A Comedy Cluj szervezői azt nyilatkozták, hogy megpróbáltak „intelligens vígjátékokat” beválogatni az idei felhozatalba – volt, hogy ez sikerült is, amikor a néző a nevetgélő szemlélőből értelmező résztvevővé avanzsált. Arra is volt példa azonban, hogy a filmek előtt menetrendszerűen levetített egészségügyibiztosítás-reklám jobb közhangulatot teremtett, mint a film maga.
Ehhez kapcsolódik az, amit Thomas Ciulei rendező a sajtótájékoztatóján mondott: szerinte a komédiák és a filmdrámák mennyiségi egyensúlya azért tolódik el érezhetően az utóbbi felé, mert az emberek általában (filmkészítők és nézők egyaránt) úgy tekintenek a vígjátékra, mint „csak” a szórakoztatás egy formájára, amely nem képes üzenetet közvetíteni. Elképzelhető, hogy ennek a megcáfolására születtek az olyan dramedyk, mint például a fesztivál nyitófilmje, az Ashby, amely egy fiatal srác és egy nyugdíjba vonult CIA-s fejvadász barátságának történetét meséli el. A film nyilvánvalóan arra törekszik, hogy egyszerre vegyük komolyan, és nevessünk is rajta, de nagy igyekezetében sajnos két szék között a padlóra kerül – bár a Florin Piersic mozi nem a székek közötti hatalmas tereiről híres. A sztori kiszámíthatósága, a karakterek kidolgozatlansága és a gyenge poénok egy teljesen felejthető filmet eredményeztek, kár volt ennyire kitüntetett szerepet szánni neki – voltunk páran, akik emiatt elég rossz szájízzel futottunk neki a fesztiválnak.
Ez az egyensúlyvesztés – amikor úgy tűnik, maga a film sem tudja eldönteni, mit is akar – több más alkotásra is jellemző volt. A Plan Bart például fontos témát – mi van akkor, ha a párunk nem akar gyereket? – dolgozott fel nagyon bután, de közben okoskodva, és pont azáltal nem tudott nézhető kis limonádé-filmé válni, hogy rá próbálta erőltetni a nézőre a gondolkodó magatartást. A Comedy Clujon 2013-ban már trófeát szerzett Jérome Enrico idei versenyfilmje, a Cerise sem tudott maradandó élményt szerezni. Semmi újat nem adott hozzá a már milliószor feldolgozott történethez: egy elzüllött fiatal hirtelen megjavulása néhány irreális, sorsfordító esemény hatására. Ez viszont még feledhető „bűn” lett volna, ha cserébe felturbózták volna a filmet élvezhető poénokkal, de ez sem történt meg.
Ugyancsak egy fiatal srác felnőtté válását és jó útra térését meséli el a Sucker, és teszi mindezt határozottan több sikerrel, mint az előzőekben említettek. A komédia az ausztrál Lawrence Leung humorista egyik előadásának az adaptációja, amely, amint azt a rendező is megemlítette a film utáni beszélgetés során: valós történeten alapszik. A főszereplő Lawrence csatlakozik egy apa-lánya szélhámos pároshoz, és ennek a különös triónak a trükkjeit, átveréseit követhetjük végig. Bár a főszerepet játszó, eredetileg videoblogger John Luc alakítása egyes helyzetekben zavaróan amatőr, de a pörgősség, a szórakoztató könnyedség kárpótol ezért, a film fölösleges erőltetettség nélkül le tud kötni 90 percig.
Szintén felnövéstörténetet dolgoz fel John Boorman filmje, az A királynőért és a hazáért (Queen and Country). A film szemléletes korrajz az 50-es évek Angliájáról, helyénvaló szatirikus elemekkel. Az alkotás végigköveti két fiatal, Bill és Percy, a koreai háború alatt egy katonai kiképzőtáborban eltöltött hónapjait, miközben több ponton jutatthatja eszünkbe Ottlik Iskola a határonját, bár a filmben közel sem kap akkora hangsúlyt a szereplők jellemváltozása, mint a regényben.
Egy másik generációról, a (fiatal) felnőttekről szól a Las ovejas no pierden el tren. A spanyol rendező fanyar humorral ragadja meg a felnőtt ember szorongásainak fő okait: anyagi biztonság, házasság és gyerekek, a kapcsolatok instabilitása és a személyes, valamint szakmai elismerésre vágyás. Nemcsak a mediterrán emberről szól, hanem örökérvényű és közben nevettető is.
