A Larry magyarországi bemutatója előtt beszélgettünk a rendezővel az első filmes tapasztalatairól, a dühös filmek hatásáról, a színészekkel és amatőrökkel történő különböző munkamódszerekről, a dadogás működéséről, a film képi világáról és eddigi fogadtatásáról. Vigyázat, enyhe spoilerveszély!
A Cottbusi Filmfesztiválon két díjat is bezsebelt Bernáth Szilárd, a Larry az ifjúsági kategória legjobb filmje és a fesztivál legjobb elsőfilmje lett. A juhászból rapperré váló fiú társadalmilag érzékeny története Tallinnban is versenybe szállt a múlt héten. Bernáth erőteljes bemutatkozó filmje egy felnövéstörténet sajátosan magyar környezetben: Ádám egy borsodi kis faluból indul el, próbál szembenézni azzal a traumával, melyet az apja bántalmazó viselkedése okozott, a kitörést a rappelés jelenti számára, itt tudja kifejezni azokat a frusztrációkat, amelyeket magában hordoz évek óta. A magyarországi mozik december 1-től vetítik a filmet.
Ettől sem leszek ép – Bernáth Szilárd: Larry
Bernáth Szilárd bemutatkozó rendezése üde színfolt a magyar filmes palettán. Egy leszakadó réteget ábrázol, de nem esztétizálja a nyomort, ráadásul autentikusan szól a fiatalokhoz.
Azt olvastam, hogy mielőtt elkezdtél filmmel foglalkozni, magyartanárként dolgoztál. Minek köszönhető a váltás?
A budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumba jártam, ahol később tanítottam is. Két dolog volt, azt hiszem, ami a film irányába mozdított el. Az első, hogy szerveztünk a karácsonyok előtt a gimiben ún. Illyés-napokat, ahol egy adott témában minden évben kellett filmet, színdarabot, teremberendezést stb. készíteni, és a filmet mindig mi csináltuk az osztálytársaimmal együtt, tizennégy éves koromtól kezdve. A második, hogy az egyik legjobb barátomnak, osztálytársamnak az apukája Andor Tamás, aki Bacsó Péternek, Schiffer Pálnak, Makk Károlynak, Simó Sándornak és Gazdag Gyulának volt az operatőre, és emiatt minden évben meghívtunk filmes vendégeket a suliba, akik valamilyen szempontból inspirálóak voltak számunkra. 2002-ben például Török Feri volt a vendégünk, éppen amikor a Moszkva tér hihetetlen sikeres lett, minden mondatát fejből idéztük, aztán egy évvel később, amikor a Kontrollt bemutatták, akkor Antal Nimródot hívtuk el – ezek intenzív élmények voltak, és ekkor már egyértelmű volt számomra, hogy a film felé próbálok majd menni. Nagyon sokszor felvételiztem az SzFE-re, de nem vettek fel, elkerültem Pécsre, majd egy évvel később az ELTE bölcsészkarán filmet és magyart tanultam. Úgy alakult, hogy a csodálatos volt magyartanárom (Timár András) az Illyésben éppen ekkor távozott és megkérdezte, hogy át akarom-e venni az osztályait. Nagyon megtisztelő volt és izgalmasnak tűnt 23 évesen, hogy gimnáziumi tanár lehetek, meg hogy pénzért dolgozhatok. 19 éves srácokat érettségiztettem, és utána még 8 évet tanítottam itt, emellett folyamatosan próbálkoztam kisfilmekkel. Nehezen indult be, de 2015-ben rendeztem egy reklámot és a cég tulajdonosát megkérdeztem, hogy producerként beszállna-e egy projektembe – igent mondott, és az ő támogatásával, valamint a Katapult Film (Angelusz Iván és Reich Péter) és Muhi András segítségével csináltuk meg a Fizetős napot, ami az első értelmezhető kisfilmem lett.
Több kisfilmet is készítettél, egyet még nagyon régen a Filmtett-táborban, milyen emlékeid vannak ezzel kapcsolatban?
