Tegnap, a Marimar közvetítése közben, elvették az áramot Támbákundában. A Szenegál déli részén található városban utcai zavargások törtek ki. A rendfenntartó erők kénytelenek voltak beavatkozni. A villamosművek székhelyét tönkretették. (1999. április 14., Agencia EFE)
A TV Globo (amely legalább három telenovelát közvetít esténként) felmérései azt mutatják, hogy a telenovelák 35%-kal növelik az adó nézettségét; az orosz tévénézők hatvan százaléka telenovela-fogyasztó. Oroszországban és Spanyolországban a telenovelák nézettsége a férfiak körében nagyobb. Betört az amerikai piacra is; jelenleg népszerűbb, mint a szappanopera. (A telenovela nem szappanopera: nemcsak terjedelmileg különbözik tőle – általában 100-200 folytatás, 300-nál soha nem több – hanem tartalmilag is: jól behatárolható a cselekmény, és egyetlen főszereplőre összpontosít. A telenovelának van kezdete, közepe és vége, ami a szappanoperára vagy a sitcomra nem jellemző.)
Több mint 800 weboldalt és chat-fórumot találtam az Interneten, amelyet kizárólag a Romániában is vetített három vagy négy rendkívül népszerű telenovelának szenteltek: Vivo por Elena, Kassandra, La Mentira, Marimar. Az átlag iskolás (itt a nézettségi arány a lányok körében a nagyobb) napi két telenovelát néz, a háziasszony körülbelül hármat. (A Tele-Cablu vitát indított Thalia versus Natalia címmel, (Thalía Sodi Miranda, a Marimar, Maria la del Barrio, Maria Mercedes és a Rosalinda főszereplője, illetve Natalia Oreiro, a Muneca Brava, Ricos y famosos, illetve a jelenleg óriási nézettségű 60-90-60 főszereplője.) Hónapokon át dúlt a vita, amely az ellentábor kedvencének a csepülésében merült ki, de az kiderült, hogy a 10-12 éves korosztály is lelkes telenovela-néző, és hogy ezek a gyerekek napi három-négy telenovelát néznek meg.
Megjelent a „hétvégi telenovela" is – kettő-három minden szombat-vasárnap, fő adásidőben. Valamivel igényesebb alkotások az átlag telenovelánál, a Mujercitas (Jóska lányom, Louisa Alcott regényének, a Little Womennek latinosított, Dél-Amerikai környezetbe helyezett adaptációja), a példákat lehetne sorolni. Nézettségük kisebb, mivel itt elmarad a mindennapi élmény varázsa.
Apaságát két ország vitatja
A telenovela nézettsége azonban (noha pontos adatok itt nem állnak rendelkezésünkre) nem sokkal nagyobb (az idősebb korosztály körében), mint a rádióban sugárzott folytatásos regényeké volt annak idején. A műfaj rendkívüli népszerűsége Argentínában egyenesen vezetett a mai telenoveláig, és számos, sikeres telenovela az első telenovelák egyikének-másikának a remake-je (például a La Mentira). A műfaj apaságát két ország perli: Argentína és Brazília egyaránt saját szülöttjének tekinti. Megjegyzendő, hogy minőségileg mind az argentin, mind pedig a brazil telenovela jóval az átlag mexikói és venezuelai telenovela fölött áll. Nem utolsósorban azért, mert gyakrabban dolgozik regényadaptációkkal, mint pl. az Esclava Isaura, Mujercitas, vagy az El oro y el barro, de nem lebecsülendő a színészi gárda sem. (Az El oro y el barro két főszereplője, Miguel Angel Sola és Maru Valdivieso például azóta jelentős filmszínészi karriert futottak be, míg a nagyon szép és nem tehetségtelen mexikói Kate del Castillo (Alguna vez tendremos alas, La Mentira) nemrég arról panaszkodott, hogy a telenovela-színész előtt szinte minden más kapu zárva van.)
A művészet, ezen belül az irodalom és újabban a film elsiratásakor kevesekben merül fel, hogy téves a művészetnek, mint olyannak az elsiratása: a műkőzpontú befogadó továbbra is létezni fog: csak éppen pontosabb adatokkal rendelkezünk a nem műközpontú befogadóról, akit a kritika, huszárosan megkerülve a kérdést, szívesen minősít posztanalfabétának, feledve, hogy nem ez a közönség hiányzott, hanem az olcsó, vizuális termékek tömegtermelése, amely megnyitotta, és fenntartja a piacot, másrészt hogy a tévé, és ezen belül a telenovela nézettsége éppen elég nagy értelmiségi és művészkörökben is, annak ellenére, hogy ez a kategória inkább titokban hódol szenvedélyének. (Ingmar Bergman például lelkes Dallas-néző volt.)