A csalás, bűvészkedés, trükközés visszatérő témának mondható az idei filmek körében. Vetítették a Houdini című francia filmet, illetve az An Honest Liar című dokumentumfilmet is, amely James Randi bűvész, szabadulóművész élettörténetét mutatja be. Bár betekintést nyújt a bűvész magánéletébe és karrierjébe is, de az igazán lényeges az, amit Randi sokkal inkább küldetéstudatból, mint szereplésvágyból tett az amerikai társadalomért: csalókat, paranormálisnak kikiáltott mutatványokat leplezett le nyilvánosan, megpróbálta rádöbbenteni az embereket arra, hogy milyen könnyen becsaphatóak (amint ez a Suckerből is világossá vált). Természetesen az emberek nehezen – vagy sok esetben egyáltalán nem – ránthatóak vissza a valóságba, a filmben pedig az is elhangzik, hogy miért: sokkal hajlamosabbak vagyunk elhinni azt, amire szükségünk van, hogy elhiggyük, mint azt, amit a tudományos magyarázatok és tények alátámasztanak.
Egyik erőssége a fesztiválnak, hogy több dokumentumfilm is helyet kapott a programban, ezek közül kiemelendő még a német A Global Joy című alkotás. Az utcazenészek viszontagságos életéről szóló, hangulatos filmzenével rendelkező film egy percig sem válik melodramatikussá. Bár jelen van a zenészek (tágabb értelemben a művészek) alulértékeltsége, mégis az dominál, hogy ezek az emberek őszintén szeretik ezt csinálni, szeretnek örömet okozni másoknak, és ezt mindig jó nézni.
Több olyan film is volt a Comedy Clujon, amelyekkel már találkozhatott a néző korábbi erdélyi fesztiválokon. Ilyen például a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, aminek sikerült tökéletesen eltalálnia a már említett egyensúlyt a szórakoztatás és elgondolkodtatás között – akinek esetleg eddig elkerülte a figyelmét, annak ez mindenképpen egy must-see alkotás. A TIFF-en láthattuk már az izlandi París norðursins (Paris of the North) című filmet, amelyhez több ponton hasonlítható a szintén izlandi Blooberg. A gyönyörű izlandi tájat szemlélve mindkét film esetén az az érzésünk támadhat, hogy ott egyszerűen képtelenség igazán rossz filmet forgatni – legalábbis számomra, külföldi néző számára megunhatatlannak, és a misztikusságában kiaknázhatatlannak tűnik. Ugyanakkor míg a París norðursinsnak sikerült a környezethez igazítani a nyugodt, lassú történetépítést és filmhangulatot, addig ez a Blooberg esetén nem feltétlenül mondható el. A kommunikációs szakadékok veszélyét egy izlandi Müller Péter történetén keresztül bemutató film bővelkedik a súlyos kérdésekben és drámában, viszont nem képes kordában tartani ezeket. A több különböző konfliktus- és problémahelyzet kioltja egymást, nincsenek jól felépítve, ezért egyiknek sincs igazán súlya, csak a közhelyek maradnak.
Ugyancsak egy sajtótájékoztatón hangzott el a 2+2 című film forgatókönyvírójától, Akos Gerstnertől, hogy szükség van az ún. nemzetterápiás filmekre, amilyen szerinte a Becstelen brigantyk, vagy a 2+2, mert ezek segítenek egy nemzetnek feldolgozni valamilyen súlyos traumát (háborút, diktatúrát), és szükség van arra, hogy mindezt humorral tudjuk megtenni. Ide sorolható még a neves lengyel színész és rendező, Jerzy Stuhr filmje, a Polgártárs (Obywatel) is: bár teljesen más stílusban, de a 2+2-höz hasonlóan a kommunista diktatúra korszakát ragadja meg. A 2+2 a teatralitása, eltúlzott színészi játéka, szándékosan kétdimenziós karakterei miatt – a rendező által is bevallottan – enyhén erőltettnek tűnhet, főként azok számára, akik nem élték át azt a korszakot. Ezzel szemben a Polgártársban a frappáns humor, a tökéletes összhang a jól felépített főhős és a kiváló színészi megformálás között, magával tudja ragadni a nézőt, kortól függetlenül, és így talán tényleg egyfajta keserű gyógyszerként szolgálhat egyesek számára.
Az említett néhány film természetesen csak töredéke a 10 napos fesztivál eseményeinek. A nagyjátékfilmek és dokumentumfilmek mellett rengeteg rövidfilm került levetítésre, továbbá színházi előadásokkal és filmes műhelyekkel is szórakoztatták, okították a fesztivál szervezői az érdeklődőket. Aki pedig nem tartozott eddig az érdeklődők sorába, annak is érdemes szétnézni a hátralevő két nap filmkínálatában.