A tábor meg a Duna Műhelyes arcok csodálatosak voltak, a film viszont nem sikerült jól, talán az egyik legcikibb dolog, amit valaha csináltam (pedig volt pár), ilyen szempontból nem volt olyan szuper élmény, de találkoztam egy lánnyal, és a tábor után még egy hetet utazgattunk Erdélyben. Az maradt meg leginkább.
Először az Inkubátorba jelentkeztél a Larry filmtervével, aztán a Filmintézet támogatásával készítetted el a filmet. Mi történt ez idő alatt, milyen előnyei és hátrányai voltak ezeknek a döntéseknek?
Ez egy furcsa és idegtépő, de a végén szerencsés helyzet volt, és nem is tudom őszintén, hogy a Larry-n kívül van-e ilyen projekt, hogy kidobták az Inkubátorból és mégis elkészült.
Az Űrpiknik az egyetlen…
Tényleg, igen… Ez még a második Inkubátor volt, ahol bekerültem a tízbe, de az ötbe már nem, napra pontosan 6 évvel ezelőtt történt. Emlékszem, teljesen kétségbe voltam esve, és Hegedűs Bálint, az akkori fejlesztési vezető ajánlotta, hogy próbáljunk meg egyenes ágon pályázni. Volt egy fejlesztési kör, utána még egy (mindkettő Maruszki Balázs fontos segítségével), készült két egymástól teljesen eltérő draft és a második fejlesztési kör végén – az Inkubátor után másfél-két évvel – Bálint megkérdezte, hogy menjünk-e még egy kört a fejlesztéssel vagy vigyük döntőbizottság elé. Úgy döntöttem, hogy menjen bizottság elé, és megkaptuk a zöld lámpát meg egy szándéknyilatkozatot egy Inkubátor körüli költségvetésről. Minden szuper volt, de rá két hónapra meghalt Andy Vajna, akkor egy időre minden szétesett, újra kellett pályázni, ismét eltelt másfél év, aztán az új döntőbizottság első ülésére ment be a projektünk ismét. Újraírtuk a költségvetést is, amit nagyon kockázatosnak éreztem, de láttuk Násztor Bence gyártásvezetővel, hogy ezt csak úgy tudnánk kevesebb pénzből leforgatni, ha nem költözünk fel Borsodba. Az meg nagyon rossz ötletnek tűnt. Elfogadták, újra nagyon örültünk, aztán beütött a covid első hulláma. Végül az első és a második hullám között leforgattuk a filmet, szerencsések voltunk, ahogy befejeztük, rá egy hétre Thuróczy Szabolcs sajnos el is kapta a vírust.
A Larry történetét egy 2016-ban készült dokumentumfilm inspirálta, amit a 444.hu készített Serranóról, a kazincbarcikai rapperől. Mesélj erről egy kicsit!
2016-ban volt egy Ki Mit Tube c. tehetségkutató, amit a Vodafone és a 444 szervezett, ott feltűnt egy Serrano nevű fiú. Az ő karaktere meg energiái és az alkotáshoz való viszonya – a vágy és az alkotásra való képtelenség, a teljes bénultság és a tiszta harag – nagyon elkezdett foglalkoztatni. Észrevettem, hogy sok esetben a harag érdekel a filmekben, ha visszagondolok, hogy tiniként mik voltak a meghatározó filmélményeim, azok mind dühös filmek: a Taxisofőr, a Mechanikus narancs, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, a Gyűlölet. Később a Dardenne-filmek, Zvjagincev, Szlabospickij, az Ulrich Seidl-filmek meg Andrea Arnold szociorealizmusa fogott meg. Azt vettem észre, hogy ennek a fiúnak a történetében ez a kettő összeér. Elkezdtünk találkozgatni, utazgatni, motívumokat és karaktereket gyűjtöttem, és így alakult ki az első forgatókönyv. Közben a srác eltűnt és annyira bonyolult lett a karakter és a történet, hogy éreztem, hogy a sok dokumentarista, kontrollálhatatlan esemény miatt muszáj nagyobb biztonságban lennem, és eldöntöttem, hogy az apát, a fiút és az apa menyasszonyát színészek fogják játszani. Úgy gondoltam, hogy lesz ez a szentháromság, ami lényegében egy kamaradráma, és a külső körben minden eredeti és mindenki amatőr. Ez a kettősség - hogy vannak profi színészek és civilek - arra volt jó, hogy folyamatosan kompromittáltuk a jeleneteket és a jelenléteket, hogy szülessen valami igazi, ami csak ott és akkor tud megtörténni. Például nézzük azt a jelenetet, amikor Szabolcs és Benett a hitelügyintézőnél vannak: a civil szereplő elkezdte magát biztonságban érezni Szabolcs miatt, mert tudta, hogy itt most nincs kinézés a jelenetből, muszáj benne lenni végig, Szabolcsot meg szerintem felszabadította ez a típusú valódiság, ő lubickolt ezekben a helyzetekben. A CsalaDo-Benett kettősét nézve is ugyanez történik, CsalaDo oldotta kicsit Benett fókuszáltságát, Benett pedig felszabadította és egyben fegyelmezte CsalaDo-t, hogy megtartsa a jelenlétet – ez egy ilyen érdekes munkamódszer lett.
