Bérgyilkost fogadtunk, persze nem magunk ellen, azt már úgyis „lelőtte” Kaurismäki majd’ két évtizeddel ezelőtt, azóta új szelek fújnak itt a nyugati végeken, meg amúgy is, nyakunkon a hitelválság meg a recesszió vagy mi az ördög, lassan már gáz sincs, ideje tehát a váltásnak: le a burzsujjal, lőj a menedzserre!

Az Internacionálé közismert dallamától kísérve egy koporsó csúszik be a hamvasztófülkébe. A rokonság megkövülten bámul a rosszul záródó ajtók mögül előtűnő lángokra, ám ekkor valami baj történik odabent és a tűz kialszik. A halottkísérő gyászhuszár rutinos mozdulatokkal nyitja a bejáratot, és mászik be a hulla mellé, hogy megtisztítsa a nyilvánvalóan eltömődött fúvókákat. Már végzett is, de sajnos az elektromos gyújtó szintén tönkremehetett, mert csak nem történik semmi. Pillanatnyi tétovázás után azonban feltalálja magát, és diszkréten odahajol az özvegyhez: „Elnézést, van önnél gyufa?”

Gáz ezek szerint mégis volt, a film kezdő képsora után pedig kétség sem marad affelől, hogy lesz is még egy darabig, legalábbis a filmvásznon. A belga szerzőpáros Aaltrával induló filmes „karrierje” úgy tűnik, immár elválaszthatatlan a csak az alsóbb néprétegek nyomorultsági fokához mérhető szerencsétlenkedéseinek abszurd, morbid (és még sorolhatnám) humorától. A cselekmény szerint egy tucat gyári munkásnő, akik nem tudnak belenyugodni munkahelyük elvesztésébe, de méginkább a nevetséges 2000 eurós végkielégítésbe, egyikük tanácsára pénzüket a (magyar) címben szereplő profi bérgyilkos bérlésére fordítják, hogy ugyan tenné már el láb alól a gyárigazgatót. Az ötletgazda Louise így talál rá Michelre, a fegyverek és akciók kétbalkezes „szakértőjére”. Bár a pénzre erősen fáj a foga, hiszen csóró a végtelenségig, Michel mégis gyávának bizonyul a nagy tettre, így köztes megoldásként végstádiumban lévő rákos unokahúgára bízza a feladatot. Ő viszont nemcsak a főnököt, hanem bónuszként saját magát is a másvilágra küldi – nesze neked aktív eutanázia. Így hőseinknek azon felül, hogy balszerencsés (?) módon – amint az a másnap reggeli hírekből kiderül –, összekeverték a kisfőnököt a naggyal, még potenciális tetteseik száma is csökkent eggyel. Sebaj, elő a fején – valószínűleg egy korábbi műtét sebeinek elrágását megakadályozó – műanyag védőtölcsért viselő, szintén nagybeteg tolókocsis szomszéddal, és kezdődhet a hajtóvadászat.

A végletesen abszurdba forduló fekete komédia ezek után – és mint láttuk, eddig is – kiváló lehetőséget teremt az önfeledt bohóckodásra, a gegek minél gyakoribb eldurrantására. Sajnos ez az önfeledés időnként túl jól sikerül, éppen annyira, ami már túlmegy a dramaturgiailag megokolhatón, sőt néha a jóízlésen is, bár embere válogatja, hogy kinek mire van gusztusa. A nagyobb baj valójában már tényleg az öncél lólába, ami akarva-akaratlanul kilóg a nem túl sűrű szövésű történettakaró alól. Nem valami rosszul értelmezett prüdéria az oka, de a nyomorúságos sorsok ilyen töménységben történő poénszintű felhasználása itt leginkább a ló túlsó oldalát jelenti. Persze az üzenet érthető, hogy azért, mert valaki szerencsétlen, attól még nyugodtan lehet idióta is, ám míg – hogy ne menjünk messzire – az Aaltra esetében sikerült a meghökkentővel elegy groteszk élethelyzetekből egy megfelelő arányokkal bíró, igazán szórakoztató, és főképp elgondolkodtató mozit készíteni, itt végletesen kibillen az egyensúly az egyszerű poénhalmozás javára. Jó példa erre a bevezetőben taglalt krematóriumos jelenet, mely – mint az később kiderül, pontosabban mivel később sem derül ki róla semmi – egyszerű hangulatfokozó szerepet tölt be, nem több egyfajta kifacsart invokációnál, fohászkodás a burleszk szelleméhez, de a cselekményhez és a szereplőkhöz a továbbiakban semmi köze. Egynek jó…

Ezek után ha akarjuk, nevezhetjük pusztán cinikusnak, vagy témáját tekintve akár immorálisnak is a szerzői szándékot, de igazából mindenki úgy készíti el a saját antiimperialista és/vagy globalizációellenes filmjét, ahogy akarja. Weingartner edukátorai felforgatják a kertvárosi és egyéb milliomosok lakásait, Morgan Spurlock meg dagadtra zabálja magát a Mekiben, na és? A Profi bérgyilkost keresünk… azonban nem papírízű (celluloidízű?) oktatófilm kezdő lázadóknak, és nem is kalóriadús dokumentumfilm, hanem az abszurd és a groteszk nevű igen komoly műfajok ígéretesen induló szerelemgyereke, ami bár nyomokban tartalmaz néhány valóban érzékeny(nek tűnő) pillanatot, éppen kritikai meglátásai vesznek el a bolondozás közben, és az egésznek a tétje lesz oda (ha ugyan volt neki ilyenje). Így hát ha valamiért, csakis azért lehetünk dühösek, mert itt maga a „társadalmi összetevő” nevű igen fontos alkatrész lett feláldozva a poénkodás oltárán. Elég csak Kaurismäkira gondolnunk – előképnek megteszi, az Aaltrában meg személyesen is tiszteletét tette –, vajon A múlt nélküli ember goromba viccei tompították-e a film rendszerkritikai élét?

De ne legyünk telhetetlenek. „A Forradalom félelmetes, de célja az, hogy boldogságot hozzon az emberiségnek (…) győzelméért pedig fájdalommal kell fizetni, ez szükségszerű” – írta Louise Michel, a 19. századi harcos feminista-anarchista, aki egyben a film eredeti címét is adta, sőt, mint látható, a két főszereplőben reinkarnálódott. Nos, fájdalomból és nyomorúságból van még elég, de szerencsére humorból is, így a Kervern-Delépine párosnak köszönhetően már útban vagyunk a boldogság felé. Ja és még valami, a film honi – belgiumi – bemutatója december 24-én, azaz Szenteste volt. Kell ennél több?