Magyarországon előbb az államilag irányított és ellenőrzött, előfizetési díjakból fenntartott televízió jött létre. Az Egyesült Államokban viszont kezdetben, a magán telefontársaságok mintájára reklámokból fenntartott magántévék voltak. A különbség ekkor a két (közszolgálatinak és kereskedelminek nevezett) modell között az volt mindössze, hogy az amerikai filmeket időnként reklámok szakították meg.

Közeledés

A nézői igények miatt a hatvanas években már Európában is megjelent a kereskedelmi televízió Angliában, nálunk a rendszerváltásig ezzel várni kellett. A nagyobb választék, a több csatorna viszont több pénzbe kerül, mint amit előfizetésekből, állami támogatásból fenn lehet tartani. Az Amerikai Egyesült Államokban viszont a hetvenes évekre a haszon érdekében egyre inkább háttérbe szorultak az igényes és drága tévéjátékok, a kulturális közvetítéseket, koncerteket, dokumentumfilmeket pedig a pergő műsorstruktúra nem bírta el. Igy adókból és önkéntes adakozásból létrejött egy országos tévélánc, a PBS (Public Broadcasting System), amely megpróbálja a háttérbe szorult műfajokat képernyőre segíteni. Mára tehát már nem az uralkodó modell a lényeg, hisz a néző válogatja meg, hogy mit néz, kapcsolgatásával magának szerkeszti a műsort. A közszolgálatinak nevezett adókon is van reklám, csak a reklámok nem szakítják meg a műsorokat, töltelékszerepük van.

Reklámhelyek

19.00-22.00 – körülbelül ezt tekintik főműsoridőnek minden csatornánál, ide teszik a híradót és az esti filmet, és itt használják ki a maximum reklámvetítési időt egy órán belül, ami törvényileg van meghatározva (általában 10-12 perc). Itt a legmagasabbak a hirdetési árak, ami egy kiemelkedő nézettségű sorozat vagy műsor esetén még tovább növelhető. Ma már kellő ellenőrzés mellett nem lehet azt mondani, ami a hetvenes éves Amerikájában általánosnak tűnt: a nézettségi értékek végeredményei alighanem felduzzasztottak voltak, és az adóhálózatok szemszögéből nézve az adatok előnyösen voltak megtévesztők.

Nézettségkutatás

Bár a televíziót nem az amerikaiak találták fel, az újításokban és a nézettségi mutatók terén a mai napig az élen járnak. Ahogy élen jártak a közvélemény-kutatás kidolgozásában, elterjesztésében és fejlesztésében is. A legnagyobb eredményeket a televíziós nézettségkutatásban érték el. A nézőmérő műszerrel nemcsak a kérdezőbiztos munkáját küszöbölték ki, hanem egyre több változó összekapcsolásával egyre pontosabb képet kaptak a teljes sokaságot reprezentáló mintáról.

Egy kis történet

A vevőközönség mérése az egycsatornás adások idején hihetetlenül kezdetleges volt. A „vízpróba" lényege az volt, hogy ellenőrizték a nagy bérházak vízfogyasztását, hisz a tapasztalat szerint az emberek a filmeket megszakító reklámok alatt látogatták meg a mellékhelyiséget. Később találomra felhívtak embereket, hogy éppen akkor melyik műsort miért nézik. A módszerek fejlődésével aztán már tudatosan választották ki a megkérdezetteket, ügyeltek arra, hogy a mintában szereplők demográfiai arányai nagyjából fedjék az összes tévénéző arányait. Aztán jött a már Magyarországon is alkalmazott műsornapló. Nálunk a Tömegkommunikációs Kutatóközpont 1500, majd 2000 felnőtt nézőt kért fel negyedórás beosztottságú napló kitöltésére, amit aztán hetente postáztak. Ezek az adatok bizalmasak voltak, csak politikusok és a Magyar Televízió vezetősége kapta meg. Persze ebben az időben még nem értékelték annyira ezeket a mutatókat, mint ma: reklámpiac gyakorlatilag nem létezett, a műsorstruktúrát pedig belső társasági körök alakították. Ezen túl voltak még publikált nagymintás adatfelvételek, amelyek előző napi felméréssel dolgoztak, mellékelve a háztartások felszereltségét, személyi adatait, kvalitatív adatokat a nézői (hallgatói) viselkedésről, értékorientációkról. Ehhez nagyon hasonló technikával ma is gyakran ellenőrzik az országban monopolhelyzetben lévő cég nézőmérőjének adatait.

