A film Hajnóczy Péter méltatlanul kevéssé ismert, bár bizonyos értelemben kanonikus kisregényét igyekszik vászonra vinni, s a rendező szándékai között bevallottan ott van a könyv tágabb közönséggel való megismertetése is. Ebből a szempontból a film bukás: a moziból kifele menet az ember úgy érzi, nyugati, eredetiség-morzsákra vadászó kritikusokon kívül mást nem tud meggyőzni ez a másfél óra – ha ismeri Hajnóczyt, azért, ha meg nem ismeri, akkor azért.
A félreértések elkerülése végett: Hajnóczy jó író, A Halál kilovagolt... pedig jó könyv, ha nem is annyira végzetes, hogy az ember egy kultusz papjává váljon tőle. Sajnos a film, feldolgozás helyett, inkább arra hajt, hogy mintegy szeánsz jelleggel megidézzen valami rajta túli, kultikus lényeget. Aki ezt nem érzi, annak ez a mozi nem sok örömet kínál. A kisregény párhuzamosan szól „az” író nehéz munkájáról – a film ezt a szálat rövidre zárva Hajnóczyt és csakis Hajnóczyt érti az író alatt – és a történetekről, amiket magáról ír, vagy amikből, mint emlékekből, magát össze próbálja rakni. A két történetből a film egyet őriz meg: a fiatal, akkor még segédmunkás „író” és Krisztina szerelmének a történetét.
A gond az, ahogy az egész kinéz. „Hajnóczyt” volt barátja, a zeneszerző Melis László játssza. Nem színész, nem is kell játszania valójában: tehetetlenül forgolódik a szűk szobában, néz, megint forgolódik, morog. Legnagyobb alakítása, hogy lemegy borért a szembeni söntésbe, illetve a lerészegedés után néha ordít, de az tényleg szörnyű, kérdés, hogy szándékosan az-e. Látványként mindez elsősorban unalmas, másodsorban kicsit kellemetlen, de semmi esetre nem nevezném izgalmasnak, szemben azokkal az oldalakkal, amelyeken a könyv az írás nehézségeit taglalja. Hiába, úgy tűnik, ez nem egy filmes probléma, legalábbis egyszerű látványként felvinni nem elég.
A film végén kimondott tanulság a könyvből idéztetik, és valamennyire sikerül utólag összefognia és felemelnie a filmet, mert megsejtet valamit abból, hogy miről szól a könyv – igaz, a könyv ennél az egy tanulságnál többre fut ki. Az írás története és a Krisztinának való kicsinyes behódolás egyaránt valamilyen pici, mindennapi méretű poklot idéz meg, s a Melis által kimondott tanulság ennek egyik lényeges elemét nevezi meg: „Vannak dolgok, amiket az ember nem tehet meg” – s itt a behódolás példáit sorolja tág körből.
A Krisztina-történet megfilmesítésében már akadnak szerencsés pillanatok. A film szemcsés, kopott színekkel jelenít meg még kopottabb hetvenes évek-díszleteket, a segédmunkás fecskéjét, az olasz slágert a strandon. A megjelenítés enyhe kínossága már nevethető szatírába fordul, mikor a lány anyja közhelyes egész mondatokban elkezd beszélni a továbbtanulás szükségességéről és Krisztina tanulmányi előmeneteléről, s a csúcs a habos ruhában, borzalmas hangon slágereket éneklő Krisztina és a lelkesen hallgató vénasszonyok jelenete. Viszont a Krisztinával kapcsolatos problémák ahelyett, hogy a rossz hétköznapi, kusza, megfejthetetlen és kikerülhetetlen hálóját adnák ki, elég egyszerűen arra redukálódnak a filmben, hogy a szegény fiúnak nő kellene, de a gonosz, buta és kicsinyes Krisztina (minden lány ilyen…) állandóan szabályokat és tiltásokat emel a vágy elé, ugyanakkor állandóan ígérget is, s ezzel manipulálja, megalkuvásra kényszeríti a fiút. Ahogy én olvastam, a könyv nem ilyen egyszerű macsó-történet.