Ezzel a szlogennel és a hozzá tartozó sárga kaméleonnal, naponta frissülő kiadvánnyal, fiatal, de nem feltétlen ügyetlen önkéntesekkel, valamint rengeteg izgalmas filmmel volt tele az elmúlt tíz nap a kincses Kolozsvár, amelyről láthatóan hasonló ismertséget próbálnak generálni a fesztivál szótársításának is. Az immár ötletekkel is, és nem csak támogatókkal rendelkező Comedy Cluj végzi a dolgát: évről évre elhozza és bemutatja nekünk a hazai, valamint külföldi független vígjátékok javát.
Hatodik kiadását érte meg a Comedy Cluj Nemzetközi Filmfesztivál, 38 ország legjobb 192 filmjét vetítve le a nagyérdemű szórakoztatására és épülésére. Noha bevallott célja, hogy a mainstream frogalmazásból kimaradt műveket promótálja, mégis úgy alakult, hogy az idei 65 nagyjátékfilm közül többel is találkozhatott már a szemfülesebb néző vagy előző fesztiválokon, vagy akár a multiplexek műsorában is. Ide tartozik a moziban vetített brit, szerelmes-időutazós Időről időre, de több TIFF-es hazai debüt is, mint a véres, norvég, bűnügyi (legjobb esetben is csak) fekete komédia, Az eltűnés sorrendjében, a Forrest Gump-szerű svéd abszurd humorú A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, valamint két román film is, amelyet már a júniusi bemutatójukon úgy promováltak a teltházba nem férő nézőknek, hogy ősszel újra megnézhető lesz e fesztiválon. A rendszerváltás előtti kisember és a titkosszolgálat játszmáját bemutató Q. E. D. és az Usturoi (Fokhagyma), amely két, Hollywoodba induló, de végül Kolozsvárral is megelégedő kissrác igazán vicces történetét meséli el; több pozitív kritikai elismerést kapott, így e második megnézhetési lehetőségekre szintén elkelt minden jegy – nagyszerűen példázva ezzel a szájról szájra terjedő reklámot, ha másra nincs is pénze a forgalmazóknak. A magyar felhozatalt a már a Filmtettfeszten is látott mentős-maffiás-idézgetős, de mégsem elég okos Isteni műszak, valamint az amerikai pités, de nem elég vicces Megdönteni Hajnal Tímeát képviselte, sajnos elég gyengén. De lássuk a többi filmet.
Forradalom és a rádiósok
Minden évben felsejlenek bizonyos témák és motívumok, amelyek teljesen önkényesen, de mégis bizonyos jelentőséggel bírva jellemzik az idei termést. Egyik ilyen téma, mely több filmben is előkerült, a forradalom, mely legkonkrétabban a három svájci rádiós 70-es évekbeli kissé szétszórt roadmovie-jában, a Les grandes ondes (a l’ouest)-ben (Longwaves / Hosszúhullámok) ölt testet, melyet a fesztivál zsűrije a legjobb rendezés díjával méltatott. Noha a forradalom csupán egy átbulizott, musical jelenetből orgiába torkolló szürrealista éjjel erejéig jelenik meg, az addigi céltalan és unalmas riportkészítésnek új irányt szab. Alan Partridge Alpha Papa szintén egy rádiós viszontagságait meséli el, ahol Steve Coogan dumálós, viccelős főszereplője egy kirúgott munkatárs által túszul ejtett menedzsment és a rendőrség közötti kapcsolatot tartja addig, míg ki nem derül, hogy igazából ő javasolta menesztésre „jó barátját”. A lefelé ívelő karrierű műsorvezető sosem érezte még ennyire elemében magát, mint a szinte moziba illő túszdrámában, mely hirtelen újra felhelyezi őt a média oly gyorsan változó térképére.
Az impozáns brit szereplőgárdát felvonultató Pride (Büszkeség) a 80-as évek bányásztüntetéseit köti össze a melegmozgalmak felvonulásaival, amint pár homoszexuális fiatal rájön, nem ők az egyetlen szociális kisebbség, amelyet méltánytalanul mellőz a sajtó, és jogtalanul a kormány. A valós karaktereket és a zöld welsi vidéket felvonultató film megértő humorral ábrázolja az emberi előítéleteket és az apró harcok megvívásának fontosságát is.
