Bár nem ritka felénk sem, hogy egy előadóművész a szintén előadóművész szülők nyomdokaiba lép, jól ismerjük ezt a jelenséget a színháztörténetből is. Ám az mégiscsak kuriózum, hogy egy család tagjai oly sok generáción át töretlenül gyakorolják a színészmesterséget, mint a Latabárok. Ők talán a legismertebb család, akik generációkon át adtak színészeket a magyar színház- és filmművészetnek. Közülük is Latabár Kálmán számított a legismertebb és legfoglalkoztatottabb színésznek.
Latabár Kálmánnak már a dédapja, Latabár Endre is színházigazgató volt, Miskolcon, az 1850-es évek második felében. Ám dédanyja, Török Mária (Mimi) színészi gyökerei még messzebbre vezetnek. Hiszen Mimi már eleve kolozsvári színészcsaládban nőtt fel. Édesapja, Török István ugyanúgy a kolozsvári társulatot erősítette, mint lánytestvére, Török Katica. Fivére, ifj. Török István pedig a dinasztiaalapító Latabárhoz szerződött Miskolcra. Innen adódik Mimi és Latabár Endre bensőséges ismeretsége is.
Latabár nagyapja és apja is elismert színész volt a maga idejében. Apja szerepléseiről már vannak mozgóképi felvételek is. Volt közös jelenete példának okáért Jávor Pállal és Páger Antallal, a korszak legismertebb színészeivel, A varieté csillagai című, 1938-ban készült Báky József-filmben. Ekkorra már mindkét fia, Kálmán és Árpád is a kor elismert táncos-komikusának számított, mindketten szerepeltek filmekben, de igazán keresett filmsztár Latabár Kálmánból lett.
Lényeges adalék, hogy Latabár, bár epizódszerepekben kitűnik a harmincas évek magyar filmjeiben, első számú komikus filmsztárrá csak az 1938-as zsidótörvény miatt a szakmából kiszoruló Kabos Gyula kényszerű távozása okán lehetett. Persze már az 1937-ben bemutatott, Rejtő Jenő nevével fémjelzett Sportszerelem is, néhány budapesti életkép bemutatása után, az ő jelenetével alapozza meg a vígjátéki miliőt. (Latabár egy ökölvívó-kellékkel idétlenkedik.) Övé a vidám hangulatért leginkább felelős karakter, de azért nincs egyedül hagyva a viccelődésben.
A filmben Latabár partnere Salamon Béla, akit a zsidótörvény szintén szilenciumra ítélt egy időre. Illetve a film stáblistáján feltűnik Kellér Dezső neve is. Kettejüket addig is, és a háború után is a közönség kedvenc nevettetőiként tartották számon. A Sportszerelem így bizonyíték arra, hogy a filmes vígjátéki formák és a kabaréhumor mennyire összeérhetett a korszak filmművészetében. Latabár játéka, a gesztusrendszerét tekintve is, a színházi és artista hagyományokból merít. Ha filmes előképet keresünk, akkor leginkább a némafilmes Buster Keatonéhoz hasonlítható – bár igaz, erős grimaszai miatt nehezen lenne a magyar Keatonnak nevezhető. Hiszen mimikája, szemben a keatoni fapofával, a humor csattanójának megágyazó és azt alátámasztó erős rángatózásokkal jellemezhető.
Azaz Latabár verbális poénjai erős arcjátékkal, egyedi mozgáskultúrával, olykor akrobatikus táncbetétekkel egészülnek ki. Ez nagyban megkülönbözteti őt a nála tizenöt évvel idősebb és testalkatát tekintve mackósabb, hanghordozásával, arcjátékával és gesztusaival sokszor a sértett kispolgárt megjelenítő Kabostól. Az 1937-ben bemutatott, Fizessen, nagysád! című Ráthonyi Ákos-filmben könnyen megfigyelhetőek a két színész játéka közti eltérések. Kabos itt vezérigazgatót alakít a kor férfibálványa, Jávor Pál és az elismert színésznő, Muráti Lili mellett, és hozza az általa tökéletesre csiszolt, már jól ismert vígjátéki figurát. Latabár pedig személyi edzőként színesíti a filmet, és légiesen könnyű táncot mutat be az őt ellenpontozó partner, Gombaszögi Ella oldalán. Azaz Kabos visszafogott és jól kiszámított gesztusrendszere és Latabár elrajzoltabb stílusú játéka mondhatni ellentétes, annak ellenére, hogy mindkét előadásmód a vígjátéki miliőt szolgálja.
