A komoly hagyományokkal bíró cseh filmek az utóbbi években mintha kívül kerültek volna a szakmai vagy a nézői figyelem horizontján. A posztszovjet – vagy ha jobban tetszik, közép-kelet-európai – régióból sokkal inkább domborít az utóbbi időben a magyar, a román vagy akár a lengyel filmművészet. A cseh alkotóknak mintha inkább a dokumentumfilm műfaja állna mostanában jól – de mi történik a cseh játékfilmmel? Szemezgettünk a február közepén zajlott budapesti Cseh Filmkarnevál 2019 programjából, amelybe jobbára a tavalyi év filmterméséből állítottak össze a válogatók egy kollekcióra valót.
Adam Sedlák filmje, a Domestik egy valóságtól némileg elrugaszkodott párkapcsolati dráma. Mind férfi főszereplője, a lesérült profi kerékpáros, Roman (Jiří Konvalinka), mind a vele közösséget vállaló feleség, Charlotte (Tereza Hofová) a tudomány legújabb innovációi segítségével élnek. Nyugodt környezet, minimalista berendezés, megszerkesztett étrend, valamint időzített nemi élet. Ezt meg lehetne érteni a sportoló azon ambíciójából fakadóan, hogy szeretne visszakerülni az élvonalba, de a feleség idomulása mindehhez túl nagy áldozatnak tűnik. Elvégre míg Roman mániákusan az otthoni kerékpár pedáljait tapossa, addig Charlotte tanítónőként dolgozik egy iskolában. Ez utóbbit nem látjuk ugyan a képeken, ugyanis javarészt az otthoni környezet a helyszín, esetleg egy klinika rendelője, ahol Roman orvostudós barátja a legújabb kutatásokat éppen a sportoló egyéni életmódjára szabja. Utóbbi javasolja azt is, hogy Roman csökkentse az alvás közben belélegzett oxigén mennyiségét, ezzel változtava meg vére hemoglobin-szintjét, így segítve azt, hogy a test maga állítsa elő természetes doppingját. És itt kezdődnek a gondok igazán. Az, hogy patikamérlegen számolják ki a napi étkezéseik kalóriatartalmát, vagy hogy lakókörnyezetük domesztikált (a nyugalmat csak a robotporszívó önaktivizálása töri meg), a napi rutin részét képezik. De át lehet-e terjeszteni a napközbeni tortúrát az éjszakákra? A férfi igényeit tudja-e követni az asszony? Akarja-e a nő, hogy kvázi oxigénhiányos fojtogatás közben, egy sátorban élje meg minden éjszakai álmát? A testek közös önsanyargatása még vállalható áldozatot követel a lelki összefonódás frontján, ám a férfi sikervágya a test összeomlását kockáztatja, de legalábbis az elsorvadásét. Érdekes kérdés, hogy marad-e így értelme bármilyen közös projektnek, mint pl. a gyerekvállalás. Két össze nem illő maximalista együttélését láthatjuk tehát, s mivel egy tudományos kísérlet veszélyeket is hordoz magában, sejthető, hogy nem lesz túl derűlátó a film vége, bármennyire is karikírozhatná a témát a benne megbúvó abszurditás. Sedlák tehát kissé nyomasztó filmet rendezett: olyant, mintha a Testről és lélekről-be belekevernénk egy adag Taxidermiát.