Egy elkésett szerelem margójára
Ha vígjáték, akkor szerelem – jön az automatikus gondolattársítás, s ennek a Comedy Cluj filmjei sem mind bírtak ellenállni. Ha az Időről időre a gyönyörű napos Angolhon tájait helyezi előtérbe, akkor a Last Love (Utolsó szerelem) a francia főváros és őszi vidék hátterében adja meg idős főszereplőjének (Michael Caine érzékeny és enigmatikus alakításában) az utolsó szerelmet/szeretetet, ki tudja? A vígjátéknak egyáltalán, de még romantikusnak is csak mellékesen nevezhető filmben a Harry Potterből ismert Clémence Poésy játssza a fiatal francia nőt, aki meglátja az értéket a gyászába belefáradt öregemberben, s megpróbálja gyermekeivel újra összehozni őt. A szintén a varázslóvilágból kilépett Daniel Radcliffe valószínűleg az egyetlen promováló tényezője a rendes romantikus komédiának szánt What If…-nek (Mi lenne, ha…), amelyben újra megpróbálják dilemmaként felvázolni a kérdést: lehet-e csak barátság két különböző nemű ember között? (Rövid válasz: nem; a kifejtésért lásd a filmet.)
Sunshine on Leith (Napsütés Leith felett) a címe a fesztivál (úgy tűnik) kötelező zenés betétjének, amelyről e tény már az első jelenetben kiderül, amikor a bevetésre készülő katonák énekelni kezdenek a tankokban – ami furcsamód egyszerre képtelen és hátborzongató. Szerelmi szál is akad elég, mindegyik a maga bajával, s noha a hirtelen dalra fakadás és az aktuális kérdések vászonra vitele nem nagyon passzol, a fülbemászó dalai feledtetik velünk egyéb inkongruenciáit. S ha már zenéről és képtelenségről van szó, a tavalyi őrült bandás Sound of Noise párja az idén a Frank lett, amelyben a címszereplőt játszó Fassbender (szinte) végig egy óriási műfejet hordva alkot pszichedelikus zenét kicsiny csapatával, míg egy ambíciós fiatal kívülálló srác mindent megtenne azért, hogy zsenialitásukat megismertesse a világgal. A különös hangsávon és excentrikus tulajdonságú együttesen kívül a közösségi média is szerepet kap a filmben, amely a másság, a művészlét és a sérült személyiség mítoszát veszi górcső alá egy élvezhetően különös bemutatásban.
És a többi…
Említést érdemel még a legjobb forgatókönyv és a legjobb film díját elvivő Jacky a nők országában (Jacky au royaume des filles / Jacky in the Kingdom of Women) című társadalmi szatíra és férfi Csipkerózsika-történet, melyben Charlotte Gainsbourg ugyan csodálatos, mint általában, a parabola mintha viszont kissé szerényre sikerült volna, annál tágabb teret engedve az értelmezések és elemzések hadának – már aki csupán ebben leli mozinézői gyönyörét. Leginkább az esztétikai élvezetre utazik a Hector and the Search for Happiness (Hector és a boldogság keresése), amelyben egy megfásult, felnőni képtelen pszichiáter nyakába veszi a világot, hogy rajzokkal és egysorosokkal dokumentált „kutatást” végezzen arról, mitől is boldogok az emberek. Az eredmény a témájához és költségvetéséhez mérten színes és látványos mozi, amely ha nem is juttat közelebb az élet e nagy talányához, talán egy pár órára feledteti velünk, hogy mi is ezen illékony érzelmet keressük.
Szintén elsőrendű komédia a Breaking Bad-sztorira rájátszó Smetto quando voglio (I Can Quit Whenever I Want / Abbahagyom, amikor akarom), amelyben munkanélküli akadémikusok állnak össze egy kis nem egyértelműen törtvénytelen kábítószerbizniszre. A cím talán megelőlegezi, hogy a helyzet persze nem ily egyszerű, de a tantermekbe való nyelvezet újrahasznosítása és fordulatos (noha nem feltétlenül egyedi) történetvezetés megéri a feliratra szánt erőfeszítést.
Látnivaló tehát volt bőven. Sőt, még az is előfordult, hogy furcsa doppelgängerek jöttek létre a néző fejében, amikor ugyanaz a színész különböző szerepekben jelent meg pár óra vagy nap leforgása alatt (mint például Steve Coogan mint Alan Partridge és a The Look of Love pornómágnása, George MacKay leszerelt katonaként a Sunshine on Leith-ben és tüntető gay-ként a Pride-ban, Domhnall Gleeson hőszerelmesként az Időről időre című filmben és „PR-menedzserként” Frankben, Rosamund Pike aggódó barátnőként a Hectorban és pszichopata szépségként az épp a mozikban futó Holtodiglanban). De mindez a kavarodás együtt jár a fesztiválhangulattal, s ha egyre jobb, színvonalasabb filmfesztivált kapunk évente, azért ezt a kis mellékhatást már csak elnézzük. Értelmetlen kis sárga kaméleon, a viszontlátásra!
