A Dunát mintázó két óriási hullám díszíti az épület tetejét, a portai beléptető rendszerben szúrós tekintetű biztonsági őrök ellenőriznek, majd a negyedik emeleten a falakat borító klasszikusok és új irányzatok filmplakátjai kalauzolnak a helyes irányba. Amikor meglátom az új Kusturica-filmet, Az élet egy csodát népszerűsítő képet, érzem, hogy jó helyre érkeztem, s láss csodát: a vele szemben levő ajtó nyílik a Duna Televízió filmszerkesztőségébe. (Mint később kiderült, minden egyes plakátnak indokolt helye van…)

Bámulatos kis birodalomba csöppentem, videó- és betakazetták mindenfelé, az asztalon néhány frissen érkezett fesztiválmeghívó, a polcokon katalógusok ezrei, a számítógépen pedig talán már újabb terv íródik… Mindez állandó és megfeszített munkáról árulkodik. Vitathatatlanul egy filmekért élni-halni képes kis csapat munkahelye tárul fel előttem… Körülülnek a szerkesztőnők, s arcukról irigylésre méltó lelkesedés sugárzik, örömmel és energiával töltődik a szoba, pedig péntek délután van. Kulics Ágnes, a filmszerkesztőség vezetője, Németh Beatrix és Pintér Judit szerkesztők társaságában kezdjük a beszélgetést.

Valójában mivel is foglalkozik, hogyan működik egy filmszerkesztőség?

K. Á.: A filmszerkesztőség nem más, mint egy szellemi műhely, amely ötleteket vet fel, programot dolgoz ki, a televízióban sugárzandó filmeket állítja össze. Tulajdonképpen heten dolgozunk, mi vagyunk a Duna Televízió filmes szekciója, akik összeállítják, hogy milyen tematika szerint, mely filmek menjenek a csatornán. Persze a műsorrácsot a programigazgatóságtól kapjuk, amelyet a javaslataink figyelembevételével szerkesztenek meg, azaz meghatározzák, mikor miből mennyi kell, például hány dokumentum-, ismeretterjesztő vagy tévéfilm menjen egy napon, valamint ezek között milyen arányban legyenek külföldi, európai és magyar filmek. Ha ezt megkaptuk, akkor szépen nekilátunk a munkának, beosztjuk a következő évre a filmeket. Hónapokkal előre dolgozunk, éves filmbemutatási tervvel rendelkezünk. A magyar filmeknek a Duna TV indulásától kezdve állandó helyet biztosítunk. Hétfőn dokumentum-, kedden 1945 után készült, vasárnap délután pedig régi magyar filmeket vetítünk. Ez a minimum.

Hogyan zajlik a munka? Milyen út vezet az ötlettől a bemutatásig?

K. Á.: Amint említettem, először is előállunk az ötletekkel, hogyan kellene kitölteni az adott műsorsávokat. Figyelünk az évfordulókra, előre bekalkuláljuk a nemzeti ünnepeket, kidolgozzuk a tematikákat, megnézzük, milyen szervezőelv szerint tudjuk csoportosítani a filmeket. Aztán a „kívánságlista” elmegy a beszerzési osztályra, ők a mi jobb kezünk. Ők vívják meg a nem ritkán kemény harcot a forgalmazókkal, próbálják lealkudni az árakat a nekünk megfizethető szintre, majd megkötik a szerződéseket…

Ekkor beviharzik egy pirospozsgás, életvidám hölgy, bocsánatot kér a zavarásért, két mondat, és már száguld is tovább. Egy kedves munkatárs, éppen a beszerzési osztályról, akitől azt is megtudjuk, így kutyafuttában, hogy egy MGM (Metro-Goldwyn-Mayer) szerződés akár 50 oldalas is lehet...

…A filmvásárlás tehát már nem a mi kezünkben van, mi csak javasoljuk a filmeket, amelyeket szeretnénk a Duna Tévében látni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Amint megvan a film, akkor jön a munka másik fontos része, a sugárzásra való előkészítés. Minden munkafolyamatot nekünk kell ellenőrizni. Így például, amikor szinkronizálni kell egy filmet, magunk választjuk a fordítót, a szinkronrendezőt, ellenőrizzük a dialóglista fordítását. Később megírjuk a beharangozó szöveget, elkészíttetjük az előzetest, majd leadjuk a sajtónak a műsort. Persze hogy mindez pontosan, ritmusra megvalósulhasson, jóval előbb meg kell terveznünk mindent. Általában minimum két év kell ahhoz, hogy az ötletből televíziós bemutató legyen.