Latabár és Kabos az egyórás Hol alszunk vasárnap? című Pásztor Béla-rendezésben is együtt látható, még ugyanebben az évben. Az alkotás érdekessége, hogy együtt vetítették Georg Höllering Hortobágyával – tehát nem is tekinthető egész estés filmnek. Az azért kisejlik itt is, hogy bár mindkét filmben van közös jelenete a két nevettetőnek, mégsem használják ki a két figura „összehozását”. A forgatókönyv nem ad lehetőséget arra, hogy Kabos és Latabár együtt valami nagyon emlékezetes poént hozzon az alkotásba. Inkább külön jelenetekben érvényesülnek, együtt nem igazán.
Az 1939-ben bemutatott Pénz áll a házhozban Latabárnak ismét csak vannak táncos betétei, ezúttal Kiss Manyi oldalán. Galánthai Balogh Béla filmjében Latabár a táncos bűvészt, Ficek Benőt alakítja. Megjegyzem, a bűvész szerepkör Latabárt egész karrierje során végigkíséri.
Ugyanebben az évben jegyzi szintén Balogh a Bókay János regényéből született Karosszéket, amelyben Szeleczky Zita és Szilassy László a húzónevek, de mellette, és persze Latabár mellett, feltűnnek a vásznon Rácz Vali és Weygand Tibor, a korszak népszerű rádióénekesei is. Az árverésből kiinduló szerelmi történetben Latabár megint csak a humoros szálat képviseli, a Szilassy László által megformált hősszerelmes, azaz Orosz András építészmérnök barátját alakítva. Érdekes, hogy a filmben a korszakra különösebben nem jellemző munkásábrázolás is látható – persze nem mélységeiben, inkább életképszerűen megjelenítve. Az osztálykülönbség többször is érzékeltetve van az alkotásban, Latabár jelenetei ennek a megragadására is szolgálnak. A figurának az a gesztusa is, hogy mind az idősebb cselédasszonyt, mind a fiatal munkásfiút arcon paskolja, ezt jelzi. Hogy az építőipari munkások dalra fakadva a szociális problémákról énekelnek, határozottan a termelési filmek irányába (előre)mutató vonásként is értelmezhető, annak ellenére, hogy a zene itt még nem a mozgalmi dalok hangulatát idézi. A gyártó neve is érdekesség: a Magyar Írók Filmje Rt.
Egy évvel később ugyanez a rendező instruálja Latabárt a stáblistán Orsi Mária álnéven szereplő, ám Szepes Mária tollából származó Mária két éjszakája című filmben. Az 1940 szeptemberében bemutatott alkotásban Latabár mellékszereplő, akárcsak a Cserépy László által jegyzett Csereberében. Utóbbiban a félreértésen alapuló vígjáték hebehurgya kulcsfigurája, akárcsak eddig sokszor, és itt is az ő karaktere a humor egyik fő forrása.
Balogh filmjeiben Latabárnak szinte kötelező jelleggel kell részeget alakítania, erre mindhárom addigi filmben kidolgoztak egy külön jelenetet. A delíriumos állapot ábrázolása a közönség megnevettetésére használt biztos mozzanat lehetett azokban az időkben. Így a némafilmes, akrobatikus mozgáskultúrával bíró színésszel sokszor játszatnak egyensúlyvesztett figurákat még ezeket követően is. A rendezők kihasználják Latabár gumiarcát, és a tompult beszéd színészi erősítésére használják. Szinte elmaradhatatlan ilyenkor a zenei aláfestés, mely a delírium állapotában támolygó Latabár jeleneteit szintén megtámogatja. Ha ez elmarad, mint például Martonffy Emil Pepita kabátjában, akkor a jelenet kevesebb lesz tőle, Latabár játéka csupaszabb.
