Elég fura filmbe/fába vágta bele az objektívjét Soderbergh: egy hommage a noirok fényesen sötétlő világának – meg a Casablancának. Ahhoz, hogy kiderüljön mennyire sikerült ez neki, bizony végig kell szenvedni ezt a filmet.
A cím utalás azokra a németekre, akiknek „semmi közük a nácik által elkövetett atrocitásokhoz”. Ennek megfelelően 1945-ös, világégés utáni Berlint kapunk alapnak, ahol Jake Geismar (George Clooney) háborús tudósító a potsdami konferencián –amikoris a nagyhatalmak szépen, pizzaszerűen felosztják Európát. Rögtön az elején bajba is keveredik, miután a nem éppen felszabadító-lelkületű sofőrjét, Tullyt (Tobey Maguire) a konferencia színhelyétől nem messze holtan halásszák ki a folyóból. Zsebében 100 000 birodalmi márkával. S ki más lehetne Tully szeretője, mint Jake ex-nője, Lena Brandt (Cate Blanchett), aki bizony férjezett, s a férj sem akárki: Emil Brandt, rakétatervező tudós, akit ugyebár Szergejék és az amcsik is keresnek. A szálak tehát a becsületes krimi-thriller recept szerint össze vannak kuszálva. Ettől kezdve a főhősnek (vagy főbalféknek, amint kiderül) kell szétszednie a szálakat, melyek persze bakacsin-sötét zugokba visznek.
Technikailag igazán lehengerlő a film, minden eleme tökéletesen idézi a noir-korszakot – a fekete-fehér nyersanyag mellett Soderbergh nagyon mélyre ásott, hogy hűen visszaadjon majd’ minden részletet: régi objektíveket halászott elő a 40-es évekből, 1948-as felvételeket kotort elő a még szétbombázott Berlinről, a hangosítás is régimódi, a párbeszédek visszhangosak, néha meg sercegnek is, sőt, a film 4:3-as képaránnyal jött ki DVD-n. Nagyon aprólékos munka lehetett összeolvasztani korabeli felvételeket (felvillan Sztálin, Churchill, még Truman is), – viszont érezhető maradt a digitális utómunka, a végeredmény még mindig nem lett eléggé „bolhás”.
Ahol ennyi technikai apróság van, elvárható, hogy a színészek is szépen teljesítsenek - és itt jönnek a bajok: elsősorban Tobey Maguire-t kell kiemelni, aki a rosszfiút játssza: üzérkedik, még nyaklevest is osztogat Cate Blanchettnek, de nagy fáziseltolódásban van Sötét Énjével: alakításával bizony vallatni lehetne. Szerencsére a film felénél elintézik. Clooney pedig egy igazi keménykötésű főhős helyett inkább álomkórosan ellötyögi a filmet, sem karizma, sem „cojones”, talán egyszerűen nem neki találták ki ezt a fajta szerepet... Így egyedül Cate Blanchett az, aki kiemelkedik, veretes Marlene Dietrich-es femme fatale kiejtésével (majdnem elhittem, hogy echte germán, még a berlini dialektus is stimmelt), de ő sem tudja kimenteni a filmet a „jó lett volna, ha”-kategóriából. Sajnos a Casablanca-párhuzam is megáll a poszter kivitelezésénél és a repülőteres utolsó jelenetnél – s a noir-hangulathoz nem elég a technikai alaposság: hiányzik a szenvedély, a karakteres figurák, és legfőképpen az a cinizmus, ami elengedhetetlen egy effajta filmhez.
Végsősoron nem szörnyű a film, egyszeri nézést megérdemel, már csak a vizualitása miatt, de nem ajánlott egyetlen muszáj-kollekcióba sem: némi keserű utóízzel marad az ember, holott ilyen alapanyaggal nem szabad elrontani a filmet – gondolná. Soderberghnek kijár a dicséret, a filmzene is élvezhető, de a színészi alakítás úgy megtöri a filmet, mint Kányádi versében a nyergestetői fenyőket a szél.