A beszerzés tűnik a munkafolyamatok egyik legnagyobb próbakövének. Így van-e, és ha igen, miért?

K. Á.: Sajnos ez így van. Az egész csatorna éves költségvetéséből – ami már eleve hihetetlenül alacsony – csak egy töredéket kapunk arra, hogy terveinket a képernyőre vigyük. A jelenlegi keretünknek minimum a kétszeresére lenne szükségünk ahhoz, hogy álmainkból többet megvalósíthassunk. Sok mindenről le kell mondanunk. Persze nem csupán azért, mert nem engedhetjük meg magunknak az egyes filmekért kért csillagászati összegeket, hanem mert műholdas adóként is sok hátrányt szenvedünk. Mindig mi vagyunk az utolsók, akikhez eljut egy-egy film, hisz a forgalmazó először a szélesvásznat célozza meg, aztán videóforgalmazásba kerül, majd a földi adók, illetve a kábeltévék osztozhatnak rajta, a műholdas televíziók a legutolsók a sorban. Nem egyszer kell csalódottan távoznunk, mert hiába kopogtatunk egy-egy forgalmazónál, műholdnak nem eladó a portéka.

Ilyenkor mi történik?

K. Á.: Több alternatívát kell kidolgozni. Készen kell állni az eredeti elképzelések módosítására. Az pedig kulcsfontosságú, hogy mindig nyitott szemmel kell járni, száz filmet kell felfedezni, hogy abból legalább egyet vetíthessünk.
N. B.: Mindig azt a kifejezést használom, hogy kameraszemmel járunk mi, filmszerkesztők, hiszen mindenre figyelünk, észlelésünk a filmekre van specializálva. S nem csak a trailert tekintjük meg, ha dönteni akarunk, hanem minden egyes esetben lelkiismeretesen végignézzük az egész filmet. Azt valljuk, hogy soha nem lehet tudni, mikor hoz valami elképesztőt a film, ami megmentheti vagy akár eltemetheti. Nem sajnáljuk az időt egyetlen képkockára sem, nem akarjuk, hogy bármi is elvesszen, hátha épp a legvégén van az érték!

Honnan szerzik be a filmeket? Mi a helyzet a filmpiacokon megvásárolható filmcsomagokkal?

K. Á.: Hát igen, a filmpiacok, no, ott aztán tényleg a bőség zavara van! Hasznosak, persze, főként, mivel ott helyben személyes ismeretségeket lehet kötni. Ez például a legutóbbi cannes-i filmvásár 5-600 oldalas címjegyzéke, amelyben – országokra lebontva – minden jelenlevő forgalmazó, filmcég adatai megtalálhatók. A csomagokról pedig annyit, hogy mi legtöbbször kis csomagokkal dolgozunk, ritkán vásárolunk nagyokat. Elsősorban az amerikai forgalmazók ragaszkodnak a nagy csomaghoz. A csomagok legnagyobb átka az, hogy néhány jó film miatt sok olyan darabot is meg kell venni, amit eszünkbe se jutna kiválasztani. Jobban szeretjük a bonyodalmasabb, nagyobb kitartást, hosszabb időt igénylő munkát, amikor a filmeket szinte egyenként fedezzük fel. De az legalább minőség!
N. B.: Egyébként is feladatunknak tartjuk, hogy gyöngyszemeket válogassunk ki. Ezért míg sokan csak a neves fesztiválokat látogatják, mi a legeldugottabb filmes rendezvényeken is szeretünk ott lenni, hogy olyan alkotásokra leljünk, amelyeket más még nem vett észre.
P. J.: Ezért megyek minden évben nagy várakozással például a Trieszti Filmfesztiválra, ahol mindig érdekes felfedezéseket lehet tenni, hisz évente több tucat régi és új kelet-európai filmet mutatnak be. Két évvel ezelőtt ott láthattam azt a mintegy harminc, 1989 után készült közép-ázsiai játék-, rövid- és dokumentumfilmet, amelyek közül néhányat hamarosan bemutatunk. Mert megszerezni szörnyen nehéz az ilyen filmeket, hisz gyakran még forgalmazójuk sincs. Sok varázslatos kisjáték- és dokumentumfilm pedig gyakran saját zsebből készül, és az alkotóknak még arra sincs pénzük, hogy az adáskópiát eljuttassák Magyarországra.
N. B.: Tehát rajongunk a kisebb filmes mustrákért, a kelet-európai fesztiválok királynőjének pedig a Karlovy Vary Filmfesztivált tartjuk, ahol lélegzetelállító alkotások kerülnek a nézők elé. De nem csak a fesztiválok fontosak számunkra... Bárhonnan szívesen vásárolunk filmet. Ezért filmkínálatunkat a nyíregyházi városi tévé anyagaitól kezdve az MGM szuperprodukcióiig igyekszünk tényleg sok forrásból válogatni.