Egyébiránt a szintén Martonffyval forgatott 1941-es Édes ellenfél esetében is áll az, hogy a burleszk, vagy ha úgy tetszik, a rajzfilmipar gegjei elevenednek meg Latabár játékában. Példaként kiemelném azt a jelenetet, amikor a magnéziumos fényképezőgép a képébe robban, összekormozva őt, míg a zakó cafatokban lóg le róla a robbanás következményeként; ehhez nyilván egy grimasz is tartozik, így válik teljessé a kép. Ugyancsak Martonffy-alkotás ebből az évből a Csákó és kalap, aminek majd feléig fel sem tűnik, akkor is egy részegesjelenettel nyit. A félreértésen alapuló történet hátterében a katonalét reklámozása is szerepet kap, feltételezhetően némi, a háborús állapotokra felkészítő jelleggel. A Leányvásár, Podmaniczky Félix filmje pedig ezzel párhuzamosan egy domesztikált népi kultúrát igyekszik népszerűsíteni. Ebben, bár Latabár majd végig színen van, mégis inkább Szeleczky Zitán és a korszak operacsillagán, Sárdy Jánoson van inkább a fókusz. Podmaniczky egy évvel későbbi Álomkeringőjében mellesleg szintén Sárdyé és persze a hangjáé a főszerep.
Martonffy saját forgatókönyvéből az Erdélyi Filmgyártó Kft. gondozásában készíti el az azóta is népszerű Behajtani tilos! című filmjét. Ebben a filmben inkább a főszerepet játszó Bilicsi Tivadar lehetett a közönség kedvence Gilicze Tóni megformálásáért. Latabár itt valamiféle „szárnysegéd”-szerepben jelenik meg, nem először és nem is utoljára a filmes karrierjében. Az ő karakterének a reszortja ebben a filmben is a félreértések elsimítása és a szerelmesek összehozása.
Latabár karrierjének legmeghatározóbb alakításait az elkövetkező időszakban a megkettőzött szerepek jelentik. Szüle Mihály színdarabjából, az Egy bolond százat csinálból a Latabárral sokat dolgozó Martonffy készített filmet, míg az egy évvel később, 1943-ban bemutatott Egy szoknya, egy nadrágot Hamza D. Ákos rendezi.
Az Egy bolond százat csinál már a felvezetésben megmutatja, hogy az eddigiektől eltérő vígjáték következik. Külön érdekesség, ahogy Latabár az antréjában a saját nevével viccelődik: kikacsintva a közönségre, jelzi azt, ami akkorra már köztudott, hogy ő a családi brand legfőbb képviselője éppen. A vígjáték lényege, hogy a Latabár játszotta Dömötör főpincér és a híres, Afrikában évekig vadászó gróf, Rod-Igo Szu-Azerew egy álszakáll híján a megszólalásig hasonlít – a gróf szerepében szintén Latabár látható. A korszak által megkívánt szerelmi szál mozgatja persze a történetet, és a Latabár két megformálása közötti különbséget elnyeli a vígjátéki miliő. Azaz a gróf és Dömötör közötti viselkedésbeli differencia nem túlságosan látványos, mégis, talán újszerűsége miatt, ez a Latabár-filmek közül az egyik legelfogadottabb mű.
A másik az Egy szoknya, egy nadrág, melyben nem csak hogy két karaktert jelenít meg a színész, hanem egy magyar férfit és egy spanyol nőt. Hasonlót láttunk már Kabostól is Székely István Lila akácában, bár a korszak filmszínészetére a nemi szerepcsere nem volt különösebben jellemző. Ilyesfajta fordított szerep Turay Idától látható a Janikában, de erről majd később. Az Egy szoknya, egy nadrág is a néző bevonásában bízik. Latabár itt Sóváry Péter színészt alakítja, aki színészi átváltozó képességét veti be a szerelem érdekében, ezen az áttételen keresztül válik spanyol milliomosnővé a történetben. A vígjáték itt is az elrajzoltságon alapul. A néző nem esik abba a csapdába, hogy elhiggye Latabárnak, ő nő: kívülről szemléli és elfogadja azt, hogy Sóváry elhiteti a hozományvadász Borsai Ubullal (Mihályi Ernő) a lehetséges párkapcsolati miliőt.
Illik megemlíteni, hogy ezt a két filmet sem kerülte el a Meseautó és a Hyppolit, a lakáj által kirobbantott remake-készítési láz. Mindkét Latabár-filmet Gyöngyössy Bence modernizálta: az Egy szoknya, egy nadrágot 2005-ben, ebben Rudolf Péter alakítja a főszerepet, az Egy bolond százat csinál 2006-os változatában pedig Gáspár Sándor veszi át Latabár szerepét.
