Akkor kezd el egy film igazán klasszikussá válni, amikor más filmek elkezdik majmolni az alaphelyzetét, a karaktereit, a korábban ritkábban használt helyszíneit. Ilyenkor kezdenek el igazán kanonizálódni, beépülni a sablonszférába, felkerülni a hollywoodi instantpalettára a jellemzői, a színészei, karakterei, vagy a hangulata. Csakhogy valaki nagyon félreértelmezte A közösségi hálóban (2010) látottakat...

...és gondolván, hogy a valós történeten alapuló emberi dráma, meg a világunkat ténylegesen befolyásoló internetes szegmens kevés egy jó filmhez, feltuningolta mindezt valamennyi akcióval, fényűzéssel, egzotikus helyszínnel, FBI-jal, krokodilokkal meg pókerrel.

Főszereplőnk egy hiperintelligens, megszálott egyetemista srác, aki a számítógép előtt tölti ideje nagy részét, s kiváló tanulmányi eredményei ellenére összeütközésbe kerül az egyetemi hatósággal olyasfajta viselkedésért, amit ő nem talál elítélendőnek. Amúgy meg a sikert és a pénzt hajszolja, pengeéles eszével pedig nagyon könnyen meg is valósítja az álmait, azonban a csúcsra érve mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő képzelte. Ja, és Justin Timberlake is szerepel a filmben. Ismerős, nem?

A történet persze nem majmolja egy az egyben Fincher filmjéét, de az első húsz percben érezhető a hasonlóság (már a színészválasztás is ezt jelzi – Timberlake csaknem egy az egyben ugyanazt az alakítást nyújtja, mint ott), sőt sokkal inkább egy beépülős-zsarus film sztoriját idézi, klasszikus jó-rossz, ártatlan főhős, kísértő, karizmatikus főgonosz-szembenállásokkal: Richie princetoni tandíját online pókerrel igyekszik megkeresni, aztán egyszer gyanús módon veszít. Megkeresi az Amerikában körözött szerencsejáték-mágnást, Ivan Blockot, hogy a pénzét visszaszerezze, aki munkát ajánl neki, de az ártalmatlannak és jól keresőnek igérkező karrier sötétebb, mint arra Richie számított. Elmesélve nem nagyon hasonlít tehát Zuckerberg félfikciós történetére, szóval ha nem majmol, akkor hol a probléma?

Kezdjük a legelején, mert szerintem rögtön a témaválasztásnál elcsúszott a film: az online póker világa nem egy nagyképernyőn megvizsgálásra született probléma. Tény, hogy sok pénz fordul meg ott, ahogy az is, hogy valaki azt el is költi, de az is, hogy egyáltalán nem mindenki űzi, hallott róla és (főképp) érdeklődik iránta. Egész egyszerűen az online póker társadalom nem egy megfelelő keresztmetszete netes társadalmunknak, amíg például a Facebook körül kialakult felhajtás, siker, univerzalitás és igény egy sokkal inkább megvizsgálást igénylő témává avanzsált, mire feldolgozták.

Azt sem állítom, hogy szerencsejátékoról ne lehetne emlékezetes filmet csinálni, de azokat meg is csinálták már (példaként említhetjük az Ocean’s-sorozatot), de mindennek az internetre költöztetésével nem változott meg a lényeg, nem szorul átértékelésre a kultúrája: bemész a kaszinóba, emberekkel kártyázol, aztán vagy vesztesz, vagy nyersz, de végül általában vesztesz. Kivéve, ha okosabb vagy, mint az átlag. Ez nem újdonság, de még csak nem is egy túlzottan érdekes etikai kérdés.

A gyenge témát még ki lehetne javítani mondjuk érdekes szereplőkkel, közöttük lévő kapcsolatokkal, drámával netán, de legvégső esetben jó dialógusokkal. A Vakszerencsében viszont egyik sincs meg, a főszereplőnk sokáig vagy teljesen passzív (ami a legrosszabb egy film főszereplője esetében) vagy csak követhetetlen döntéseket hoz; a nő szép, még az is lehet, hogy okos is (nem derül ki); a Főgonosz pedig embereket etet meg krokodilokkal és pofátlanul gazdag. Még a felmerülő szerelmi háromszög-szerűségbe sem sikerült semmilyen konfliktust csempészni: Ivan (Ben Affleck) és Rebecca (Gemma Arterton) valamikor együtt voltak, de most már nincsenek, és lefeküdhetnek bárkivel, akivel akarnak. Richie (Justin Timberlake) felbukkanása a szövetben pedig nem zavar senkit, még Ivant, a főnökét sem, akinek az exével jön össze. Ez már egy modern világ, ahol minden kapcsolat nyitott és értelmetlen. És nem különösebben filmre érdemes.

Nem fogok részletesen belemenni a forgatókönyv többi problémájába, mert a végeredmény egyszerűen egy fusermunka, tökéletesen érdektelen és unalmas másfél óra, amit még utálni sem igen lehet, ezért aztán szót vesztegetni sem igen érdemes rá. Azon viszont kifejezetten meglepődtem, hogy mennyire egyenetlen és trehány az operatőri és vágói munka, ami azért a hollywoodi tucatfilmek esetében is el szokta érni az erős közepes szintet, nem hiába a sokmilliós költségvetés. Itt azonban még ez is hibádzik. Nem nézhetetlen (csak helyenként, amikor a bourne-ös rángatós kameramozgatást látjuk, tök fölöslegesen), de egy-két gyenge kép becsúszott, néhol láthatóan utómunkával erősítettek rá a túl sötétre lőtt snittekre (egy pár másodpercig szemcsés a kép), a plánok sorrendje és ritmusa is néha gyengus. Arról nem is beszélve, hogy amikor technikailag rendben is lenne a képi világ, akkor is teljesen jellegetelen, és nem képes bár a helyszín egzotikumát, hangulatát sem visszaadnia.

Ha másért nem is, a (valószínűleg nem tudatos) önkritikájáért mégis dicséret illeti ezt a filmet, hiszen a a Ben Affleck által játszott offshore milliomos remekül összefoglalja ezt a mozit egy ponton: „Nagyjából olyan ez az élet, ahogy azt 13 évesen elképzeltem”. Aztán pedig még remekül ráérezve értékeli is, hiszen hozzáteszi: kár, hogy nagyon hamar ráunsz. És valljuk be, általában nem azért ülünk be a moziba, hogy egy 13 éves fejével gondolkodó alkotó látomásain unatkozzunk.