A második 6x6-os SZFE-évfolyam diplomafilmjeiben a közös motívum az apák hiánya, de ha valamiben, akkor mentorálásban nem szenvedett hiányt ez a generáció a filmek minősége alapján.
Két évvel ezelőtt voltam legutoljára SZFE-vetítésen, az akkori (az első) 6x6-os évfolyam diplomafilmjeinek szemléjén. A 6x6 annyit jelent, hogy párhuzamosan hat képzésen fejenként hat embert indítanak útjára, a különböző osztályok (rendező, operatőr, vágó, forgatókönyvíró, hangmérnök és gyártásvezető) pedig aktívan dolgoznak együtt a kezdetektől, összeszokott alkotócsapatokat kitermelve. A szimpatikus koncepció első eredményei nem nyűgöztek kifejezetten le, bár már abban a körben is voltak kimagasló alkotások (az agyonsztárolt Betonzaj helyett inkább a kissé alulértékelt / ritkán emlegetett Romanian Sunrise-t emelném ki). Persze az általános elégedetlenségemhez hozzájárult az is, hogy az SZFE mint brand, amely évtizedek óta a legjobb magyar filmesek kitermeléséért felel, magasra tette a mércét. Aki itt tanul, attól elvárja az ember, hogy már az egyetemi rövidfilmjeivel is elvarázsoljon. A második 6x6-os osztály épp ezt tette: gyakorlatilag nem volt gyenge darab, csak jó és még jobb.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy rendkívül sokszínű az a 6+1 alkotás, amelyet a legújabb csapat hozott össze, sőt, szinte láncszerűen kapcsolódnak: mindegyiket párba lehet állítani két másikkal valamilyen szempontból. Az a motívum pedig, amely az összes filmet összeköti, és hol erősebben jelenik meg, hol szinte csak utalásként, az az apák hiánya. Ez az, ami közös nevezőre hozza a kisrealista testvérdrámát a vidéki trash sci-fivel, a flúgos melodrámát a kormánykritikus migránsfilmmel. És legyen bármennyire is indirekt az üzenet, mindegyik film pontos rajzát adja a mai Magyarországnak, annak az országnak, amely a klasszikus családmodell ellenségét a genderszakban látja, nem pedig a csonka családokat kitermelő alacsony életminőségben.
Rónai Domonkos filmje a klasszikus melodráma struktúráját ötvözi a quirky vígjátékok furcsa humorával. A Flip-flop főhőse egy duci tinédzser lány, akit egyedül nevel hasonló testalkatú anyja. Miután folyamatosan kínos helyzetekbe keveri őt az anya, a lány lerázza a túlbuzgó szülőt és immáron egyedül lép ki a nagyvilágba. A naiv fiatalt azonban megalázzák, és a film végén megtörten tér vissza anyja szerető karjaiba. A Flip-flop, miközben számos olyan motívumot hordoz, amely visszaköszön a többi alkotásban, bizonyos szempontból persze kakukktojás: egy operatőrhallgató műve, melyet „hozzácsaptak” bónuszként a rendezőosztály diplomafilmjeihez. Sajnos azonban minőségileg is kicsit kilóg a dramaturgiai hiányosságoknak köszönhetően, a lazán kapcsolódó jelenetekből ugyanis hiába alakul ki egy kerek történet, az egyes puzzle-szemek mintha nem illeszkednének.
Barcsai Bálint filmje is sok kérdőjelet hagy, bár a Graffitiban nem a mikro-szerkezettel, hanem épp az átfogó üzenet hiányával vannak gondok. A blokk egyik legmozisabb alkotása ugyanis azonnal beránt izgalmas képeivel, lassú, sejtető kameramozgásaival, és ötletes, humoros jeleneteivel – azonban a fantasztikumba hajló alapkonfliktus egyszerűen nem vezet sehová. Főhősünk büntetését tölti, ugyanis falfirkáláson kapták. Na, nem suvickolnia kell, hanem őrt állnia egy üres fal előtt, hogy megakadályozza a többi önjelölt művészt a rongálásban. A fiú azonban elpilled az őrbódéba beszökő napsugaraktól, és a következő pillanatban már arra kel, hogy Banksy telepingálta az általa vigyázott falat. A dolog ott lép át abszurdból fantasztikumba, amikor kiderül, a rejtélyes graffitis stenciljei próféciák, hősünk pedig miután önkéntelenül is beteljesít közülük párat, az utolsót már saját akaratából kelti életre. Ha a miértekre nem keressük a választ, a Graffiti egész izgalmas kisfilm lehet. De talán jobb lett volna, ha a fantasy-ökörködés helyett az autoriter hatalom karikatúráját viszi végig a cselekmény, ismerve, hogy milyen messzire el tud menni az állam egy nemkívánatos falfirka eltávolításáért.
Az Asszó se szolgál kielégítő befejezéssel, Fekete Tamásnál azonban nehéz ezt hibaként felróni, a film ugyanis inkább egy metszet, mintsem egy klasszikus fejlődéstörténet. A hallgatag, kisrealista helyzetjelentés egy feszült (fél)testvérkapcsolatba nyújt rövid betekintést, miként a fiatalabbik beiratkozik a vívóegyesületbe, ahova bátyja is jár, és ez konfliktusokat szül kettejük között. A két fiú szöges ellentéte egymásnak, és bár a viszonyok nem teljesen tisztázódnak, ismét egy egyedülálló anya jelenik meg hősünk (a báty) egyetlen nevelőjeként. Vilmányi Benett megigéző játéka mellett a film pedig pont azért erős, mert semmit sem magyaráz túl, és ettől válik nagyon életszagúvá és hitelessé. A következtetéseinket a szereplők apró rezdüléseiből kell levonnunk, és a végén se kapjuk szánkba a tanulságot.