Az 1943 és ’44 közötti időszakban a magyar vígjáték útkeresése is kitapintható a Latabár-filmekből, bár az általa játszott figurák nem sokban térnek még el az addig megszokottaktól. Az Egy szoknya, egy nadrágért is felelős író-forgatókönyvíró Barabás Pál a Szerencsés flótás című filmbohózatban erősen az abszurd irányába tolja el a film narratíváját. A film érdekessége, hogy itt nem csak Latabár tűnik ki karikírozó játékmódjával, hanem a többiek is, például Tolnay Klári is a tőle nem annyira megszokott vígjátéki grimaszolással formálja meg a szerepét. Ennek az időszaknak van még egy érdekes alkotása, a Rátonyi Ákos által rendezett Muki, melyben Latabár autóügynököt alakít. De ez a film fellelhetetlen, elveszett az évek során.
Az 1943-as Zenélő malom, azon kívül, hogy egy Szeleczky Zita és Szilassy László által megformált nemesi szerelmi történet, reflektálni látszik korábbi hasonló filmvígjátékokra. Az egykor Hyppolitot játszó Csortos Gyula ezúttal nem komornyik-, hanem uraság-szerepben van jelen. Viszont a Hyppolit, a lakájban is szereplő vígjátéki elemeket visz át a Zenélő malomba, megidézve ezzel a nagy sikerű Kabos-filmet, szerepe folytán csavarva a poénokon is egyet. A film másik érdekessége, hogy afrikai szereplő is feltűnik benne. Ez megint csak szokatlan, főleg, hogy a korszak politikai miliője és a közhangulat nem feltétlenül a másság elfogadásáról volt híres. Latabár a Zenélő malomban ugyancsak kettős szerepben látható, grófot és komornyikot is alakít ebben a filmben.
Gertler Viktor mozija, a magyar–román koprodukcióban készült 1945-ös Hazugság nélkül is kuriózum a maga nemében. Nem csak azért, mert a temesvári Florida harisnyagyár tulajdonosa, Pollák Géza szponzorálta a filmet – így érve el azt, hogy lánya Polly Ági néven filmfőszerephez jusson. Hanem mert ritka a két ország együttműködésében készült produkció ezekben az időkben. Polly Ági egyébiránt új színt hozott az akkori magyar filmes miliőbe. Mivel az amatőr színtérről érkezett, játéka nem volt annyira kimódolt, mint a többieké, így természetes bája élőbbé varázsolta a figuráját a szokásosnál. A nagy nevek, Básti Lajos, Berky Lili mellett még a fiatal Hertelendy Hanna is megemlítendő a filmből. Ő kalandos élete során az amerikai televíziózás egyik fontos szereplője lett, de játszott többek között a Rosemary gyermekében is. A Hazugság nélkülben Latabár szokatlan módon rendőrt alakít, és meglepő módon nem táncol ebben a filmben. Ez azért is érdekes, mert a műfaj táncos vígjáték, és számos táncos betét színesíti a történetet. A Fred Astaire-re és Ginger Rogersre jellemző táncformák ugyanúgy fellelhetők ebben az alkotásban, mint balettes jelenetek, ezek ráadásul a Metropolis díszletére emlékeztető miliőben lettek felvéve. A hangsúly persze Polly Ágin van, aki tánctudását tekintve is üde színfolt volt a korabeli filmes közegben. Kár, hogy karrierje nem folytatódott komolyabban a kommunista hatalomátvétel után, már csak osztályidegensége miatt sem.
Az 1949-es Könnyű múzsa a Független Film gondozásában egy korszak lezárásának is tekinthető Latabár Kálmán művészetében. A karmestert alakító Latabár itt utoljára hozza a harmincas-negyvenes évek figuráját. A slágerek, a táncos betétek a dzsesszkorszakot idézik, amit a következő évek kultúrpolitikája dekadensnek bélyegez majd. A filmben viszont Latabár egyik legjobb formáját mutatja ezeket illetően. Az, hogy a történet egy mennyország-epizóddal is meg van spékelve, szintén a politikai korszellem ellen lesz majd az elkövetkező években. A film másik sztárja Sárdy János, aki színészet tekintetében – hiszen az opera világa a megszokott terepe – messze alulmarad a többiekkel szemben, de fizimiskája és hangja pótolja szakmabeli hiányosságait, és az éneklés segíti abban, hogy filmsztárrá emelkedjen. Ezek ellenére, illetve eleve a dzsessz kiátkozása miatt, a filmet már nem engedte bemutatni a cenzúra. (Az, hogy a kultúrpolitika, a zsdanovi elvek mentén, hogyan vélekedett a zenéről, kiderül a sematizmus olyan filmjeiből, mint a Kiskrajcár vagy a Dalolva szép az élet.)