Beállt egy fordított folyamat is: immár nemcsak a bestsellerből születik film vagy sorozat, hanem fordítva: a sorozatok népszerűsége újabb olvasótábort nyitott meg: megszületett a sorozatok, filmek és telenovelák regényadaptációja is (Dallas, A Guldenburgok öröksége), illetve eladhatóvá (a közönség igényeihez csonkolva-szelídítve) teszi a telenovela alapjául, olykor ürügyéül szolgáló regény (Isaura, Jóska lányom).
Szinte minden megengedett benne
Nem művészet: nem is vallja magát annak, amiként a kritika kegyeit sem keresi. Reklám, és vizuális termék. Öreg hiba a telenovelákat egy kalap alá venni: egyaránt találhatni kiváló operatőri munkát (El oro y el barro, Flor de oro, La Mentira), ami egy művészfilmben megállhatná a helyét, és olyan filmezést, amit kézikamerával egy amatőr is megcsinálhatna: Maria la del barrio, Maria Mercedes, Andreea Celeste, Marimar. Ez utóbbit nevezi a kritika, jobb híján posztmodern terméknek. Harmonikus alkotások: egyaránt hiányzik belőle a színészi játék, az operatőri munka és a szövegkönyv. Ezek a legnépszerűbbek is, és a következőkben ezekre fogunk majd hivatkozni. Kis költségvetésű, többnyire mexikói és venezuelai alkotások ezek, amelyek nemcsak a művészfilm elől szippantják el a nézőt, hanem az igényesebb telenovelák elől is. A telenovelát körülbelül olyan eredménnyel lehet és érdemes filmnyelvi eszközökkel vizsgálni, mint egy családi fényképalbumot. Inkább lehet szociológiai vagy lélektani vizsgálódás tárgya, akárcsak közeli rokonai, a pornográfia, a rajzfilm és a számítógépjáték. És akárcsak a pornó, egyszerre fogyasztási cikk, médiapiac és ipar. Szinte minden megengedett benne. Csak az nem, hogy a férfiakról szóljon. Témája, szinte kivétel nélkül a női sors. Női szubjektumról szól, és az eltárgyiasítás ugyanolyan mértékben van benne jelen, mint a pornográf termékekben, itt azonban nem a női test az áru, hanem a női lélek. A nő egyszersmind jelölő is: egy olyan patriarchális társadalmi rend kulturális jelentéseit rögzíti, amelynek a szabályait maga sem érzékeli. Noha a telenovela hősnője nem lehet amorális – de végtelenül immorális.
Ez a patriarchális rend ugyanis látszólagos – a hősnő a boldogulást és a kiteljesedést csakis a családi életben érheti el –, és valójában az erkölcsi káosz álcája: erkölcsös az, ami a hősnőnek jó. A férfiak hűtlensége (a telenovela-férj gyakran félrelép) végső soron a férfi megtisztulását, tehát a nő javát szolgálja.
A Hamupipőke-történet és a gyermekét kereső anya
A telenovela egyik kedvelt sztereotípiája a Hamupipőke-történet: a nyomorgó hősnőről kiderül, hogy dúsgazdag örökösnő (Marimar, Kassandra, Maria Mercedes, Andreea Celeste). Ha nincs milliomos papa, akkor akad egy legalább olyan gazdag örökbefogadó. Mielőtt ezt megtudná, a hősnő szerelmes lesz. Itt lép be a cselekménybe a főhős, aki jegyben jár, többnyire a hősnő nővérével vagy húgával, akit a főhős – mivel időközben beleszeret a hősnőbe – kényszeredetten vesz el feleségül (Preciosa, La mujer de mi vida). Hősnőnk (Preciosa, La mujer de mi vida, Maria la del Barrio) elcsábítja a főhőst, többnyire a saját nővérétől (de alkalmanként, mint pl. a 60-90-60-ban a saját anyjától). A porig alázott vetélytárs érthető módon tiltakozik (a jövevény ugyanis nemcsak a szerelmétől fosztja meg, hanem örökségének tetemes részétől is), újra megalázzák, végül parodisztikus bosszúállásba hajszolják. Igazság is tétetik: aki a hősnő útjába áll, többnyire halállal lakol, és nem is akármilyennel. A Hősnő útját keresztező Sorayát a bosszú élteti, miután Maria elszereti a vőlegényét, végül eleven fáklyaként ég el (Maria la del Barrio), és nem végzi jobban a Marimar útját keresztező Angelica sem. Preciosa beleszeret nővérének, Valeriánák (akiről nem tudja, hogy a nővére) vőlegényébe: Valeria bosszút akar állni, beleőrül, végül, a törvény elől menekülve leveti magát az emeletről. Az ártatlanul megrágalmazott, erényes Veronica életét megkeserítő Virginia tolókocsiban végzi (La Mentira), végül börtönben is, és lebénul a Maria Isabel erényére és családi békéjére törő Don Félix is.
