegyűjtik a száradó karácsonyfákat, ráteszik a telet szimbolizáló szalmabábot és meggyújtják – de valami baj van. A máglya az istennek sem akar meggyúlni. Akkor az emberek még nem is sejtik, hogy miért, de a tavaszra várván kiderül: nem jön el. Az állatok meddők maradnak, a magok nem kelnek ki, a nap nem akar kisütni, s az embereken úrrá lesz a szorongás.
Lecsupaszított, minimalista anti-greenaway-i stílusban megy tovább a film, s a nyár sem hoz megváltást, az emberek már legyeket fognak proteinért. A jó az a filmben, hogy alig-alig enged közel a szereplőkhöz, képes úgy bemutatni egy falut, hogy nem óhatatlanul egy-két figura szemén keresztül látjuk. Az epizodikus, szkeccszerűen felvázolt cselekmény csak még jobban kidomborítja a szereplők idegenségét, mesterkéltségét, s ezáltal az apokaliptikus hangulat hátborzongatóan üli meg a filmet. Még nagyon fanyar humorra is telik időnként a rendezőpárosnak, s az emberek regresszióval próbálnak segíteni magukon: ha a tudomány csődöt mond, visszatérünk a babonákhoz, áldozathozatalokhoz. A színészek ugyan néha idegesítően „alulrendezettek”, de a film azzal győz meg minket, hogy nem öko-tanmese vagy szájbarágó programfilm akar lenni, hanem egyszerűen „csak” egy szürrealizmussal kekeckedő világvége-történet a természettől való függőségünkről. (jbn)
Még vetítik: június 4., kedd (ma!), Cinema City Iulius, 17:00 (Al cincilea anotimp)
Eva Sørhaug: 90 minutter / 90 minutes
[No Limits] Ez a nyers, szókimondó és meglehetősen dühítő dán film három látletetet tartalmaz az alapegységétől, a családtól kezdve bomló modern nyugati társadalommodellről: három, párhuzamosan kibontakozó történetben mesél arról, hogy a hétköznapinak látszó életek mögött micsoda titkos tragédiák rejtőzhetnek. Az első epizód főszereplője ugyanis egy idősödő férfi, aki módszeresen elvág maga mögött minden társadalmi szálat, és jól megtervezett gyilkosságra készül. A második szál középpontjában egy középkorú apa áll: gyermekei anyja új életet kezdett, más férfival, ő pedig hiába próbálkozik ismét családja közelébe férkőzni, csak elutasításra lel. Az összegyűlt sérelmek és a hirtelen felindulás szintén tragédiához vezet. Elkerülhetetlenül ugyanide torkollik a harmadik férfi sora is: felesége nemrég szült, ő meg – a rászakadt felelősségtől, a bébibömböléstől vagy simán a kokaintól? – teljesen becsavarodik, ágyhoz kötözött feleségét üti-veri, erőszakolja, a sarokban síró csecsemő mellett, vadonatúj lakásban, ami új élet reménye lehetne, de üres, a cuccaikat sem pakolták még ki a költözős dobozokból.
A három párhuzamos történet okosan van összevágva, kiegészítik egymást és fokozzák is egymás feszültségét, a színészi játék, az operatőri munka is kifogástalan. A film a sok üresjáraton vérzik el, de még biztosabban elcsúszik a szereplők hátterének és motivációjának az elnagyolásán. Az erőszak naturalista ábrázolása kétségtelenül figyelemfelkeltő, és sosem lehet eléggé hangosan a homályos tömegbe (ld. a visszatérő vágókép) kiáltani, hogy szörnyűségek történnek egyik-másik családban. De nem árt, ha mindezzel valami célja is van a filmnek azon túl, hogy felháborítsa, hergelje és kínozza (?) a nézőt. A három történetnek valahogy nincs lelke, és sehova sem vezet, nem találkoznak a szálak sem valami mélyebb értelem reményében, így az erőszak ábrázolása teljesen öncélú marad. Ami eléggé meglepő egy női rendező-forgatókönyvíró részéről. (bk)
Még vetítik: június 8., Florin Piersic mozi, 23:00 (90 de minute)
Sebastian Hoffman: Halley
[Árnyak] A cím alapján az ember hirtelen nem is tudja, mire gondoljon. Én spéci Halle Berryre gondoltam, de aztán beugrott az üstökös, amit 2003-ban volt alkalmam látni utoljára, gondoltam akkor. Nos, Sebastian Hoffman mexikói rendező első nagyjátékfilmjében csupán néhány szó esik a farkas csillagról, az is csak úgy szőrmentén. Mert a film egy zombiról szól. De még mielőtt a horrorműfaj e kicsit gamat szegmense iránt érdeklődő néző szeme felcsillanna: nem, nem „olyan” zombiról. Ez az élőhalott nem morog, nem eszeget emberi agyakat, nem vicsorít. Inkább néz. És megy. És néz. És dolgozik egy éjjel-nappali erőteremben. És néz. És balzsamozó folyadékkal lövi magát. És néz. És... néz. A néhol abszurdba, néhol szürreálisba oszló sztori akár jó is lehetne. Nevezetesen akkor, ha a rendezőnek sikerült volna eldönteni, milyen filmet is akar csinálni.
Ha korunk elmagányosodását, a halálos betegséget, mint metaforát vette volna célba, és többet beszéltette volna szereplőit, lehetett volna belőle afféle Pestis 2 à la Camus. Mert van a filmben magasművészeti utalás elég. A már említett csigalassúságon kívül (amitől jelen esetben nem lesz magasabb a művészet, csak unalmasabb a film) van kozmikus magány (a szóba hozott üstökös, naná), vízszimbolika (egy plakáton megjelenik egy vízből kiugró delfin, hűha), de maga a tágas tenger is szerepel, meg egy hajó, ami belevész a néző borús elváráshorizontjába. De akkor is lehetett volna ebből a sztoriból jó film, ha mondjuk, azt vette volna górcső alá a habókos rendező, hogy miképpen alakul egy zombi férfi és egy nemzombi nő párkapcsolata. De ez sem jött össze Hoffmannak. Két szék közt a pad alá került. A néző meg elalszik, mit csináljon ő is. (szj)
Még vetítik: június 4., kedd (ma!), Arta/Művész mozi, 22.00
