A 2010-es Cannes-i Filmfesztiválon az Arany Pálmát Apichatpong Weerasethakul Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című munkája kapta. Különösebb értékelő visszhang nem követte a díjkiosztót, talán mert a rendező munkái nem ismertek annyira, és azok világát egy szakadék választja el az európai filmekéitől. Persze a zsűri döntésére teljes joggal bólinthattak rá a szakavatottak: a Boonmee bácsi egyedülálló és mágikus – de mindenképp jelentkezzen, aki érti.

Bár valószínűleg egy ilyen kérdésfeltevés eredendően hibás. A problémát az okozza, hogy ha mindenáron kategóriákba kívánjuk tuszkolni a filmet, akkor leginkább a szürrealista – non-lineáris cselekményvezetése miatt – és a mágikus realista – a hirtelen feltűnő majomszerű szörnyek és a szellemek természetes jelenléte miatt – világokhoz tudjuk kötni. Ezzel magához a filmhez mégsem kerülünk közelebb: egy szürrealista alkotás célja kifejezetten a nézői elvárások kikosarazása azzal, hogy formabontó, vagy hogy a lineáris cselekményvezetést felrúgja – s Weerasethakul filmjeivel kapcsolatban ugyan bosszankodhatunk, hogy jól átvágott minket, de mivel filmjeiből a „lényegteremtő” attitűd szikrája is hiányzik, igazságtalan lenne. A mágikus realista világok szabályszerűségeire pedig hamar ráérez a befogadó, különösen filmen, mert azok képi metaforái nagyon is konkrét földi dolgokra vonatkoztathatók, ám Weerasethakul esetében egyáltalán szó sincs ilyesmiről: akármennyire figyelünk (vagy éppen kikapcsoljuk értelmünket, ravaszul tudván, hogy itt a megfejtés nem bekiabálásra megy), nem jutunk el az áhított megértéshez.

Mindamellett – az egyébként thaiföldi, de a filmezést Chicagóban tanuló – Weerasethakul pályájának ez az egyik legszabálytalanabb filmje, amennyiben beszélhetünk ilyesmiről egy ennyire minden konvencióra fittyet hányó alkotónál. A Szindrómák és egy évszázad és a szélesebb körben jobban ismert Trópusi betegség szerkesztési módja még nem annyira logikátlan: rá tudunk mutatni olyan kapcsolódási pontokra, ahol a rendező felborít minden szabályt. A Szindrómák egymásután mesél el két hasonló szerelmi történetet, a Trópusi betegség első fele egy homoszexuális kapcsolat, a második fele a tigrissé változott szerelmes és az őt vadászó másik fél harca az őserdőben. A Boonmee bácsiból viszont a történetnek ez a fajta kettőzése – amelybe a logikát keresők valamennyire belekapaszkodhatnának – is teljességgel hiányzik.

Boonmee bácsi veseelégtelenségben szenved, így családja ápolására szorul. Megjelenik egy családi rokon szelleme, és egy másik rokon, aki halála után majomemberré változott. A család a látogatókról azt feltételezi, hogy azért jöttek, mert Boonmee-t akarják elvinni a túlvilágra. Majd ezzel párhuzamosan látjuk, amint egy hercegnőt (valamikor a régmúltban) egy tavacska partjára viszik szolgálói, ahol együtt hál egy harcsával. A további cselekményt fölösleges lenne ecsetelni, mert ezután minden egyenes vonalvezetést nélkülöz, a rendező inkább a nagyon erős, mégis szikár, de egyszerre hallucinatív beállításokra helyezi a hangsúlyt.

A filmet legokosabb a képzőművészet felől megközelíteni: Weerasethakul maga is több video-installáció elkészítésben részt vett, a Boonmme bácsival pedig a film általa szűkösnek tartott formanyelvén való áttörést sürgeti. Több jelenete valóban video-installációra emlékeztet, emellett Weerasethakulnál jól megfér a régi filmjátszás, a régi, szándékosan elavult filmes trükkök használata – lásd a világító szemű, láthatóan emberek játszotta majmok példáját. Ezzel Weerasethakul hidat képező alkotó a legrégebbi és a legújabb filmes kifejezőeszközök között. A Boonmee bácsi közepén vetítet képsorozat, amelyen katonák fenyegetik fegyverrel a majomjelmezbe öltözött figurákat, önálló installációként is megállná a helyét, bár kétségtelen, hogy kissé erőltetettnek, művészieskedőnek éreznék, viszont így, hogy ezt a filmet szakítják meg, új értelmet kapnak, és igazi katartikus képsorokká válnak: Weerasethakul arra mutat rá, hogy mennyi féle módja lehetséges a képzőművészet és a film összeházasításának.

A másik – általunk szintén nehezen megközelíthető – értelmezési tartomány a távol-keleti filozófia és vallás irányából lehetséges. A Boonmee bácsinak éppen ez az igazi erőssége: a rengeteg jó ötlet, ironikus jelenet, installációszerű bevágások, szürreális víziók még önmagában, pusztán a „semmi”, a kiüresedés metaforájaként nem érdemelnének ekkora figyelmet. Ebből a szempontból is nehezen köthető az avantgárd irányzathoz: nem a lázadás dühe szülte a filmet, hanem egy mélyen vallásos, a hétköznapi életet csodaként megélő alkotói attitűd. A forgatókönyv egy kolostori apát – akit Weerasethakul a reinkarnáció feltétlen híveként személyesen is ismert – által kiadott könyv alapján készült: Boonmee bácsi valóban létező alak volt, s egy ízben leperegtek lelki szemei előtt előző életei. Weerasethakul nagyszerű képi formába önti az olvasottakat, a film médiuma lesz az, aminek segítségével valóban bele tudunk illeszkedni mások életébe, a reinkarnációk közötti párhuzamokra építve.

Így a Boonmee bácsi túllép – cannes-i díjon innen és túl – az „érdekes kísérlet” és a díjazandó művészfilm kategórián, és egy érzéki, egyedülálló, drámai filmalkotássá válik.