Telenovela és pornográfia
A hősnő erkölcsisége deklaratív: kedvességét, szépségét és passzivitását könyvelik el morális tényező gyanánt. Feddhetetlenségéről többnyire az első fejezetben nyilatkozik néhány mellékszereplő, a hősnő ugyanis nagyon ritkán cselekszik, és ilyenkor többnyire bosszút áll (Marimar), vagy menekül (Maria Isabel, Celeste, siempre Celeste, Preciosa), esetleg mindkettőt teszi (La mujer de mi vida). Preciosa és Guadalupe erénye az, hogy sánta. Marimar koldusszegény, és lopni kényszerül. Barabarita (La mujer de mi vida) szegény, és anyagilag előnyös szerelmi házasságot köt, a férj azonban meghal a nászéjszakán. Pár hétre rá már halott férjének az öccsébe szerelmes. Az erényes Leonelát megerőszakolják, később boldog házasságot köt megrontójával, és megerőszakolják a néma Susyt is (La mujer de mi vida), természetesen ő is beleszeret megerőszakolójába. Még a némasága is elmúlik tőle. A telenovelában egyébként a nemi erőszak is csak verbális szinten elítélendő (az áldozat ítéli el a legkevésbé) – valójában a tettes erkölcsi megtisztulásának az eszköze és ürügye. Celeste (Celeste, siempre Celeste – Celeste, örökre Celeste) amnéziás, és ikertestvérének (akiről nem tud) a férje veszi magához, amíg kikapós, a negatív hőst megtestesítő ikertestvére a Celeste férjével él együtt.
A fentebb vázolt helyzet akár perverznek is minősíthető. Párhuzam figyelhető meg a pornográfiával – a telenovela, cselekménye ugyanis a néző mazochista és voyeuri hajlamaira apellál. Az ideál pedig, amit elénk állít, egybeesik minden árvaházi gyermek álmával: előkerül a gazdag szülő, a hősnő meggazdagodik. A telenovelában szinte senki sem szembesül a problémával: az élet benne nem megharcolandó, hanem eltűrendő, a problémák pedig maguktól oldódnak meg. Találó megjegyzés, hogy a telenovela végső soron a lélek pornográfiája. Egészen meglepő a formai jegyek hasonlatossága.
„Minden fotografikus pornográfia előhívja a leselkedést, azonban valamelyest a néző azonosulását is elősegítik. Ez különösen akkor igaz, amikor a képek egy történetet mesélnek el, ahol végig ugyanazok a szereplők jelennek meg. (...) a pornografikus történetekben azonban a szereplők nem egészen kidolgozottak, pszihológiailag sem teljes emberek. Funkcióik vannak, amelyek már rögzültek a pornó által konstruált közhelyszerű fantáziában (...), ha csak egy kicsit is ismeri az olvasó a műfajt, akkor kevés magyarázatra van szüksége ahhoz, hogy megértse, mi történik (...):a pornográfia sokban hasonlít más, egyszerű narratívakhoz, ahol a szereplőket csak az határozza meg mit tesznek, és már a történet elején van az olvasónak valami általános elképzelése arról, hogy ki mit fog csinálni (...). Bennünket az érdekel, hogy mit kell kiállnia azért, hogy elérje a célját. A történet végét a néző tudja, de természetesen látni szeretné." (Anette Kuhn: Büntetelenül nézni, in: Kalligram, 1998/7–9.)
