A Kémnők azon kevés filmek közé tartozik, amelyekben a világháború nem a nácik kegyetlenkedéseiről szól, hanem emberpróbáló helyzetekről, feladatok és kötelességek teljesítéséről, amelyek gyakran halálos veszéllyel járnak. Lírai hangulatú jelenetei mintha a Nagy ábránd gyöngébbik (nemű) változatát hoznák létre.

1944 májusában a Brit Speciális Műveletek végrehajtó osztálya öt francia katonanőt bíz meg, hogy Louise Desfontaines-nek (Sophie Marceau) és bátyjának, Pierrenek (Julien Bosselier) a vezetésével kiszabadítsanak egy angol geológust a kórházból, aki akkor sérült meg, amikor éppen katonai célú kutatásokat végzett a normandiai partraszállás előkészítéséhez. A küldetés része az is, hogy kivégezzék azt az SS-tisztet, Heindrichot (Moritz Bleibtreu), aki ráérzett, hogy a geológus kutatásai fontosak lehetnek a háború végső kimenetele szempontjából.

A történet izgalmas kémsztori és háborús film keverékének ígérkezik, különösen, hogy egyből akciódús jelenettel indít, amelyben Louise-t és férjét látjuk bevetésben; küldetésük sikertelenül zárul, a férfit felesége szeme láttára ölik meg a német katonák. Louise-t elborzasztja amit lát, de időben észbe kap és elhagyja a helyszínt. Nem adja fel a harcot, elvállal egy másik küldetést, ami három teljesen különböző személyiségű nő beszervezésével kezdődik.

Későbbi társairól ekkor tudjuk meg a legtöbbet: Gaëlle Lemenech (Déborah François) szigorú katolikus neveltetésben részesült, nagyon vallásos, de erős az önfegyelme és ért a robbanószerkezetek gyártásához; a következő, Jeanne Faussier (Julie Depardieu) táncosnő és prostituált volt, akit gyilkosságért börtönbe zártak és úgy szabadulhat, ha vállalja a küldetést; a legtörékenyebb és legfélénkebb közülük Suzy Desprez (Marie Gillain), aki álnéven szolgál, mert nem derülhet ki, hogy évekkel azelőtt majdnem férjhez ment egy német tiszthez.

Az, ahogyan az együtt harcoló nők kapcsolata küldetésük ideje alatt alakul, legalább olyan fontos alkotóelemévé válik a filmnek, mint a történelmi háttér, a feszült pillanatok – és Heindrich, a fiatal német ezredes emberi oldala, akinek tiszti kötelességein túl régi szerelmének a megtalálása a legfontosabb.

Annak ellenére, hogy a németekről többször is elmondják, hogy milyen borzalmas kínzásoknak vetik alá a foglyaikat, Heindrich kihallgatási módszere majdhogynem humánus, inkább igyekszik értelmes kompromisszumot kötni, betartja a szavát, nem követi figyelemmel a vallatottak verését és kínzását, így nem pályázhat a főgonosz titulusra: ő is csak egy azok közül, akik végzik a dolgukat. Szakmai kockázatnak tekinthető, hogy francia katonák azt a megbízást kapják, hogy megöljék.

A Les femmes de l’ombre azon kevés film közé tartozik, amelyben a világháború nem a német nemzeti szocialisták kegyetlenkedéseiről szól, hanem emberpróbáló helyzetekről, feladatok és kötelességek teljesítéséről, amelyek gyakran halálos veszéllyel járnak. Lírai hangulatú jelenetei mintha a Nagy ábránd gyöngébbik (nemű) változatát hoznák létre, amelyben a bajtársi viszony, az érzelmek és a tisztesség fontos szerepet kap. Annyit éppen nem, hogy erős drámává nője ki magát a film, de épp eleget ahhoz, hogy elmosódjanak a határok a műfajok között, és háttérbe szoruljon a kémtörténet.

A női szereplők nem változtatnak a háborús fordulatok sablonos bemutatásán, nőiségük annyiban segíti őket küldetésük végrehajtásában, amennyiben szépségüket vagy meztelenségüket elterelő hadműveletként tudják hasznosítani. A szép katonákat az anyaság varázsolja ismét nőkké: Jeanne is csak akkor hatódik meg és nyílik meg társnői irányába, amikor Suzyról megtudja, hogy szült egy gyereket, akit egy angol családnak adott és amikor Louise-ról kiderül, hogy terhes. A szülés és születés a gyilkolás és a háború ellenpontja, ami végre nem a pusztításról, hanem a teremtésről szól. Ilyen körülmények között a kínzás is átértékelődik: mi a rosszabb? Ha egy nő előtt lelövik leendő gyermeke apját vagy a testi kínzás, amit hadifogságban kell elviselnie?