Vilmányi Benett akkorát megy ebben a filmben, hogy ha Amerikában lennénk, azt mondanám, ez Oscar-díj. Miért esett rá a választásod?
Ez a szerep három aspektusból is nehéz: egyrészt ott van a zeneiség – ez Benettnek nem jelentett problémát, nagyon muzikális srác –, másrészt ott van a dadogás, ami viszont pokoli kemény feladat lett, és a harmadik fontos tényező a jelenlét, ennek az egész történetnek a zaklatottsága és a lelki teher, amit meg kell jeleníteni. Amikor készültem az Inkubátorra, akkoriban forgattuk Benettel a Szabadok című kisfilmet, és azt tapasztaltam, hogy az ő munkamódszere eltér attól, amit én talán megszoktam a színészektől. Ez nagyon imponáló volt akkor. Ha ő nem találja meg magában azt az állapotot, amit ki tud tenni a vászonra, akkor időt kér, és addig nem megyünk tovább, amíg ezt magából nem bányássza ki. Sokat beszélgettünk erről, hogy method acting-e ez, de ezzel kapcsolatban nekem naiv elképzeléseim voltak. Benett sokkal praktikusabb.
A dolog szerephez kapcsolódó lelki részét is általában én agyaltam túl, Benettnek egyszerűbb volt állapotokat megjeleníteni. Azt hiszem, hogy a fájdalomnak meg a bántottságnak az élményét leginkább nekem kellett előhívni magamból, hogy lássuk a jelenetek irányát és dinamikáját.
Egészen más volt Thuróczy Szabival a munka, vele nem kellett soha arról beszélnem, hogy ez a jelenet mit jelent vagy mi a hatás ebben a pillanatban, ott talán az volt a feladatom, hogy kicsit lelassítsam és fojtottabbá tegyem az ő atomvillanás-energiáit. De persze ő is nagyon gyorsan megértette, hogy ez miről szól. Szabolcsnak bámulatos tudása és érzéke van a magyar néplélekhez. Sokkal többet tud, mint én, ezért sokszor tartalmilag is tudtam támaszkodni rá.
Talán nagyzoló szavaknak tűnnek, de sok olyan jelenet volt, ahol addig provokáltuk a helyzetet, hogy már nem azt éreztük, hogy egy jelenet rögzítése zajlik, hanem egyszerűen csak megtörténnek a dolgok.
Sajnos kevesebb szó szokott esni Annáról, ami nagy baj, nélküle ez a film nincs. Két ilyen férfi között működni, és egyenrangú női energiákat/szerepet megjeleníteni ilyen csendben és tisztán: szerintem hatalmasat megy Noémi szerepében. És egyáltalán nem csak a sokszor túlemlegetett szemöldök miatt. Egyszerre tud a filmben csúnya és gyönyörű, szánni való és vonzó lenni, tudom szeretni, de haragudni is lehet rá.