A nézőmérő

Az Egyesült Államok kezdettől piacorientált műsorkészítői számára fontos volt, hogy a nézők mely korcsoportját, mikor, melyik csatornán, milyen műsor idején lehet elérni. A National Audience Composition 30 éves naplós felméréseit váltotta fel az A. C. Nielsen Company, amely először helyezett el „kis fekete dobozokat" az emberek lakásán, hogy mérje a tévé bekapcsolását és csatornaváltásait. A mai people meter a folyamatos igények és fejlesztések következtében már azonosítja a bekapcsoló személyt is, másodperces pontossággal tud adatokat szolgáltatni a műsorkészítőknek és a hirdetőknek az előző nap mérései alapján.

Magyarországon az AGB Italia csoport tagjaként 1992 óta van jelen Közép-Kelet-Európában elsőként a műszeres közönségmérés. A kezdeti 200 budapesti műszeres és vidéki Gallup-naplós módszert mára felváltotta az AGB Hungary által a világon elsőként alkalmazott rádiófrekvenciás telefonokkal összekapcsolt műszer, amely 1999 óta országos reprezentatív minta alapján, ötévenkénti panelcserével 840 háztartásban, kb. 2200 ember közelében van jelen. A család mintában való megfelelését is évente ellenőrzik. A mért adatok feldolgozása, elemzése és laikusok számára is érthető formába hozása szakembereket igényel, amiből az AGB-nél nincs hiány. Az átlagembernek, ha vannak is statisztikai ismeretei, részinformációk esetén esetleg megvádolhatja a céget pontatlansággal. Valójában minden kérdésre megadják a választ, és a világ mérési tendenciáinak, mintanagyságainak is megfelelnek.

A nézőért vívott harc

Kivételesen nem az okban, hanem az okozatban kell a hibát keresni. Az anyagi szemlélet, ami a televíziót uralja (és ami fenn is tartja) az, ami túl nagy jelentőséget tulajdonít a nézettségi szintnek. Az utóbbi években ugrásszerűen megnőtt a földi, műholdas és kábeles csatornák száma az egész világon, sok külföldi adást narrátorral magyarítottak. Bár közben általános fogyasztási cikké vált a készülék (vannak háztartások, ahol minden szobára jut egy), és az átlagos tévénézési idő is megemelkedett (négy óra felett van), a nézettség a választék miatt erősen lecsökkent. A mért nézettségi adatok alapján szabják meg a hirdetési árakat, a bevételekből tartják el az adót (kivétel országonként egy-két államilag támogatott csatorna, amelyeknél a reklámbevétel csak plusz jövedelem). A nagyobb bevétel érdekében a műsorszerkesztők tehát mindent megtesznek, hogy minél nagyobb réteget tudjanak egyszerre megszólítani, minél általánosabb műsorok kerüljenek adásba, még ha ez gyakran a színvonal rovására is megy.

A műsorok népszerűsége

A legtöbb televízió műsorstruktúrája kb. 70%-ban egész évben stabil, tehát mindenki nagyjából tudja, hogy mikor látható hírműsor, show, sorozat vagy film a nap folyamán. Nagy hangsúlyt fektetnek olyan szerkesztői technikákra is, hogy melyik csatorna azonos jellegű adását fedje adott időben, hogy melyik csatorna híradójával nem lehet versenyezni (M1), hogy ha az RTL Klub Vágó Legyen Ön is milliomosát adja, akkor a TV2-nél Jakupcsek Multimilliomosa legyen, ha reklám következik az egyik csatorna esti filmjében, az ugyanakkor kezdődjön a másikon is, nehogy átpártoljon a néző. A harc tehát igen kemény, de valójában nem a nézőért van, hanem önmagáért, a gazdagságért.

Általában

Az információs műsorok adják a televízió legdinamikusabban fejlődő részét. A lakosság innen szerzi a világban történtekről a legtöbb információt, nem az írott sajtóból. Bár legfontosabb a híradó, már nem csak este van fél órás adás, egyre több híreket támogató háttéradás készül, ahol kifejtik, megvitatják a témát, egyre több a magazinműsor, a heti összefoglaló, interjúk, kerekasztal-beszélgetések akár korán reggel is. Nagy népszerűségnek örvendenek még a vetélkedők és a valóságshow-k. Ezek előnye főleg az interaktivitás lehetőségében rejlik.