Nem a híres cseh humor frontján támad Dan Svátek filmje, a Szomorú férfiak mosolya sem, amely a jóléti társadalomban tárja fel a közép-európai családok általános katasztrófáját: az alkoholizmus jelenségét. Svátek szomorú sorsú hőse író, a Josef Formánek novellájából készült alkotás nem titkoltan önéletrajzi ihletettséggel bír, a főhős neve sem véletlenül Josef (David Svehlík) – Formánek jegyzi amúgy a forgatókönyvet is, a rendezővel karöltve. Filmbeli hősünk amúgy a szó szoros értelmében alkoholista, de nem az a sörözgetős, Hrabal-fajta, hanem az, amelyik töményet vedel, méghozzá üvegekkel. Az ő kálváriáját követi a film, a lecsúszástól (ennek nincs különösebben látványos vonzata, inkább az, hogy már a második felesége és gyereke is elhagyja) a feltápászkodási kísérletekig és a végjátszmáig. A film a tragikus végkifejleteket inkább a történetben szereplő más alkoholisták felé tolja el. A rehabilitációs intézetbe önként bevonuló író közben némileg a Száll a kakukk fészkére mintájára fogalmazza meg az intézeti létet. Azaz a normalitás szemszögéből igyekszik láttatni kezelt társait és a szisztéma működését. Van itt egykor a melegpornóban mellékszerepekkel próbálkozó, eltévelyedett művész, egy űrhajó-kapitány víziójával rendelkező matematikai lángész, de találunk itt fanatizmusában törést szenvedett sportolót is (hasonlót ahhoz, akiről az előző film elemzése közben tettem említést). Míg ott képileg a statikusságon volt a hangsúly, itt a készítők nem átallottak felgyorsítani bizonyos jeleneteket, ezzel is jelezve, hogy a bódult állapot hogyan befolyásolja a „filmszakadásig” toluló időt és az emlékképeket. Ám míg az előző film esetében a szenvtelen játékmód miatt inkább a terek, a dialógusok érdemelnek kiemelést, addig itt a figurák karikarisztikus mivolta miatt inkább a részegség mint tudatállapot ábrázolásai és fizikai megnyilvánulásai keltették fel a figyelmet. Érdekes, hogy mindkét filmnek a test és az arra gyakorolt önpresszió, aztán az ebből kialakuló függőség ad keretet. Hadd tegyem hozzá, hogy bár az „öntudatlan részeg” eljátszása keltett bennem kételyeket, a „harsány részegség” önkívületi állapotában rángatózó betegek megformálása igazán jól ment a színészeknek.
Nem így a Miss Hanoi szereplőgárdáját erősítő, rasszista humorral bíró rendőrnek, Křížnek (David Novotný). A Miss Hanoi ugyanis egy olyan bűnügyi történet, amin látszik, hogy eredetileg sorozatban is gondolkodtak róla az alkotók. A film a megszokott panelekből építkezik, bár újítás benne a csehországi környezet, és az is, hogy a zárt közösségből rendőrnek álló főhős nem afroamerikai, olasz vagy kínai, hanem éppen vietnámi és nő. Ennek örvén nyilvánvaló, hogy a szocialista éra alatt, a nyolcvanas években Csehországba költözött, és azóta feldúsult, összetartó ázsiai közösség életének rejtelmeibe kapunk bepillantást. Itt a vietnámi titkolózó tradíció ütközik a cseh tradícióval, amiben fellelhető a film szerint egy kis szexizmus, rasszizmus, és persze a már előzőleg taglalt alkoholizmus is. Nyilván a humor itt a rasszok közötti kulturális különbségeken alapulna. Ami akár működhetne is, ha nem hallottuk volna ezeket a közhelyeket más verziókban ezerszer, és az utóbbi időben nem vált volna divattá a polkorrekt beszéd. Így inkább unatkozva feszengünk, és nem tör fel belőlünk a vígjátéki humor jutalma, a hahotázás. A film érdekessége, hogy a Csehországban született divattervező, Ha Thanh Spetlíková játsza Ahnt, az autentikus környezetéből kiszakadó rendőrnőt, és ő a cseh filmművészetben az első ázsiai származású főszereplő – mint az a vele való, Veiszer Alinda által vezetett beszélgetésből is kiderült. Veiszer, ahogy az ilyen fesztiválokon szokás, nem szakmaira szűkítette, hanem bulvárosabbra szőtte a beszélgetés fonalát, inkább feminista szempontok szerint taglalva a filmben látottak és a valóság viszonyát. Persze, szóba került a csehországi rasszizmus kérdése is, de az nyilván nem az ázsiai közösséget érinti egy olyan országban, ahol a legfőbb idegengyűlöletre buzdító politikai párt vezetője egy félig cseh, de ázsiai felmenőkkel is rendelkező politikus, a hangzatos nevű Tomio Okamura. (Persze ő félig japán – mindezeket csak úgy tájékoztatásul mondom.) A filmnek igazándiból pont a csipetnyi közép-európaiság áll jól. A rendőrségi korrupció, az ázsiai közösség szégyentől való félelme, az ázsiai „maffia” összetartáson alapuló szervezete, az alkoholista, a lecsúszott exrendőr, a blazírt nagyvárosi nyomozó és a becsületes újonc mind olyan klisék, amik biztos receptjei egy ilyen zsánerű filmnek. Mondhatni minden a helyén van. Még a kamerakezelés is valami megszokottra emlékeztet. A film egyetlen hibája, hogy a zenéje disszonanciát kelt a nézőben: mintha nem ehhez a filmhez klappolna.