Hogyan készültetek fel a forgatásra? Gondolok itt főleg a dadogás hiteles megjelenítésére…
Egy jó fél évig foglalkoztunk ezzel, eleinte semmi ötletem nem volt. Megvettem az összes könyvet ebben a témában, és odaadtam Benettnek is párat, aztán megkerestem a Démoszthenész Egyesületet (Beszédhibások és Segítőik Országos Érdekvédelmi Egyesülete) és az elnökük, Kovács Benedek logopédus hamar megértette, hogy mit akarok, nélküle ez nem sikerült volna. Először csoportterápiákra jártunk, ahol sok dadogót megismertünk. Az a hajmeresztő ebben a beszédzavarban, hogy nincs két egyforma verzió, mindenki máshogyan dadog, mindenkinek más a félelmes hangja, máshogy akad be, máshogy ismétel. Benett elkezdte ezeket utánozni, és jó pár ülés után kialakult egy fegyvertára, elsajátított jó néhány gesztust, meg én is erőltettem párat. Aztán Benedekkel jártunk egyéni terápiára, ő nagyon szigorú volt, és mindig megállított, amikor azt érezte, hogy nem hiteles – hetekig azt éreztük, hogy nem jutunk előre, és Benett csak mímeli ezt az egészet. Belebonyolódtunk a pszichológiai háttérbe, aztán az hozta végül az áttörést, hogy egyszer megkértem Benedeket, hogy mondja el fiziológiailag a dadogás működését, ezt ő nagyon plasztikusan elmagyarázta, és onnantól kezdve Benett már nem a dadogást utánozta, hanem létrehozta magában ezt a fizikai gátat, az áramütésszerű bénulást, és ahogy ezt megtanította a testének, kialakult a saját dadogása. Már nem eljátszotta, hanem tényleg dadogott. Forgatási szünetekben is rajta maradt.
CsalaDo a legkirályabb rapper, akit magyar filmben eddig láttam, hogy találtatok ennyire autentikus figurákat?
A casting során voltunk szakközépiskolákban, állattartó gazdaságokban, ipari üzemekben, vasüzemekben Ózdon, Kazincbarcikán meg Miskolcon – innen sokan is jöttek a filmbe. Voltak meghirdetett castingok is, amik nem volt sikeresek, mert oda azok jöttek, akik akartak is szerepelni, de akik akarnak szerepelni, azokkal általában valami nem működik. A kazincbarcikai castingra toppant be CsalaDo a haverjaival, ott nagyon előadta magát, kicsit nagyképűnek is tűnt. Véletlenül aznap este ugyanabba a kocsmába ültünk be, és ott tovább folytatta. Aztán mentünk tovább, pár napra el is felejtettem, de egyszer csak elkezdett dolgozni bennem a karaktere. Ez a fiú a filmben egy vicces, kedves srác, a könyvben eredetileg egy sokkal keményebb figura volt, és ezt nehezen engedtem el, de eldöntöttem, hogy mégis ő lesz, és át kell írni a karaktert rá. Ő most Németországban van, ott dolgozik, a filmbeli barátnője tényleg a barátnője volt, a barátai a valóságban is a barátai, a dalok tényleg az ő számai. Gyorsan kialakult Benett és közte a természetes dinamika, összehaverkodtak, ha jól tudom, és „kiadhatom” őket, még most is tartják a kapcsolatot, és zenei projekteken is agyalnak. Azok a heccelések, amik a forgatáson kívül mentek, lassan bekerültek a filmbe, elkezdtük beépíteni, pl. a végén, ami a Keletiben történik, az civilben is hasonló köztük.
A szövegeket úgy láttam, hogy többen írtátok, Závada Péter is segített nektek, akitől nem idegen a rap műfaja. Milyen volt a közös munka?