Filmműsorok

A műsoridő legnagyobb részét azért még mindig a filmek teszik ki: tévéfilmek, régi és új mozifilmek, sorozatok, szappanoperák, dokumentumfilmek. A legnagyobb sikerük persze a sorozatoknak és a nagy mozifilmeknek van. Legalábbis ez derül ki a hirdetők által leginkább elérni kívánt 18-49 éves nézőközönség vizsgálatából. Az igényes televíziózás hiányai között szokták emlegetni a magyar tévéfilmek hiányát. Magyarországon már egyáltalán nem vágnak bele egy esetleg sorozatként megjelenő film leforgatásába. Az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Németország ellenben annál többet gyárt, olyannyira, hogy az Egyesült Államokban a televíziós filmeknek alig 1%-a más országból importált. Ez nálunk miért nincs így? Megint csak pénzkérdés: ott nagyobb a népesség, nagyobb a vásárlóerő, tehát értékesebb a reklámidő, nagyobbak a bevételek. Nálunk egy hazai gyártású film árából akár 20-30 külföldit is lehet vásárolni, szinkront és technikai költségeket beleszámítva.

Filmvásár

Európában mindenütt médiatörvény próbálja védeni a hazai filmgyártást azzal, hogy kötelező mennyiséget írnak elő: legalább 50%-ban hazai vagy európai országból kell származnia. Azzal nem foglalkoznak, hogy régi vagy új gyártású-e az a magyar film például. De nem jellemző az sem, hogy régi magyar (akár sorozatjellegű) filmeket a kereskedelmi csatornákon viszontlássunk. Ezeket főleg a Duna TV, az M1 és újabban a ViasatB adja. A nagyobb kereskedelmi csatornák inkább a tágabb népesség számára népszerűbb hazai mozit veszik adásba, esetleg állandó díszletű, több évig tartó sorozatot gyártanak olcsón. Persze ezek alapötlete is licence-jellegű.

A külföldi gyártású filmeket nemzetközi televíziós vásárokon szerzik be – ezek közül a legnagyobb a cannes-i, amit minden évben egy hónappal a nagy filmfesztivál előtt rendeznek meg. Itt mára már több ezer filmes cég árulja portékáját az öt másodperces töltelékanyagoktól a nagy filmeken át a sorozatokig. A magyar csatornáktól érkező kispénzű vevő pedig a garantált nézettséget hozó, főleg amerikai filmeket és sorozatokat keresi, és külön örül annak, hogy ötöt kap egy áráért, hisz ezeket a filmeket csomagban árusítják: a többi B kategóriás, senkinek sem kellő anyag, amit a csatorna, ha megszorul, igenis lead, mondjuk kora délutáni családi mozidélután címen. A kereskedelmi csatornák abban is versengenek egymással, hogy (szerencsére egyre többször) támogatnak magyar filmkészítőket, bebiztosítva ezzel a későbbi vetítés kizárólagos jogát.

Speciális csatornák

A műsorigényességnek ez a fiatal formája folyamatosan terjed, fejlődik. Vannak csatornák, amelyek nem foglalkoznak azzal, hogy minél több embert csaljanak a képernyő elé, kínálatuk vevői általában speciális célközönség, korcsoport. Legelőször a zenecsatornák jelentek meg, azokat más nyelvű országokban narrátorral látták el, majd szinkronizálták, végül saját nemzeti csatorna indult. Aztán jöttek a gyerekcsatornák, a dokumentum-, természetfilmesek, a sportcsatornák, a Hír TV, majd jött a Filmmúzeum és speciálisan mozifilmekkel a La Cinéma, az HBO, és legújabban a FILM+. Ezen adások egy része Magyarországon nézhető a 27 adót láttató kábelszolgáltatókon keresztül, egy részére külön elő kell fizetni.

A speciális rétegek magasabb szintű megszólításával, ha mindenki számára egyformán elérhető lenne, gyakorlatilag semmissé válhatna az a vád, hogy a televízió a tömegkultúra termelésével és az információk manipulált terjesztésével csökkenti az átlagos értelmi színvonalat. De aki nem tudja megfizetni a különleges bánásmódot, annak marad a kevés látnivaló csökkentett látókörrel.