Négy évi készülődés és többszörös címváltozások után szeptemberben mutatta be a nagyközönségnek az Új Budapest Filmstúdió Dettre Gábor (Felhő a Gangesz felett) új filmjét. A történet Kertész Ákos tervezett regénytrilógiájának első darabján alapul, melynek címe: A gyűlölet ára.

Igen, külvárosi romlásról, társadalmi reménytelenségről szól a film, mint tabló: a krimi csak eszköz és a nézői figyelmet ébren tartó egyik szál, míg Dettre egyre mélyebbre vezet az általa felvázolt pokolban. Maga a történet nem olyan őrülten meglepő: a főszereplő Zafír (Mucsi Zoltán) rendőr, de kisebbségi (cigány; vö. a fekete rendőr-történetekkel), Amerikából hazatért feleségével együtt maga is előítéletek és gyűlölködés tárgya, miközben egy gyilkosság szálait követve egyre mélyebben tárja fel a feltáró apparátus, s gyakorlatilag minden elérhető és elképzelhető valóságdarab egymást szorító-determináló romlottságát. Ő maga közben szerelmes lesz egy kiskorú erdélyi cigánylányba (Fátyol Kamilla), akit annak idején még a gyilkosság áldozata vett magának, nem tudni, mennyi pénzért, s ez a törvényen kívüli szerelem őt magát is a romlás oldalára sodorja.

De nem a sztori az érdekes a filmben, hanem a „tabló”. A rendező szemmel láthatólag nagyon súlyos dolgokat akar megmutatni a filmben, mintegy a gyűlölködő magyar vagy budapesti polgárnak beleverni az orrát a saját mocskába. Ezt a mocskot ugyanakkor Bălănescu-háttérzenével, színészies trágárkodással, a képmezőt adott pillanatokban spielbergesen fekete-fehér mezőkre osztva, a fajgyűlölet tankönyvi anekdotáival csinálja meg, s emiatt a közvetlen ráismerésből fakadó katarzis a legtöbb esetben átadja a helyét a Dettre világán való mély és meglepett kontemplációnak. Ahelyett, hogy „lám, ilyenek vagyunk mi”, a rendezői szándék iránti legmélyebb tisztelet mellett is azon a gondolaton kapja magát az ember, hogy nahát, szóval így képzeli ő el a lecsúszott, gyűlölködő és ostoba magyar népet. A valóban mélyen és érzékenyen megcsinált jeleneteket nézve annak az aggodalomnak a szele suhintott meg, hogy vajon mennyiben lehet egy ilyen film az egymásra találás eszköze, és mennyiben a további határképzésé és gyűlölködésé – a felvilágosult, jól tájékozott és előítéletmentes belvárosi művészmozi nézőinek egyike sem tartozik a filmben ábrázolt kéthetes pongyolás, alkoholista bérházlakók közé, s az olyan mondatok, mint hogy „a gyűlölet és az ostobaság penésze minden cigányozó-zsidózó félhulla szívét egyaránt zabálja” (Kovács Gergely, mozinet.hu) maguk is megérnének egy tiszteletkört magyar–magyar/öngyűlölet témában. Ez a fajta irritáló értelmiségi fölény azonban a filmben szerencsére végig az elviselhetőség határán innen marad, sokkal hangsúlyosabb a különböző emberi nyomorok belső megértetése iránti igény. Zafír angyali és illúziótlan figyelemmel járja végig a szerencsétlenségükbe és negatív játszmáikba beleposhadt bérházlakókat, sztoriszinten csak nyomoz, de közben attitűdleckét ad a nézőnek arról, hogyan lehet, vagy hogyan kell emberre emberként tekinteni.

S mindeme mélység közben a filmről süt a megcsináltság – néha a csodálatraméltó profizmus, néha az erőltetett modellszerűség, néha a puszta inkoherencia jegyében. A filmben a legjobb magyar színészek nyüzsögnek, saját arcukat a profi játékkal együtt is saját történetük jeleként is hozzáadva a Tabló világához. A román rendőrkolléga például, az identitáskeveredés és intézményes káosz balkáni bűnének eggyel a magyar szereplők alatt álló lépcsője a filmben, ahol már a magyar alvilágban legalább gyűlölködéssel és önváddal elhatárolt dimenziók egyetlen, amorf trutymóban egyesülnek, maga Ioan Gyuri Pascu (sajnos a magyar ismertetőkben ő nem szokott megjelenni). A filmi káromkodás-stílust, bár nem emlékeztet közelebbről az utcára, hamar meg lehet szokni, a jó színészek szájából nem zavaró.

Bár a természetes inspiráció bőven adott, a zsidózás-cigányozás, láthatólag a film által elbeszélni kívánt bűnök egyik legnagyobbika, a legtöbb esetben elidegenítően tanító jellegű és mesterséges. A legutolsó rúgás itt az lenne, hogy az előítéletek elleni folyamatos harc közepette Zafír a végső feszültség csúcspontján „büdös cigány” felkiáltással veri véresre a gyilkost. Hogy a gyűlölködés vírusa már ilyen mélyre ette magát még benne is. Értjük; csak ez az identitásprobléma éppen ezen a módon nem tűnik reálisnak. Kicsit mintha inkább a liberális elit beszédtémáira válaszolna, és kevésbé a gyűlölködés konkrét környezeteit kutatná. De hát köszönjük ezt a választ is; ritkán készül olyan magyar film, ami ezzel a témával ekkora vállalással és ilyen teljesítménnyel foglalkozna.