A látványos, 6,4 millió euróból készült norvég-dán-német háborús dráma – kivitelezését tekintve – akár a szintén nagy költségvetést mozgósító hollywoodi szuperprodukciókkal is versenyre kelhet. Sőt, annak, aki kedveli a háborús filmeket, valószínűleg komoly felüdülés lesz Espen Sandberg és Joachim Rønning mozija, amely nem amerikai nézőpontból mutatja be a második világháború egyes történéseit.
Max Manus, akinek neve hazánkban valószínűleg keveseknek mond valamit, Norvégia egyik legnagyobb második világháborús hőse volt. A film az ő igaz történetét meséli el saját könyve, mások beszámolója és történelmi dokumentumok alapján. A sztori 1940-től követi nyomon Manus életét, amikor önkéntesként részt vett Finnországban a Szovjetunió elleni téli háborúban. A frontról a nácik által minden különösebb erőfeszítés nélkül megszállt Norvégiába hazatérve csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz. Hamarosan letartóztatták, ám csodával határos módon sikerült megszöknie. Szökése – amelyben nagy része volt annak, hogy letartóztatásakor kiugrott az ablakon, és kórházba került – legendaként terjedt el az ellenállók között.
Bár a cselekmény nem szűkölködik akciódús és néhol véres jelenetekben, dicséret illeti az alkotókat, amiért mégsem ezek kerültek túlsúlyba: a film inkább a központi karakter, Max Manus (Aksel Hennie) személyiségének átalakulására koncentrál. A nyitójelenet, amely többször is visszatér egy-egy flashback erejéig, egyike azoknak a ritka pillanatoknak, amelyek a háború konkrét, fizikai brutalitását festik le: bombák robbannak, emberek fekszenek a lövészárkokban, holttestek hevernek mindenfelé. Manust itt igazi hősként látjuk, aki az életét kockáztatja, hogy megmentse barátját. Mindezt úgy ábrázolja a film, ahogy a hollywoodi nagykönyvben meg van írva: lassított felvételen, amint fut szembe a golyózáporral, mit sem törődve azzal, hogy eltalálják-e. Harcos lendülete és bátorsága ellenállóként sem csökken, sőt egyre inkább a harc megszállottja lesz. Barátaival eleinte csak röplapokat terjesztenek, illegális újságot szerkesztenek, később egyre vakmerőbb szabotázsakciókat eszelnek ki.
Első komolyabb küldetésük – két német szállítóhajó felrobbantása – még olyan simán megy, hogy szinte el sem hiszik. A háború előrehaladtával azonban Max barátai közül is egyre többen vesztik életüket a harcokban. Max önmagát marcangolja társai haláláért, bűnösnek érzi magát azért, hogy még életben van. Hősiessége bosszúszomjjá alakul át, bátorsága vakmerősséggé, és elszántsága mintha már nem pusztán a haza felszabadításáról szólna, inkább heroikus öngyilkossági kísérletnek tűnik. A film elején még vidám, lelkes fiatalok kis csoportját látjuk, akik – részben hazaszeretetből, részben ifjúkori vagányságból, lázadásból – nem adják meg magukat az elnyomó hatalomnak, de a végére nem marad más, csak a gyász és a fiatalság emlékei. No meg a béke, ami egyedül szinte elviselhetetlen.
A komor hangulatú lélektani dráma, amelynek legnagyobb erőssége a jellemábrázolás, sokat köszönhet Aksel Hennie magával ragadó alakításának. A színész még a szépen kivitelezett, korhű látványvilágnál is többet segít abban, hogy beleéljük magunkat a film valóságába. A készítők mellesleg mindent beleadtak abba, hogy a film minél látványosabb legyen: mintegy 1800 statiszta és körülbelül 2000 technikus vett részt a film elkészítésében, sőt még Oslo egyes részeit is átalakították a realisztikus hatás kedvéért. A Las Bandidas című (amúgy elég rémesre sikeredett) nemzetközi szuperprodukcióval debütált rendezőpáros filmjének kivitelezése nem hagy kivetnivalót maga után: szépek a képek, jó a zene – egyedül a dramaturgia sikeredett néhol kissé döcögősre: bár lineáris elbeszéléssel építkezik, a sok szereplő és információ eleinte időnként zavarbaejtő lehet, és néhol unalmassá teszi az amúgy majdnem kétórás cselekményt.
Noha a sztori esetenként talán túlzottan patetikusnak tűnhet, a végére szépen kirajzolódik az ember „benső” átalakulásának íve, amely sokkalta szemléletesebben festi le a háború brutalitását, mint a látványos külsőségek és a véres akciójelenetek. A hős hollywoodi ideálja helyén végül csupán egy ember marad, aki a háború elmúltával ahelyett, hogy örülne, átoknak érzi, hogy mindent túlélt.