Milyen kritériumok alapján választják ki a filmeket?

K. Á.: Valójában mindennek szeretnénk helyet biztosítani, ami értéket képvisel. Például a kezemben lévő csomag egy miskolci reklám- és dokumentumfilm-stúdióból érkezett hozzánk néhány perccel ezelőtt. Mindenképpen végig fogjuk nézni, amit küldtek, és ha megüti a mércét, semmi akadálya nem lesz, hogy ne színesítse a tévé programját. Egyébként minden évben meghatározunk bizonyos tematikai súlypontokat, amelyek a műsor tengelyét, irányvonalát adják, hogy milyen filmeket keressünk, milyen témákhoz kapcsoljuk a filmvadászatot. Mindig találunk valamit, amivel érdemes foglalkozni, most például ilyen a japán animáció, nemrégiben az új skandináv film hívta fel magára a figyelmet. A kubai tematika egy portugáliai fesztiválon ragadott meg bennünket, így született a Havannai éjszakák című sorozat.
N. B.: Fontosnak tartjuk egy-egy nemzet vagy kultúra bemutatását. Mostanában több fesztiválon is hódított őszinteségével, tisztaságával az iráni film. A Perzsa mesék sorozattal ezt az ismeretlen és titokzatos kultúrát, vallást szerettük volna bemutatni, más szemszögből megközelíteni. A kelet-európai filmeket pedig egyenesen kötelességünknek tartjuk a nézők elé tárni, hiszen annyira időszerű kérdésekkel foglalkoznak. Biztosak vagyunk abban, hogy segítenek megérteni és jobban elfogadni a saját kis világunkat. Az egyes rendezők különböző látásmódja által közelebb kerülünk saját magunk megértéséhez is. Ennek a megismerési folyamatnak az elősegítése a Duna Televízió egyik elsődleges missziójává kellene, hogy váljon. Egy másik rendkívül tudatos célkitűzésünk, hogy felhívjuk a figyelmet az európai filmre, ellenpontot teremtve az amerikai és egyéb mainstream filmekkel szemben. Ezért is tartjuk az egyik legkiemelkedőbb tavalyi tematikánknak az európai filmdíjas alkotásokból összeállított sorozatot, amelynek az uniós csatlakozással különösen megnőtt az aktualitása.

A 2005-ös évben milyen filmek várhatók?

K. Á.: Többféle sorozatunk kötődik idén is évfordulókhoz, például Darvas Iván, Kállai Ferenc, Makk Károly 80., Törőcsik Mari és Ember Judit 70. születésnapját szeretnénk majd méltóképpen megünnepelni. Már megy a Jacques Tati- és a kortárs lengyel filmeket bemutató sorozat. Terveink között szerepel többek között egy spanyol és latin-amerikai filmösszeállítás, a Fehér éjszakákban pedig folytatjuk a skandináv filmek bemutatását. Aztán lesz még egy albán–bolgár és egy kazah-kirgíz válogatás is.

Milyen bemutatkozási lehetőség nyílik a fiatal filmesek számára?

P. J.: Fontosnak tartjuk, hogy a fiatal filmesek munkáit is műsorra tűzzük. Mégpedig nem csak a játékfilmeket. A Duna Műhely és a Dunatáj Alapítvány filmjein kívül, amelyeket mi mutatunk be először, például az Inforg Stúdió szinte minden filmjét vetítettük. Továbbá májustól tervezzük a jószerivel csak a Filmszemlén látható magyar kísérleti- és kisjátékfilmekből összeállított válogatások vetítését a Gong című kulturális műsort követően.
N. B.: S még egy gondolat a fiatalokról: csodálatos lenne, ha le tudnánk vetíteni például a főiskolás filmeket. Régi álmunk. Mindezt jó lenne saját gyártású műsorokkal, a fiatal filmkészítőkkel folytatott beszélgetésekkel kísérni, erre azonban az anyagi nehézségek miatt nincs lehetőségünk.