Az előkészítésnek ez volt a másik legnehezebb része, mert azt már tudtam, hogy a szövegnek dramaturgiai szerepe van. Az egészet az inspirálta, hogy Serranónak vannak az apa-traumáról szóló sorai, én meg azt akartam, hogy az egész dal erre fusson ki. Nem szerettem volna megsérteni az ő szövegvilágát, ezt tiszteletlenségnek éreztem volna, úgyhogy elkezdtünk megírni egy saját verziót. Felkértem egy borsodi szövegírót, de nem igazán voltam elégedett, kiírtunk egy online pályázatot is hip-hop csoportokban, de az is elég távoli lett. Végül megkértem Sperling Andort, a film zeneszerzőjét, hogy készítsen egy alapot, és arra Bennett írt szöveget. Ennek a számnak a struktúrája már nagyjából az volt, ami elhangzik a filmben, a refrén pl. ugyanaz és sok szövegrész is, de érződött benne a pesti fiú lelke. Tanácstalanságomban és kétségbeesésemben összeszedtem a bátorságomat, és Závada Péterhez fordultam, hisz ő a legprofibb szövegíró, akit ismerek. Küldött is egy verziót, ami a várakozásokhoz mérten iszonyatosan jó lett, de az sem volt végig annyira borsodiasan alakhelyes, mint Serrano eredeti sorai. Közben el tudtam érni Serranót, és megbeszéltem vele, hogy mégiscsak használnám az ő szövegeit is, ezekből kollázsoltam össze egy újat, így állt össze a végleges szám.
Számomra szinte fizikai rosszullétet okozott a film erőteljes hangulata, annyira zsigeri már az első képektől kezdve az elütött, megnyúzott bárány képével egészen a Thuróczy által játszott apa verekedős jelenetéig. Ez már a forgatókönyvben is ilyen részletesen rögzítve volt?
A szándékunk az volt Nagy V. Gergővel már az írás során is, hogy legyen zavarba ejtő, kizökkentő, akár elidegenítő, de pl. Benett és Szabi nagyjelenete, amit említettél, teljesen más volt a forgatókönyvben, nem volt ennyire plasztikus, mocskos, ahogy teltek a hetek és közeledtünk ahhoz a jelenethez, éreztem, hogy nem lesz jó, nem fog illeszkedni az addig rögzítettekhez. A nyúzás, amit szintén felvetettél, úgy történt, hogy amikor ott voltunk, rosszul lett az egyik bárány, mert túlette magát és a pásztorok mondták, hogy le fogják szúrni és nyúzni, ezt felvettük. Bekerültek a filmbe ilyen naturalisztikus elemek, közben egyre jobban közeledtünk az említett részhez. Forgatás előtti utolsó este Breier Ádámmal még dolgoztunk ezen, és összeraktuk a koreográfiát nagyjából, ami közelített valamennyire a megfejtéshez. Persze Szabolcs és Benett is adtak ötleteket. Nekem az volt ebben a nagy kihívás, hogy hogyan mutassuk meg a szeretetvágyat kettejük között. Ez nem egy tisztán bántalmazó viszony, nagyon sok diszfunkcionális szeretni akarás is van benne, ezt a gyengédséget is meg akartam mutatni: Szabolcs is megöleli Benettet és fordítva, aztán ebből alakul ki a helyrehozhatatlan végjelenet.
A kamera végig zaklatott és sok a közeli, hátulról sokat látjuk a tarkóját a főszereplőnek, vele megyünk mindenhova és ez mindig nagyon nyugtalan légkört teremt – ennek a kamerakezelésnek van néhány kiemelkedő példája a filmtörténetben, pl. a Saul fia meg a román újhullámos filmek. Rád melyik filmek voltak hatással ebből a szempontból? A felkészülés során néztél-e hasonló filmeket?
Az egyértelmű volt, hogy ez „egyfőhősös” film, és végig ott kell lennünk vele, csak azt látjuk, amit ő lát, csak azt tudjuk, amit ő tud. Ehhez gyűjtöttünk párhuzamokat, ebből a nézőpontból a legmélyebb coming-of-age filmek számomra a Dardenne-univerzumból kerültek elő. A Saul fia is élt bennem természetesen, többen is mondták már a Saul-párhuzamot formanyelvileg, de ott hosszú beállítások vannak, meg ott a nyelv a tartalommal alkot soha nem látott egységet. A Dardenne-filmekben van ugyanez, mint itt: ugróvágások, loholunk a főhős után. Ilyen a Rosetta, a Srác a biciklivel stb. meg a román újhullám néhány filmje is, az Ulrich Seidl-filmek – ő is gyakran használja ezeket. De nagyon nyomasztó érzés amúgy ezek mellett emlegetni a Larry-t. A fenti gigászokhoz képest ez csak egy szárnypróbálgatás.
