A diákok Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése kapcsán az egyes szám első személyű elbeszélőmódról vitatkoznak. A tanárnő kifakad: honnan tudhatná az író, milyen a gyilkosság, milyen a bűnhődés, hisz minden hipotézis, amíg saját magunk át nem éljük. A jelenet az elismert francia író, Philippe Claudel Oly sokáig szerettelek című filmjében látható, s talán kulcsjelenetnek tekinthetjük.

Kulcsjelenet, mert pontosan ez tárul azon néző szeme elé, aki bizalmat szavaz a mozinak, és jegyet vált egy kicsinyke, lassan hömpölygő, csendes, ízig-vérig francia drámára. Juliette (Kristin Scott Thomas) 15 év után szabadul a börtönből, ahova gyilkosság miatt került. Húga, Léa (Elsa Zylberstein) veszi magához, aki mindent elkövet, hogy a magába fordult, megkeseredett asszony a család részévé váljon. Ám a helyzet nem ilyen egyszerű. A nő letöltötte a társadalom álal kirótt büntetést, de a társadalom szemében mindig bűnös marad, és ami a legfontosabb: önmaga előtt is bűnhődnie kell, amiért megölte saját gyermekét.

Aki a leírtak alapján egy megható, nagyjelenetekkel tarkított filmre számít, az csalódni fog. Az Oly sokáig szerettelek az apró pillanatok és az emberi kapcsolatok filmje, és mint ilyen, a színészeire helyezi a hangsúlyt. Nekik kell elhitetniük, hogy amit látunk az valós, az hiteles. És a két csodálatos színésznő, Kristin Scott Thomas és Elsa Zylberstein pontosan ezt teszi. Az első pillanattól fogva megragadják a nézőt és a film végéig nem eresztik el. Gesztusaik természetesek, arcuk minden rezdülése többet mond a kimondott szavaknál. Ez a kapcsolat a film főszereplője, minden más csak statisztál ehhez.

A történet epizodikusan építkezik, egy-egy életképen keresztül mutatja be a fent felvázolt folyamatot. Claudel szép lassan bontja ki Juliette és a körülötte élők viszonyát, az utolsó pillanatra hagyva a nagy leleplezést, amikor kiderül a dolgok miértje. Ám a legnagyobb rendezői fogás az, hogy nem is a végső titokra várunk, hanem a film nézése közben megértjük ezt a két nőt – és ez a legfontosabb.

Fontos megjegyezni, hogy a konklúzió egy egészen más szintre emeli a filmet, a kényes kérdésből még kényesebb kérdést csinál. Ennek ellenére felesleges a „kényesebb kérdés” tükrében megítélni a filmet: az alapkérdés itt egy nő bűnhődése és gyásza, amit csodálatosan mutat be az Oly sokáig szerettelek. Hálásak lehetünk azért, hogy manapság olyan filmet láthatunk, ami a színészei által képes közvetíteni minden mondanivalót úgy, hogy közben nem tolakodó, nem szentimentális, nem didaktikus, hanem hiteles és szép. Emellett pedig eltörpülnek az olyan apróságok, hogy egyes jelenetek kicsit elnyújtottak, mások viszont nincsenek kellőképpen kifejtve. Mert a lényeg nagyon is a helyén van – és ez az, ami igazán számít.