Milyen visszajelzések érkeznek a nézőktől, és mennyire befolyásolják ezek a munkájukat?

P. J.: Sajnos épp a legjobb kortárs magyar filmeket sokan felháborodással fogadják.
K. Á.: No, persze, ha a Duna TV nézőinek az életkorát megnézzük – tudjuk, hogy műsorainkat főként a 40 évnél idősebbek, valamint kisebb számban a fiatal értelmiségiek, illetve az egyetemisták követik figyelemmel –, akkor nem olyan meglepő, hogy az idősebb korosztály így reagál ezekre a friss filmekre. Mindenképpen fontos számunkra, hogy mit mondanak, hogyan reagálnak a nézőink. Jólesik, ha valaki örömét leli az adásainkban, de nem borul az egész rendszer, ha valakinek nem tetszik minden egyes film, amit vetítünk. Inkább az emberi oldala érdekes a dolognak. Például van olyan idősebb nézőnk, aki időről-időre újra elküldi a hosszú listáját, kipipálva azokat a filmeket, amelyeket már leadtunk.

Mire a legbüszkébbek mint szerkesztőségi sikerre?

K. Á.: 2003-ban a televízió 24 órás műsoridejéből 45 százalék volt a film, ami 3,5 ezer órát jelent. Ami igazán büszkeséggel tölt el, hogy ebből a magyar filmek aránya kiemelkedő volt, azaz a tavalyi adatok szerint elérte a 48 százalékot.
P. J.: Számunkra ez a legfontosabb! Lehetőleg minden magyar filmet szeretnénk időnként újra vetíteni, hol tematikus válogatás, hol életmű-sorozat keretében. Valóban kevés olyan magyar film van, amit ne láthattak volna még a nézők nálunk.
N. B.: Hihetetlenül fontos nekünk, hogy értékcentrikus filmművészetet közvetítsünk, és mindezen túl, hogy a filmemlékezetet állandóan életben tartsuk. Ez azt jelentheti, hogy akár négy-öt évente újra le lehetne vetíteni a nagy klasszikusokat, hiszen mindig újabb generációval kell megismertetni őket.

Tehát a Duna TV nevelni akarja a közönséget?

N. B.: Valahol igen. Mert mi igenis bízunk abban, hogy következetes és odaadó programszerkesztéssel rá lehet nevelni az értékekre a nézőt, ha maximálisan megváltoztatni nem is lehet.
P. J.: Talán nem a nevelés a megfelelő szó. Inkább azt mondanám, hogy alternatívát kellene adni, mi lehetnénk az a csatorna, amelyik egy speciális igényű, kulturális műsorokra és filmekre vágyó közönséget „szolgál ki”.
N. B.: Egyértelműen vállalni kellene, hogy mi „art” televízió vagyunk, ki kellene alakítani egy, a neves külföldi elődökhöz hasonló műsortervet, mint például a francia Arte vagy az olasz Raisat, így létre lehetne hozni egy értékőrző magyar televíziót. A mai nagy médiakáoszban, a nézhetetlen kereskedelmi és közszolgálati tévék között nagyon is szükség lenne egy olyan csatornára, amelyik a múltból építi fel a jövőt. Szinte a filmszerkesztőség szlogenjévé vált egy régebbi szombati filmsorozatunk címe: Az „art” nem árt, mert tényleg úgy gondoljuk, hogy a filmművészet nem árt senkinek!
P. J.: Ezt az úgymond „kulturális missziót” igazán akkor lehetne teljesíteni, ha a filmeket különböző portré- és dokumentumfilmekkel kísérve, valamiféle kontextusba helyezve lehetne bemutatni, ahogy azért néha már eddig is tettük.
N. B.: A filmcsatornák szaporodása mellett a jövőben a Duna TV talán abból tudna előnyt kovácsolni, ha valamilyen koncepció szerint szerkesztené a filmjeit, persze ehhez a pénzkeret bővülése és a műsorsáv rugalmassága az előfeltétel. S közben nem szabad elfeledkezni arról a hatalmas felelősségről sem, ami a fényírók kezében, és ezáltal valahol a miénkben is van, hiszen mi döntünk arról, mit mutatunk meg a közönségnek. Minden probléma ellenére, azért mi bízunk abban, hogy egy céltudatos, felelősségteljes és következetes filmszerkesztőséggel létre lehet hozni a Duna Televízió Cinema Paradisóját, hogy Toto és Alfredo álma végre megvalósulhasson.