Az Asszó kvázi kistestvére Kölcsey Levente alkotása, a Zabigyerek, mely akár még előzményfilmként is felfogható: hősünk épp olyan csendes, zárkózott, mintha csak a Vilmányi Benett által megformált karakter fiatalabbik énje lenne. Az apátlan kiskamasz féltékenyen szemléli, ahogy anyja egy migránsozó kamionsofőrrel kavar – talán sok ilyet láttunk már (nem migránsozó kamionsofőrt, habár azt is, de most a mostohaapa-fiúgyermek konfliktusra gondolok), és nem is eredetiségével tűnik ki a Zabigyerek, hanem azáltal, hogy a kitartott totálok segítségével még egyet emel az Asszó fojtogató atmoszféráján. Kölcsey Levente filmje már egyenesen fullasztóan nyers és kegyetlen, és feloldozásra itt sem számíthatunk a végén.
A Zabigyerek ellentét-párja Freund Ádám Földiek című rövidfilmje, amelynek szintén egy kiskamasz a főhőse és hasonlóan szegényes vidéki közegben játszódik. Az apa itt azonban még megvan, noha egész nap a ház melletti sufniban eszkábál valamit, a vacsorát is ajtó mellé várja tálcán. Egy este végre elkészül, és a család szemeláttára elrepül az űrbe egy összetákolt űrrakétán. Ami ezután következik, teljesen vad és szürreális, de ha lebontjuk a tudományos fantasztikus komédia rétegét, egy hasonlóan súlyos drámát kapunk, mint a Zabigyerek vagy Asszó – arról, hogy milyen apa nélkül felnőni vagy útközben elveszteni őt. Freund Ádám filmjének tehát sikerül megugrania azt, amit a Graffiti nem tudott: egyszerre tud meglepő, humoros, látványos és friss lenni, miközben megmarad mélynek és jelentéssel telinek is.
A blokk erősebb filmjei közé tartozott a Légmell is, ahol egyenesen a korábbi filmek hiányzó apafigurája a főszereplő: hősünk egy egyedül élő, magányos orvos, akinek egyetlen emberi kapcsolata a lányával van, az is Skype-on keresztül, a nő ugyanis Németországban él. A remetelétből az mozdítja ki a dokit, hogy a társasházban lakó arabok között felbukkan egy segítségre szoruló illegális bevándorló. Hősünk bármennyire is ódzkodik az egésztől, embersége felülkerekedik az előítéletein, az idegen felé nyitás pedig végül a saját problémái megoldásához is utat mutat. A meghurcolt bevándorlók és a kivándorló fiatalok problémáját ügyesen egybegyúró Légmell a blokk legexplicitebb kormánykritikáját fogalmazta meg. Bár a didaktikusság veszélye gyakran fenyeget ilyen témáknál, Fatér Ambrus ügyesen táncol a határon és sosem nem esik át a túloldalra.
Kis Hajni tulajdonképpen migránsok nélkül, de a Légmell női verzióját csinálta meg (sőt, kicsit még az Én, Daniel Blake-et is eszünkbe juttathatja). A Last Call hősnője egy fiatal nagymama, aki elhatározza, hogy kiköltözik lányához Angliába. A film az ő csetlés-botlásáról szól, ahogy ügyetlenkedve, de céltudatosan készülődik a repülőútra: nyelvvizsgázik, beszerzi a kötelező iratokat, megpróbál megválni a szobanövényétől. És bár ez így leírva nem hangzik túl izgalmasnak, Kis Hajni, aki a Szép alakkal már felhívta magára a figyelmet, ezzel az alkotással gyakorlatilag bebetonozta magát, mint a jövő nagy reménysége. Mind forgatókönyv, mind színészvezetés terén bámulatos a film: annyi kis apró humor, vicces szituáció, beszédes arckifejezés, egy-egy snitt erejéig felbukkanó emlékezetes karakter van ebben a nagyon emberi, mégis egy kissé elemelt műben, amelyet legutóbb talán a VAN-ban láttunk. A Last Callt ezek a parányi részletek, nüanszok teszik igazán kiválóvá, sőt varázslatossá, miközben csakugyan fontos társadalmi problémákra világít rá, akárcsak a blokk többi filmje.
Ha másban nem is, egyvalamiben biztos vagyok a vetítés után. Ha ilyen erős osztályokat fog produkálni az SZFE, s ha még hozzávesszük az alulról érkező függetleneket, illetve a reklámipar és más egyetemi filmes képzésekről jövő ígéretes alkotókat, egy idő után már tényleg csak a döntéshozók (Filmalap) ízlésén fog múlni a magyar film minősége, megítélése. Ha így haladunk, lassan ugyanis sokkal több tehetséges rendező lesz a pályán, mint amennyi film készül, így egyre nagyobb marakodás lesz azért a bizonyos csontért, amit az állami támogatás jelent. És akkor már nem lesz mentség az olyan fiaskókért, mint pl. a Dumapárbaj.
