Hahotázós-könnycseppmorzsoltatós cseh szupernóva, lengyel-román újhullám, Oscarra küldött litván thriller-gyöngyszem, Paradzsanov-nosztalgia – a szakadó esőben is jó a kedvünk ma.

Slavek Horak: Domácí péce / Házi gondozás / Home Care, 2015, cseh-szlovák, 92 perc

[szupernóva] Ugyanaz a probléma: a fád, ihlettelen szinopszis és a sablonos marketing-képanyag meg sem próbálja igazán körülírni, hogy mekkora gyöngyszem ez a film, és ezt nem azért mondom, mert a csehek nálam egyébként is tíz méter előnnyel indulnak. Hadd beszéljen inkább egy megtörtént sztori: a vetítés után kimentem a kasszához jegyet kérni a következő filmre. Egy középkorú nő kikerekedett szemekkel kérdi előttem a kasszást, hogy mikor van ennek a filmnek a következő vetítése, merthogy meg akarja hívni rá az összes ismerősét. Nos, ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni. A cseh filmes humor legszebb hagyományait veszi elő a Házi gondozás, és ugyanazt a mélységes humanizmust is szállítja közben, ami miatt imádtuk és imádjuk Menzel, Forman és a többiek filmjeit.

Vlasta (Alena Mihulová) házi ápolónő, a – csak sejtem, hogy a miénkéhez hasonlóan szintén – rozoga cseh betegellátás perifériáján dolgozó asszony, akinek a szíve aranyból van, fáradhatatlanul rója a borvidéki kisvárost, hogy beadja az injekciókat, vagy kicserélje a priznicet, de leginkább azért, hogy ott legyen egy kicsit az embereknek. Ahogy ez lenni szokott, idült alkoholista férje (az Örökségből ismert Bolek Polívka) értékeli a legkevésbé. Egy baleset után kiderül, hogy szívétől eltérően a hasnyálmirigye bizony gyenge holmi, és nincs már sok neki hátra. Ettől függetlenül úgy dönt, hogy folytatja körútjait, legalábbis addig, amíg meg nem bizonyosodik, hogy nyugodtan távozhat a világból. Egyszerűségében is nagyszerű, megkapó történet, amin harsányan fogunk hahotázni, csak hogy a végén elmorzsoljunk egy-két könnycseppet. Szégyen lenne nem forgalmazni! (jbn)

Még vetítik: június 4., Mărăști mozi, 20:30 (Îngrijire la domiciliu)

Tomasz Wasilewski: Zjednoczone stany milosci / United States of Love / Egyesült szerelmes államok, 2016, lengyel-svéd, 105 perc

[szupernóva] Tomasz Wasilewski lengyel rendező ismeri az elmúlt másfél évtized román filmjeit, valószínűleg ezért is kérte fel Oleg Mutu operatőrt szerzőtársnak (4 hónap, 3 hét, 2 nap; Lăzărescu úr halála; A dombokon túl), hogy a Robert Altmant idéző, többsíkú és párhuzamos történetmesélés formulájával mutassa be négy, szeretet- és szerelemhiánnyal dacoló női figura melodrámáját, a jól ismert, még mindig (román) újhullámosnak nevezett stílusban.

Természetesen a társadalmi kontextus sem mellékes: 1990, Lengyelország, dőlnek a falak, rendszerváltás van, de nem főszereplőink életében. És ha már Altmant emlegettük, akkor akárcsak nála, hanem az Egyesült szerelmes államokban is egy kisközösségről van szó, mindenki mindenkivel kapcsolatban van valamilyen szinten. A középkorú Agata titkon szerelmes egy katolikus papba, férjén vezeti le frusztrációit. Izának, az iskolaigazgatónak több éves, titkos kapcsolata van egy orvossal, aki felesége halála után visszautasítja őt. Az iskolából Iza által eltanácsolt idős tanárnő, Rita magányát rengeteg szobanövénnyel és szomszédjának, Marzenának (Agata testvérének) a kukkolásával és kvázi zaklatásával kompenzálja. A volt szépségkirálynőből aerobictanárnővé váló Marzéna egyetlen továbblépési lehetősége, ha az őt modellként felhasználó varsói fotós újra beindítja divatkarrierjét.

A rendező kietlen, omladozó, hóval és sárral ellepett panelrengetegek fakó képei közé zárt kilátástalan sorsokból szerkeszt panorámát a keleti préri „egyesült államairól”, azt állítva, hogy a változás szelét csak a szűk lakások alapzajaként funkcionáló tévé fújja. Az élet lassan mozdul előre, ha egyáltalán mozdul. Már több variációban is láttuk ezt a filmet (román vagy más gyártásban), de becsületesen megrendezett és eljátszott, új permutációit is mindig szívesen nézzük, mert még mindig sokunk élményanyagát dolgozzák fel. (ne)

Még vetítik: június 4., 13:00, Florin Piersic mozi (Statele unite ale iubirii)

Ignas Jonynas: Lošėjas / Gambler, 2013, litván-lett, 109 perc

[fókusz: Litvánia] A Lošėjas volt 2013-ban a litván Oscar-jelölt, s ha engem kérdeztek, kenterbe veri az utóbbi évek összes hollywoodi akcióthrillerét.