Egy hónap alatt évekre való cselekmény
Közös vonás a karakterábrázolás hiánya is – a lélektani hitelességet a néző sem igényli. És itt már nemcsak a pornográfiával rokon, hanem a rajzfilmmel is: a telenovela nem jellemekkel, hanem prototípusokkal dolgozik, a cselekmény mindenkor a Jó-Gonosz párharcának a paródiája, a végkifejlet azonban sohasem katartikus. A bűnhődés nem vezet megtisztuláshoz, a hősök csupán megszabadulnak a számukra kényelmetlenné vált szereplőtől. Közös jellemvonás valami furcsa időtlenség is: a telenovelában csak időpontok vannak, ha vannak (az idő múlását többnyire csak utalásokból tudni). A dátum, mint olyan, ebben a mindenkori telenovela-időtlenségben a cselekmény labirintusához adott Ariadné-fonal csupán, sohasem az idő szimbóluma. Akárcsak a rajzfilmben, a cselekmény ugyan lineárisan bontakozik ki, de nem időben, és a sorozat vetítésének vége korántsem jelent befejezést: ugyanaz folytatódik majd a következő telenovelában. A gyerek rajzfilmet néz – a rajzfilmet, mint olyat. Végülis nézője nemcsak az egyedi telenovelát nézi, hanem a telenovelát, mint műfajt.
A telenovelán belül pedig egy-két hónap alatt akár évekre való cselekményt sűríthetnek be. (Példa rá a Marimar: a sorozat kezdetén Marimar analfabéta, cipőt sohasem viselt, evőeszközt nem látott, s nem is tud használni, úgy két hónap múlva már – ennél több a telenovelában sem telik el – nyelveket beszél, csiszolt modorú, finom úrinő, aki számítógépen ellenőrzi közben örökölt klubjának működését. A férje elhagyja, más nőt vesz feleségül, aki gyermeket szül a volt férjnek –, a Marimar kislánya az újabb gyermek születése után is úgy két hónapos.) Noha a cselekmény olykor egy emberöltőt is átfoghat, a szereplőket gyakran nem is maszkírozzák, illetve a gyerekszerepeket nem feltétlenül gyerekszínész játssza: a Kassandrában például a kiskamasz Andreínát és Kassandrát a legalább 100-as mellbőséggel megáldott Coraima Torres alakítja. A Pro Tv és az Acasă adó három olyan telenovelát sugárzott egy nap során, amelyeknek nemcsak a cselekménye volt majdnem azonos, de a főszerepeket is ugyanaz a színésznő játszotta. (Adela Noriega és Thalía.) Gyakran az enteriőr is ugyanaz – a milliomos rezidenciája ugyanaz az épület (Maria la del Barrio, Rosalinda, Maria Mercedes), ugyanaz a berendezés, ugyanazon kellékekkel.
Sehol ilyen gyógyulási arányt nem tapasztalni
Mivel a cselekmény nem időhöz és térhez kötött, csupán enteriőrhöz, ebben a tét nélküli, időtlen közegben felborul nemcsak az ok-okozati viszony, hanem az élet elemi logikájának és az élettannak minden szabálya is. A ráknak, bénaságnak, valamint a vakságnak (a telenovela kedvenc betegségei) sehol olyan gyógyulási arányát nem tapasztalhatni, mint a telenovelában: Angelita (Alma rebelde) leukémiás, a csontvelő-átültetés (amelyre pár perccel várható halála előtt kerül sor) után egy-két héttel már iskolába jár. Az olasz Ederában (Edera) a májátültetésre szintén az utolsó percben kerül sor (sikeresen, a hősnő ezek után teherbe esik). Mondanom sem kell, hogy a donor, a hősnő legádázabb, halála előtt jobb belátásra tért ellensége. Egy kivétellel (Intrigas en el Paraiso) a kemoterápia mintha kimondottan serkentené a haj növekedését (La senorita Andreea). A gyógyíthatatlannak tűnő, nyomorék Guadalupét (Guadalupe), Preciosát, és Aliciát (ez utóbbit éveken át sikertelenül kezelik az Egyesült Államok legkiválóbb sebészei) hirtelen műti meg egy természetesen mexikói orvos, aki véletlenül épp a hősnő családjából vagy ismeretségi köréből kerül ki, akárcsak Esmeraldát (Esmeralda). Antonella méhnyakrákja spontán gyógyul (Antonella). A születésétől vak Esmeralda viszont, sikeres szemműtéte után, nem ismeri fel a saját férje hangját. A dúsgazdag, művelt, világot járt és gyógyíthatatlanul vaknak elkönyvelt Leonelt a szegénykórház orvosa – Leonel ifjúkori jó barátja – javasolja műtétre, a műtét sikeres (Preciosa). Marimar terhességét a szülésig nem veszik észre. Hasonló a helyzet az elmebajjal és az amnéziával is (Celeste, siempre Celeste, Guadalupe) – ez épp annyi ideig tart, amíg sikerül megleckéztetni a félrelépő főhőst, illetve, amennyiben az Anya, Aki Elvesztette Gyermekét (a telenovelák másik kedvelt sztereotípiája) amnéziás (Andreea Celeste, Luz Clarita, El oroyel barro) – addig, amíg sikerül előnyös házasságot kötni. A kérő milliomos, és az árvának hitt gyermeket amúgy véletlenül ő nevelte addig.