Az 1948-as Mágnás Miska, amellyel mondhatni egy új korszak kezdődik, nem várt fordulata az akkori kultúrpolitikának. Hiszen az operett az előző érák kedvelt műfajának számított, ezért szintén dekadensnek ítélhették volna. Ennek ellenére az új kultúrpolitikai áramlat egyik legfőbb színészét, a fiatal Gábor Miklóst kérték fel a címszerepre. A politikai áthallás persze érzékelhető volt a filmben. Észrevehető, hogy az eredeti történetet kissé hozzáigazították a kommunista kultúrpolitika igényeihez. Így a két, kissé ütődöttnek beállított grófot, Pixit és Mixit a két Latabár még nevetségesebbé, mondhatni gúny tárgyává tette az operettfilmben. A negyvenes évei elején járó testvérpár, Latabár Kálmán és Latabár Árpád ezzel az alakítással az ország legszélesebb közönségrétegének váltak a szórakoztató ikonjaivá. A Mágnás Miska tantétele didaktikus volt, akár a korabeli termelési filmek, vagy, ha úgy tetszik, a korszak másik ikonja, a szintén fiatal Soós Imre nevével fémjelzett Ludas Matyi „üzenete”. A Mágnás Miska erénye azonban leginkább az volt, hogy az operaénekes Sárdy János is saját, a színpaditól nem annyira eltávolodó közegében szerepelhetett benne, illetve hát ugyanez a közeg határozottan jót tett Latabár Kálmán filmes jelenlétének is. Hiszen ez az operettfilm olyan játékmódot követelt meg, amit Latabár leginkább a sajátjának érezhetett.
Latabár manírjai, a más vígjátéki környezetben eltúlzottnak tűnő, és talán ezért is vicces mimikája és gesztusai itt működtek igazán otthonosan. A pofonra lendített, de soha nem lesújtó kéz mint fenyegetés, a felháborodást jelző másiknak-kakaskodás, a csípőre tett kézzel való várakozás, a behízelgő elvigyorodás, a túlzott fejcsóválás, a nyelés imitálása, a hápogás, avagy a köhögés mímelése, sípoló tüdőhanggal párosítva, a Mágnás Miskában és az azt követő filmekben működtek csak igazán. Elvégre ezek már a „fehér telefonos” filmektől eltérő miliővel, eltérő mondanivalóval rendelkeztek, érdekesnek hatottak tehát bennük ezek a Latabár által az évek során kifejlesztett színészi reflexek.
A letűnt korszak filmcsillagának számító Latabár ezáltal lényegült át a háború utáni kultúrpolitika megbecsült alakjává – sokakkal ellentétben. Páger, Szilassy László, Szeleczky és még jó páran ekkoriban Dél-Amerikába disszidáltak, Jávort nem engedték játszani antifasiszta életútja ellenére sem. Karády az Egyesült Államokban civil foglalkozásra váltott. De volt olyan is, mint például Kiss Ferenc, akit az új rendszer képviselői fegyházba zártak. A komikus színészek közül Bilicsi Tivadar, Makláry Zoltán vagy Gózon Gyula a megújult filmgyártásban is magára talált, de ők sokszor alakítottak kisembert, a személyzet tagját vagy munkást. Hozzájuk képest Latabár inkább képviselte szerepeiben az egykori úri vagy polgári osztályt. A Mágnás Miska adott lehetőséget arra, hogy igazi terepén, az operett világában mutassa meg azt, amit a fővárosiak tudtak, hogy ez az ő igazi otthona. Hiszen Latabár 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínháznak (ma Budapesti Operettszínház) volt a tagja. Adalék, hogy a Latabár-fivérek Mágnás Miska-beli kettősére többek között 1954-es rövidfilm is épült, Pixi és Mixi a cirkuszban címmel.
