120 éve annak, hogy elkészült az első, már megrendezett jeleneteket is tartalmazó magyar film, Zsitkovszky Béla A táncz című alkotása. Ennek apropóján a Nemzeti Filmintézet Nagylátószög címmel nyitott nagyszabású kiállítást a Ludwig Múzeumban július 28-án. A feladat nem volt kisebb, mint néhány jól körülhatárolható tematika segítéségével bemutatni a teljes magyar filmtörténetet. A vállalás tehát már kezdetben is szinte teljesíthetetlennek tűnt, az pedig, hogy milyen élményekkel távozunk a kiállításról, nagyban függ attól, hogy korábban mennyire mélyen foglalkoztunk a filmekkel.
Érdemes rögtön a címmel kezdeni: a „nagylátószög” egyszerre találó és kicsit félrevezető elnevezés. Találó, mert valóban igen széles képet kapunk arról, hogy mi is a magyar film, honnan hova jutottak az itteni filmesek, számos ponton azonban épp a reflektáltság hiánya érződik, pont a látószög túl szűk. Rengeteg adatot, évszámot, nevet kapunk, a filmtörténettel korábban nem foglalkozó látogató minden bizonnyal csak kapkodja a fejét. Ráadásul ezeket a tényeket nem sikerül kontextusba helyezni, hiányoznak az összefüggések, az alkotók oda-vissza hatása. Ilyen mennyiségű tényanyag esetén alapvetően két út létezik, ez esetben a kiállítás megálmodói vállalkoztak a lehetetlenre, a teljes kép bemutatására törekedtek, de talán szerencsésebb lett volna szelektálni, összefüggéseket keresni, csoportosítani, kicsit kevésbé egydimenziósan fordulni a magyar filmtörténethez.
Ráadásul tulajdonképpen ez a koncepció sem konzekvens. A terembe lépve azt gondolhatjuk, hogy lineáris időrendet kapunk majd. Elindulunk a film kialakulásától, ez a bevezető egyáltalán nem indokolatlan, hiszen a film a világ legtöbb táján gyakorlatilag egyidőben jelent meg, ráadásul merőben más technikával dolgozott, mint a korábban létező művészeti ágak. Ezt követően jön a klasszikus korszakolás, némafilm, korai hangosfilm, majd az évtizedenkénti váltások. Közben folyamatosan követhetjük egy idővonalon az adott évben készült filmeket, illetve megkapjuk a korszakok néhány bekezdéses jellemzését is. Ezekben az összefoglalókban igen hangsúlyos szerepet kap a politikai klíma, a társadalmi kontextus, de itt nem valamiféle hangsúlyeltolódásról van szó, ugyanis a magyar filmtörténet, hasonlóan egyébként a többi, térségbéli ország filmtörténetéhez, mindig igen erősen volt kiszolgáltatva a politikai változásoknak. Később még lesz szó a tematikus betétekről, de idekívánkozik, hogy az egész kiállítás egyik legkreatívabb részlete, amikor azt láthatjuk, különböző korszakok filmjeit miképp befolyásolta a cenzúra. Valami ilyesmire lett volna szükség egyébként több esetben; fogni egy ilyen általános, korszakokon átívelő fogalmat, és annak a megjelenését, esetleges jelentésmódosulásait bemutatni az egész magyar filmtörténet során.
Nagyon hiányzik a súlyozás, nemhogy rendezők nem kapnak külön szakaszt, de klasszikusok sem. Olvashatjuk, hogy nagy közönségsiker volt a Hyppolit, a lakáj, vagy hogy művészi szempontból milyen fontos a Körhinta, de nem kapunk egyik magyar klasszikusról sem jellemzést. Számomra egyébként itt vált teljesen zavarossá az egész kiállítás koncepciója. Sokáig minden döntést azzal magyaráztam, hogy itt most az esetleges kreatív célokat felülírta a tanító szándék, azért nincsenek bátrabb váltások, asszociációk, mert a legfontosabb a látogatók bevezetése a filmtörténetbe. De akkor nem lett volna kézenfekvő megfogni néhány klasszikust, esetleg rendezői életművet, és azokat sorvezetőként használni? Ha csak az előbbi példáknál maradunk, a Hyppolit nemcsak azért volt fontos, mert iszonyú sikeres lett a közönség a körében, hanem mert egy egész filmtípust határozott meg, utána számtalan alkalommal hasznosították újra Székely István filmjének formuláját. A Körhinta pedig a termelési filmek és a sematizmus időszaka után tudott művészi értéket létrehozni. Adták volna tehát magukat az ellentétek, az összefüggések, amelyeket jól meg lehetett volna ragadni ehelyett a reflektálatlan és sematikus megközelítés helyett.