A rendőrségnek is meg kellett volna nézni
Az ok-okozati viszony ugyanúgy bedöglik a telenovelában többnyire obligát bűnügyi szálban is: az Elrabolt Gyermek (másik kedvelt sztereotípia) eltűnésével nem a rendőrség foglalkozik (Guadalupe, Te sigo amando), s a gyermek megkerülése többnyire a rablók pálfordulásának köszönhető. (A telenovela nemcsak csodálatos gyógyulásokban, hanem még ennél is csodásabb erkölcsi megtérésekben is bővelkedik.) A többszörös gyilkos Sorayát a szemtanúk és tárgyi bizonyítékok tömkelegének a tulajdonában sem tartóztatja le a rendőrség (Maria la del Barrio), máskor viszont intuitív alapon eszközli a letartóztatást: Debora gyilkol, a gyilkosságot a húgára keni (akiről közben kiderül, hogy a lánya). Szemtanú, tárgyi bizonyíték végig nincs, indoka mindenkinek volna, a rendőrség mégis Deborát tartóztatja le. Ahhoz azonban, hogy a rendőrség akárcsak gyaníthassa Debora bűnösségét, meg kellett volna tekintenie a telenovelát (Maria Isabel).
A telenovelába a feminista kritika bicskája is beletörhet még. Igaz ugyan, hogy a telenovela sikerének az egyik kulcsa a hősnő mindig hosszadalmas szenvedésének és megaláztatásának a gyakran naturalisztikus szemléltetése. Ez a fajta kritika azonban megfeledkezni látszik azon szembeszökő tényről, hogy ez a hősnő legalább létezik. A szövegkönyv szintjén ugyanis a telenovelának van férfi szereplője, de szinte soha nincs férfi hőse. A férfiszerepek, ha lehet, még a női szerepeknél is elnagyoltabbak, kétsíkúbbak. Az átlag telenovela-néző körülbelül úgy kommentálja a Férfifőszereplőt, mint a férfinéző Pamela Andersont. A Főszereplőnek egyetlen funkciója van csupán: feleségül venni a hősnőt. Ami a szövegkönyvet illeti, a telenovelában csak a negatív hős, az apa vagy a mellékszereplő a hiteles. A főszereplő mutatós kellék és – ürügy a cselekményhez – de semmi több. Ebből a szempontból a telenovela ismét feltűnő a hasonlóságot mutat a szado-mazochista pornográf termékekkel: a férfi gyakran szado-mazochista élvezet tárgya.
Senkiben sem ébreszthet kisebbrendűségi érzést
A befogadás útját itt minden az azonosulás felé egyengeti: a telenovela senkiben sem ébreszthet kisebbrendűség! érzést. A Hősnő szép, de nem elérhetetlen ideál: divatot teremt, a következő telenovela megtekintéséig. A cselekmény megértése nem kíván intellektuális erőfeszítést, az összpontosítóképességet sem veszi igénybe. A telenovela kísérőzenéje gyakran válik slágerré. (Érdekes, hogy ez a jellegzetes dél-amerikai termék szinte semmilyen szinten nem használja fel a folklórt, amelynek pedig nagy a piaca. Az argentin telenovelából például hiányzik a gaucso-romantika és a tangó.) A telenovela olyan alacsony erkölcsi és esztétikai mércét állít fel, amelyet nem lehet alulteljesíteni, és éppen ezért csalódni sem lehet benne.