Az 1949-ben bemutatott Janika, Turay Ida már említett jutalomjátéka, melyben Turay egy kisfiút alakít, Latabárnak csak egy kisebb szerepet hozott – ő testesíti meg a színpadi írót a filmben. A háttérben erősen érzékelhető a propaganda, főleg, mikor az ellenpropaganda, az Amerika Hangja rádióadó híreire vágják be a film készítői az újjáépítés képeit. Latabár talán ebben a filmben a legvisszafogottabb. Ez a szerepe miatt is érthető, de azzal is magyarázható, hogy a kommunista hatalomátvétel utáni filmgyártás erősen átpolitizált, ami a könnyed vígjáték műfajának nem igazán kedvezett. Ekkoriban bizonyít Latabár propagandisztikus és tréfás kisfilmekben: A selejt bosszúja, A képzett beteg (sic!) vagy a Sporthorgászok is ilyen.
A sportra buzdító agitációs filmben, a Civil a pályánban Soós Imre idősebb partnere. Szájhőst alakít, aki a főhőshöz hasonlóan anti-sportember. A sematikus alkotás végére persze ők is meghallják az új idők szavát, és csatlakoznak a tömegsport-mozgalomhoz. Nem elég élmunkásnak lenni, sportolni is kell, sugallja Keleti Márton filmje, aminek írói közt az akkoriban nagyon népszerű sportriporter, Szepesi György neve is szerepel.
A Dalolva szép az élet, mint a cím is utal rá, zenés alkotás. A filmet szintén Keleti rendezte. Latabár a szerephez erősen változtatott külsején: itt bajusza van és őszes, dúsabb haja. Bűvészjelenete kiemeli a történetből az általa megformált figurát, Seregély Bálintot, aki a történet szerint a közösség egyik kedvence.
Az Állami áruház Dániele szintén kiemeli a színészt a többiek közül. Ebben Latabár egy áruházi eladót alakít, aki minden további nélkül rásózza a vevőre a nem rá illő konfekciót. Itt is pozitív figurát alakít, aki csalafintasága ellenére is nagyon szerethető. Jellegzetes hanghordozása, olykor hadaró beszédmódja az eladó rábeszélőkészségének válik részévé. Az Állami áruház is, akárcsak a korszakban készült filmek többsége, a jelen problémáira reflektált, illetve nyíltan megrajzolta a rendszer ellenségképét. Latabár pedig szépen egyensúlyozza be az egyébként is lelkes eladót a hurráoptimista állami kereskedelmi miliőbe.
Az Ifjú szívvel pedellusa, Matejka bácsi szintén emlékezetes alakítás, Latabár matróztánca itt jutalomjátéknak hat. Fontos, hogy ez a szereplő az agitáció egyik eszköze: Matejka nem csak az új rend őre, a renitensek megbüntetője, a rendszerhez hűek megjutalmazója, hanem a propaganda egyik motorja is egyben. Itt kefehajat visel, a bajusz mellé, amely szintén segít abban, hogy eltávolítsa a színész arcát a harmincas-negyvenes évekbeli miliő emlékezetétől. A film színvilága szintén hozzájárul ahhoz, hogy feledtesse a fekete-fehér filmek Latabár-szerepköreit.
A totalitarista Rákosi-korszak diktatórikus művészetpolitikájának halványodásával mintha visszatérnénk a kezdetekhez, a Valahol Európában értékeihez. Keleti Márton 1954-ben bemutatott filmje, a Fel a fejjel világháborús történet. Egy cirkusz hányódásain keresztül nyerhetünk betekintést a nyilaskorszak és a háború végnapjaiba. Peti bohóc szerepében Latabár a humanizmus megtestesítőjeként van jelen. Embermentő cselekedetei veszélyesek és humorosak is egyben. (Hasonló felfogású Roberto Benigni Oscar-díjas Az élet szép című filmje.) A cirkuszi jelenetek közel állnak a színészhez, ez ugyanúgy a film erénye, mint az, ahogy áthallásosan megjelenik, hogy a régi korok nevettetőire, művészeire a háború utáni időkben is nagy szükség lehet, az új rendszerben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy sokak között ő is attrakció a Színészek a porondon című 1963-as cirkuszfilmben. A színész említésekor kiemelt jelenet az, amelyben Peti, az utolsó szó jogán, a kivégzőosztagot szórakoztatja. Ez a képsor a Latabárról szóló megemlékezések kihagyhatatlan epizódja.