Épp azért bosszantó ez, mert bizonyos szakaszok nagyon jól működnek. Akár az előbb említett cenzúra-sarok, akár az animációs rész, akár a Balázs Béla Stúdió bemutatása. Utóbbi egyébként felettébb érdekes. Önmagában üdvözlendő, hogy a BBS kapott egy külön kis részt, hiszen a műhely jelentősége megkérdőjelezhetetlen, azonban ennek kapcsán felvethető, hogy ez a stúdió miért kapott saját szakaszt, számtalan fontos rendező meg nem? Utóbbi a kiállítás legnagyobb hibája, ami szintén főként az elhibázott koncepcióból fakad. Azzal, hogy minden korszak gyakorlatilag ugyanolyan súllyal esett latba, térszűkében lehetetlenné vált kiemelni alkotókat, ez megmagyarázhatatlan egy olyan, erős szerzői kultúrával rendelkező nemzeti film esetében, mint a magyar. Talán kicsit demagóg így megfogalmazni, de Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, Szabó István, Enyedi Ildikó, Gothár Péter, Tarr Béla – s szerencsére a sor akármeddig folytatható – többet érdemelt volna annál, mint hogy a mondatok között elbujtatva találkozzunk a nevükkel. A kortárs filmre pedig gyakorlatilag teljesen elfogyott a szusz, pedig izgalmas lett volna látni, hogy milyen hatáskapcsolatok fedezhetőek fel (merthogy jócskán vannak ilyenek) az utóbbi évek sikerfilmjei és a magyar filmtörténet jelentős alkotásai között.
A gondok itt azonban nem érnek véget, mert a kiállítás abba a hibába is belesik, hogy igyekszik valamiféle hamis büszkeséggel átitatott identitást megfogalmazni. Értem ezalatt, hogy arányaiban óriási szerepet kapnak a Magyarországról emigrált, vagy magyar felmenőkkel rendelkező filmesek. Pontosítva az előző gondolatot, önmagában azzal semmi gond nincs, hogy egy ilyen kiállítás próbál egyfajta büszkeséget ébreszteni, sőt, van is mire büszkének lennünk a magyar filmtörténettel kapcsolatban (pont azok a szerzők azok, akikre az előbb utaltunk), azonban ennek semmiképp sem az az eszköze, hogy szinte azt az érzetet akarjuk kelteni, hogy a magyar filmesek gyarmatosították az egész filmvilágot – nem eltagadva, hogy sok hazai vagy magyar felmenőkkel rendelkező szakembernek volt fontos szerepe az egyetemes film fejlődésében.
Ezek a hibák némileg elterelik a fókuszt a Nagylátószög egyébként meglevő erényeiről. Anyagában gazdag, látványos kiállításról van szó, számtalan érdekes relikviával – ilyenek például a nemzetközi díjak (eredeti valójukban), vagy az olyan kuriózumok, mint Szőts István Röpirat a magyar filmművészet ügyében című munkája – és kétségtelenül nagy tudásanyaggal. Külön, rendkívül esztétikus szekciókat kapnak a legszebb filmplakátok, néhány fontos magyar film jelmezeit is megtekinthetjük, illetve, ahogy korábban utaltunk rá, kapunk egy szinte teljes kronológiai gyűjtést a bemutatott magyar filmekből. Szintén kreatív adaléka a kiállításnak a belépés után nem sokkal megtekinthető, 120 film jeleneteiből összevágott klip.
A Nagylátószög picit mintha a magyar oktatás leképeződése lenne. Az iskolarendszert szokás gyakran amiatt bírálni, hogy száraz tényanyagot próbál átadni, ahelyett, hogy az összefüggéseket tárná fel. Itt is valami ilyesmiről van szó, fillmtörténeti adatokkal kétségtelenül gazdagodunk, azonban a kiállítás nem lép párbeszédre velünk, nem késztet minket gondolkodásra, akár korábbi percepcióink újragondolására. Röviden, hiányzik belőle az, amivel hirdette magát: egy nagyobb látószög.