Végül is – és lehet, hogy ennek is köszönheti példátlan sikerét – nézője nemcsak az egyedi telenovelát nézi, hanem a telenovelát, mint műfajt. Mindegy, hogy mikor és hogyan ér véget – ugyanazt megkapja, többnyire még azon a héten. Tudatában van annak, hogy viszontlátja kedvenc szereplőgárdáját. És tudatában van annak is, hogy a következő telenovelában a régi, kedvelt történet támad fel. Végső soron a telenovela a biztos fogódzót, a mindennapi élethez szükséges megnyugtató állandóságot jelenti.
A kispostásom csak este hét után volt hajlandó kihozni a leveleimet, mert el nem mulasztotta volna a Maria la del Barrio egyetlen fejezetét sem. Ez a szenvedélye egyébként az állásába került. Nem csoda, hogy Mexikó nemzeti jövedelmének körülbelül ötven százaléka a telenovelák bevételéből származik...
A Marimar meséje
„A hatalmas óceán partján áll egy kis kunyhó, amelyben lakik fiatal, gyönyörű naivitás-leány, akit Marimarnak hívnak. Marimar nem egyedül él, hanem a nagyanyjával és nagyapjával. Szegénység miatt Marimar el van határozva meggondolatlan cselekedet: hogy lopjon valamit enni a gazdag birtok kertjéből! De nem volt szerencséje:
Marimar elfogta birtok tiszttartó. A leány szépségét látván, a tiszttartó kellemetlen megjegyzéseket kezd tenni, és megpróbálta átölelni. Marimárt a birtok gazdájának a fia, Sergio menti meg. Látván Sergiót, Marimar első látásra beleszeret. Sergiónál rossz kölcsönös kapcsolatok voltak az apjával, és az apja feleségével, Angelicával. Bosszantani őket, Sergio elhatározza, hogy nősül, beleszeretvén saját magába, és butuska Marimar. Angelica feldühödik, és kitalál minden lehetséges eszközt, hogy megmeneküljön félénk leánytól, és elűzze a házból. Sergio rájön, hogy hibázott, mert nem szerelemből nősült. Nem elérvén semmit az apától, elmegy metropol, ahol neki ajánl előnyös szerződés. Megkéri az apát, hogy vigyázzon Marimarra, megígéri, hogy küld neki pénzt a Marimar számára, hogy szerezhesse meg a házat, kényszeríti az ígéretet, de Sergio apja nem csinál semmit, feleség nyomása alatt, amit megígért a fiúnak. Magára maradván, Marimar megtudja, hogy terhes. Ez a tény nem állítja meg Angelicát, aki tovább bűnözik, hogy fájdalmat és szenvedést okozzon Marimarnak. Angelica eléri, hogy Marimar börtönbe küldve, meparancsolja, hogy füstöljék ki kunyhó, ahol egy tűzben meghal a nagyapja és a nagyanyja Marimarnak.
Szellemileg csődben, megsértve, szerencsétlen Marimar elmegy a fővárosba, ahol cselédnek van elrendezve egy gazdag házban. A ház gazdája valójában a Marimar apja, de Marimar még nem tudja, az apja is sem. Amikor minden tisztázva válik, és Marimar megtalálja az apát, az apja meghal. Megint magára marad, de most már nem szerencsétlenebb, nyomorult lány, mint nemrégiben volt. Most gazdag, világi hölggyé változik, és változtat egy név.
Belia Aladama, most így hívja Marimart, merev üzletasszony, okos, kiszámított, elegáns. Sok férfi próbálja elnyerni a szívét, de Marimar csak játszik velük, senki se megengedvén közel saját magához. Marimarnak most csak egyetlen vágya van: a bosszúállás. A bosszúállás Sergióra, a Sergio apjára és Angelicára, mindazon szenvedésért, megaláztatásért és fájdalomért, melyet okoztak neki. Ezért a bosszúért Marimarnál ott van minden lehetőség: pénz, ravaszság és hasznos meghittségek. Elkezd kiderülni bosszúállási terve, egy művelet során, de nem számol azzal, hogy lelke mélyén a régi Marimar maradt, kedves, együttérző, érdek nélkül való. Még mindig szereti Sergiót, és nemsokára feltámad Sergióból a gyermek...”
Az összefoglalót Elena Dmitrieva orosz Marimar-rajongó jegyezte le angolul. Fordította: Saszet Ágnes