A swing és a rock and roll korát éljük újra a II. világháború utáni időket a kosárlabda szemszögéből megközelítő film során, Az elárult arany azonban csak részben sportfilm. Leginkább a politikai miliőt próbálja vázolni, a világháborús időszakon végigtekintve, illetve főleg az azt követő kommunista diktatúra visszásságaira derít fényt. Az összefüggések nincsenek különösebben elmagyarázva a történetben, így valószínűleg egy nem kelet-közép-európai nehezen tudná felvenni a fonalat. De a budapesti közönség soraiban ülők azért saját történelmük ismeretében sejthették, hogy mi is folyik az újraegyesülő Csehszlovákiában a cselekmény szerint. Persze itt is külön voltak említve a csehek és a szlovákok. Vagy külön említődtek a kommunisták és az antikommunisták. Ráadásul a szerelmi szál összetekeredett egy zsidó üldözéstörténettel. A film amúgy a hazafiságot, az erkölcsi tartást domborítja ki leginkább, illetve látjuk megnyilvánulni benne az árulást, a meghasonlást is. Nem csoda: a zűrzavaros politika keltette sebek egyre csak mélyültek és fertőződtek. Akit tegnap még kitüntettek, másnap könnyen a börtönben ébredhetett. A film – mint ahogy a cím is utal rá – leginkább annak állít emléket, amikor a cseh kosárlabdázók egy morális és politikai döntés következményeként nem lehettek bajnokok, nem nyerhettek. Azért is érinthette mélyen a cseheket a vereség, hiszen mint címvédők épp Prágában szenvedték el ezt az igazságtalan csapást.
Szintén a rock and roll az, ami meghatározza az életérzést a mártírhalált halt ikon, Jan Palach életét feldolgozó filmben. Míg Magyarországon Goda Krisztina állította szembe a politika és a sportszerűség fogalmát Szabadság, szerelem című művében, addig a csehek Az elárult aranyban és a Jan Palachban ezeket kettéválasztották. A Jan Palach életrajzi film: aki nem tudná, ő volt az az egyetemi hallgató, aki felgyújtotta magát tiltakozásul a prágai tavasz, azaz a ’68-as cseh forradalmi események eltiprásáért. A Szigorúan ellenőrzött vonatok filmfotói nem véletlenül vannak kint ebben a filmben a kollégiumi falakon: az értelmet is magába foglaló öngyilkosságot, az önfeláldozást mintha magában hordozná a cseh folklór. A filmből Palachról sok minden kiderül, de nem pontosan az, ahogyan alakját az írott tartalmak ábrázolták. Robert Sedláček nyilván romantikus módon próbálta feldolgozni Eva Kantůrková forgatókönyvét, elvégre Palach végső tette nem áll távol a forradalmi romantikától. De mégis, mintha az indítékot a filmben a dacos elégedetlenség szülné, az emberi égő fáklya mintha nem a világ vagy a kommunista elnyomók ellen égne, hanem azért, hogy újra tüzet gyújtson a megszállást és visszarendeződést rezignáltan tűrő cseh polgárok lelkében és főleg fejében. Egyébiránt egy fiatal férfi történetét láthatjuk, ahogy küzd a felnőtté válással, a szerelmekkel, érzelmeivel. Egy átlagembert követünk, akit egy tett emelt hőssé, akárcsak a Menzel-filmben. Olvasmányélményeink alapján viszont úgy tűnhet, Palach több volt ennél: aktivista, vezéralak, ebben a filmben azonban ez nincs annyira jelen. Mivel nem maradtak fent képkockák a mártírhalálról, megrázó erejű képsor, ahogy a film rekonstruálja az önfeláldozást, azt, ahogy a lángoló testet eloltják, és Palach még él és lélegzik.
Mindent összevetve – bár nem elemeztem végig a fesztivál teljes repertoárját –: a cseh filmeseket az évfordulós múltértelmezéseken kívül mintha a függőségek érdekelnék leginkább. Ez pedig a jóléti társadalmak problémája szokott lenni. Szegény embert, nélkülözést nem láttam itt, inkább csak a tespedtség állapotában dagonyázást vagy ennek megszüntetni vágyását (érdekes, hogy a cseh dokumentumfilmek sem mennek ennél sokkal mélyebbre). Érthető hát, hogy komolyabb díjak nemigen jutnak a játékfilmeknek mostanság, mivel különösebb képalkotói újítások nem jutnak a cseh alkotók eszébe, ugyanakkor különösebben nem bőszíti őket sem jelen politikai helyzetük, sem a társadalmi kilengések. Sőt, ha többet isznak az annyinál, még abból is inkább erényt kovácsolnak. Mindenesetre várjuk a Cseh Filmkarnevál 2020-at: hátha jövőre a cseh filmművészet is megrázza magát.