Az 1958-as Micsoda éjszakában egy magának való, némileg mizantróp matematikatanárt alakít, aki szerelemből szakít az elveivel, és egy éjszaka alatt számos kalamajkába keveredik. Révész György filmjéből a pesti alvilág térképe rajzolódik ki. Latabár matektanára inkább szánni való, mint nevetséges, alakjában olykor az olasz neorealizmus szereplőinek mélységei jelennek meg. Ez a fajta sajnálnivaló bohóc, ha úgy tetszik, vén bolond már a Fel a fejjelben is lényeges karakterábrázolási pluszt jelent, és ugyanez az ötvenes évek bűnügyi történetében, a Micsoda éjszakában továbbgondolva jelenik meg. A meggyötört ember alakja Latabár ábrázolásaiban nemcsak hogy új színnek számít, hanem az őszinteség és a több rétegű, mélyebb karaktermegformálás felé vezető utat is jelenti. Az ekkor ötvenes éveiben járó színész által megrajzolt szerepek elementáris erővel hatnak, mivel Latabár nem a felszínen nevettet, hanem ennek ellenkezőjét teszi, elkomorít. A bohóc, illetve a matematikatanár reményvesztettsége, csalódottsága a történelemi helyzetek által megviselt embernek is sajátja – mint ahogy a történetek pozitív végkicsengésében való hit is az.
Persze, az ’53 utáni filmekben is fellelhetők vicces jelenetek. De ne feledjük, a Rákosi-éra utáni fellélegzést követi majd a forradalom leverése és a megtorlások időszaka, ami a Kádár-rendszer lassú megszilárdulásával jár együtt. Ez érzékelhető a kultúrpolitika és a film kapcsolatán, letapintható példának okáért az 1961-es Nem ér a nevem című filmben is. Ebben ugyanis van politikai és társadalmi reflexió: hiszen Tolnay Klári a Nem ér a nevemben a disszidált férje miatt elváló asszonyt alakít, akit a gyerekeit egyedül nevelő Páger Antal által játszott férfi szeretne megvigasztalni. A tárgyalótermi történetből egy balatoni nyári környezetben játszódó románc bontakozik ki lassan, némileg a negyven fölötti nőknek szóló tanmesével fűszerezve. Latabár itt a korszak emblematikus figuráját, a kultúrost alakítja. Mivel a felelősségteljes pozíció nem kevés problémamegoldó képességet igényel, a mellékszerepben megint csak a nevettetésért felel. Nagyjelenete, melyben önfeláldozóan beugrik, hogy a színpadról szórakoztassa a közönséget, kudarcba fullad, így a humor forrása lesz – többször láttuk tőle már ezt. Keleti Márton a múltidézésre és a jól bevált panelekre épített, amikor Latabárt kérte fel, hogy színesítse ezt a kultúros-szerepet.
Utolsó nagyjátékfilmje az 1962-es Egyiptomi történet. Mészáros Gyula filmjében nem szokatlan módon Latabár megint csak bűvészt alakít. A magánszám után egy életével számot vető, álmaiban csalódott férfi monológját hallhatjuk. A szereplő petyhüdtté vált arca, karikás szemei és sóhaja komoly élettapasztalatot sugároznak. Az öreg bűvész mögött megbúvó öregember kitárulkozása ez a jelenet.
Latabár a hatvanas évek végén még feltűnik a tévé képernyőjén, például az Irány Mexikó című musicalben. Ahogy az operettfilmek esetében láttuk, itt is jót tesz erős gesztusainak az elrajzolt, zenés környezet. Mozgása még mindig ruganyos, régi gesztusrendszere és mimikája bár múltidéző, de teljesen bele tud olvadni a film szövetébe. Jelenléte erősebb, mint a filmben szintén szereplő és az újabb Latabár-generációt képviselő fiáé, ifjabb Latabár Kálmáné. Azonban nyitva még a családi történet, a mesterség továbbörökítése nem maradt abba: Latabár unokája, ifj. Latabár Árpád is színész, az ezredfordulón annak a Miskolci Nemzeti Színháznak volt tagja, melynek a dinasztia alapítója volt egykor az igazgatója.