Hartung Dávid operatőrrel amúgy nem készítettünk storyboardot, snittlistánk volt, de második nap kidobtuk, aztán felállítottunk egy szabályrendszert: csak Benett viheti a kamerát, Benettről kapunk tiszta közelit, mindenki másról ansnittet – ez néha azért megbomlik. 2:1-es a képaránya van a filmnek, Benett homloka vagy tarkója van mindig középre komponálva, mintha egy célkeresztben lenne. Ez akkor oldódik fel, amikor Szandtner Annával (Noémivel) ülnek egymás mellett és tapsolnak a híd alatt – itt kap először egy tiszta, partneri viszonyt Ádám kompozíciós szempontból, meg persze majd CsalaDo-val is.
Azt szerettem volna, hogy olyan formanyelvet találjunk ki, ami a karakterből jön, és leképezi a zaklatottságot és a dadogást. A dadogás fejben egy tiszta mondat vágya, ami nem jön ki rendesen, roncsolt lesz – ekkor arra gondoltam, hogy csináljunk hosszú beállításokat, és azokat daraboljuk szét – ez lett a dadogó filmnyelv, ami a film legvégén feloldódik. Amikor fellépnek a hajón, az egy 7-8 perces hosszú snitt, aztán ez a végén megint visszatér.
Nagyon sok civil szereplő játszik a filmben, akiknek a játéka szépen összefonódik a színészek játékával. Hogyan fogadták ők a filmet?
Látták már páran, örülnek nagyon, hogy szerepeltek a filmben, és azt mondták például, hogy milyen furcsa, hogy csak életlenben látszanak vagy csak a hangjukat lehet hallani. Az volt velük kapcsolatban a nagy félelmem, hogy azt gondolják majd, hogy jön egy pesti hülyegyerek, aki nem is ért a hip-hophoz, és pont ő csinál egy borsodi hip-hop filmet. De szerencsére hitelesnek látják, ennek nagyon örülök.
Súlyos témákat feszegetsz a filmjeidben – mi vonz téged ezeknek a periférián élő embereknek a világához?
Nem az a fura, amikor valakit ez nem vonz? Érzek valami sorsközösséget, és azt gondolom, hogy amíg róluk nincs szó, addig nincs értelme, hogy bárki másról szó essen. Emellett nagyon érdekel, hogy mi az, amit el lehet mondani a magyar néplélekről. Borsod mint metafora, a magára hagyott régió: a rendszerváltásig egy virágzó ipari és bányavidék, mindenkinek volt munkája és az egész tájegységnek volt egy sajátos kultúrája és identitása. Ez 1990-ben megszűnt, sokan elvesztették a munkájukat, a megbecsülésüket, az emberek segélyből kezdtek élni, árvák lettek – ez nagyjából az egész magyarságra igaz: mi északtól délre, déltől északra, nyugattól keletre, kelettől nyugatra lakunk magunkra hagyva. Én is ezt érzem személyesen is, ezért valahogy ösztönösen ezek a karakterek érdekelnek. A debreceni vetítésen mondta egy pszichiáter, hogy neki az volt izgalmas a filmben, ahogyan a fordított integráció történik, nem a fehérek integrálják a romákat, hanem fordítva. Azért is választok olyan karaktereket, akik tőlem nagyon messze vannak, pl egy zsidó ávós fiú a Szabadok esetében vagy egy borsodi dadogó juhász a Larry-ben, mert mindig rájövök, hogy nincsenek különbségek. Azok a dolgok, amik összekötnek velük, fontosabbak, mint amelyek elválasztanak. Itt a Kárpát-medencében mindannyian ugyanabban az üstben fövünk és ugyanazok az alapvető traumáink – valahogy a különbözőség illúzióját szeretném lebuktatni.