A mentős Vincentas egyfajta szaktekintély a kollégái között, de játékszenvedélye és tartozásai olyan erkölcsi mélységekbe rántják, ahol helye van mind az alvilági rosszarcúakkal való összejátszásnak, mind a lecsúszott tinédzserlányok szülei zsarolásának. Új szerencsejátékkal rukkol elő: mentős társaival a kórházi ellátmányban található súlyos betegek valószínűsíthető halálára tesznek fogadásokat, de a szűk körű klientúra kevés pénzt hoz, ezért kiterjesztik az egész városra, és deadbook névvel futtatják online. Immár egész vagyonok folynak a rendszerbe. Vinc közben megtalálja élete szerelmét, a hasonlóan adóságokkal küszködő Ievát, aki ugyancsak mentős, de aki viszont nem kér a játékból, és mélyen elítéli azt. Ieva fiát súlyos betegséggel diagnosztizálják, sürgősen rengeteg pénzre van szüksége, de Vinc segítségét elutasítja és kilöki az életéből miután szembesül azzal a ténnyel, hogy szerelme a haláljáték főmuftija. Az elbeszélés tetőpontján gyarlóság, becsület és megváltás ütközik irdatlan nagy robajjal, ám a végkifejletben kissé túl rövidre fogták az erkölcsi megtisztulás kötőfékeit, és a néző aránylag kielégítetlenül marad. Kárpótolja viszont az előző másfél órán keresztül tartó fergeteges adrenalin löket, melyet az első egész estés rendező, Ignas Jonynas, és az eleddig semmi máson nem dolgozó Stasys Zak vágó alkottak a kipróbált operatőr Janis Eglitis képeiből.

Mint minden valamirevaló thriller, a Lošėjas sem egy állandó versenyfutás a dinamikával. Néha leül, sötét tónusú beállításaiban családi drámát, részeg karaokét, szeretkezést, hétköznapi apróságokat fogalmaz, hogy aztán a mentősök autóba üljenek, nekilóduljon az elbeszélés, és vérrel, bűnnel, halállal bemocskolt pénz kerüljön terítékre, néha egészen meghökkentően vagy bűbájosan lekamerázott jelenetekben. A romániai néző számára ismerős hivatali korrupció, és a globálisan felismerhető nemi kizsákmányolás is szerepet kap, melyek a történet fordulatainak zsákutcáit és kényszerpályáit jelölik ki. Itt-ott pazar zene, lassítások, a kamera szédítően örvénylő kocsizása, a rendező és a vágó impozáns arányérzékkel együttesen kimunkált filmélménye hosszantartó.

A vetítés után Vytautas Kaniusonis, a Vincet alakító színész bevallotta, hogy ez volt első játékfilmes szereplése, és a karakter semmiben nem hasonlít hozzá, így borzasztó nehéz volt belerázódni, mi több, a forgatókönyvet sem szerette. (fsz)

Még vetítik: június 3., 21:30, Florin Piersic mozi (Jucătorul)

A Hawk and a Hacksaw: Szergej Paradzsanov – Elfelejtett ősök árnyai / Tyenyi zabitih predkov / Shadows of Forgotten Ancestors, 1965, szovjet, 97 perc

[cine-concert] Előző években sok filmes koncertet láttam rosszul elsülni, mert a zenészek olyan lenyomataikat hagyták a filmen, ami már túl nagyban akarta továbbgondolni, vagy esetenként mellőzte az eredeti mű dramaturgiai vagy formanyelvi elemeit. A Szergej Paradzsanov által készített Elfelejtett ősök árnyait ízléses visszafogottsággal és kimondottan a filmre összpontosító koncepcióval erősítette meg Jeremy Barnes és Heather Trost (együtt ők a Hawk and a Hacksaw) élőzenés előadása, amely a kelet-európai folklór, a zavaros elektronika és különböző tánczenei képletekből táplálkozott. Iván élete a közösségi szellem, a szerelmek, és a halál kereszttüzében kevésbé tűnik történetnek, inkább egy lírai módon fogalmazott lecsorgása az életnek, s tulajdonképpen a filmnek ezt a jellegét tiszteli meg a zenészpáros szinte két órás zenei aláfestése.

A kevésbé ismert örmény rendező filmjét hajszálpontosan követő hangjátékok teljes mértékben hozzásimultak a film már létező dallamaihoz, de ízléses hangsúlyokkal és tisztelegve követték a szerző rendkívüli képi megoldásait is, amelyek már csak eredetiségük miatt is páratlan zenéket szültek a színpadra. A szokatlan elektronikai szférából ihletődő hangzások pontosan olyan helyen csengtek fel, ahol a természetfelettit kellett hangsúlyozni a filmben, s az Iván ma archaikusnak ható, szimbólumokkal díszített világa egy sajátosan eredeti értelmezésre talált. Második előadása az eseménynek nincs, megnézném így A gránátalma színét is. (ij)