Juan Carlos Fresnadillo mindent egy lapra tett fel: az egész világot a szerencse vezérli. Persze ez csak a látszat. Megvan neki a többi lapja is, viszont ott tartja mindet a kézelőben, hogy csak időnként villantsa fel őket egy-egy futó pillanat erejéig.

Első ránézésre úgy tűnhet, az Intacto című Fresnadillo-dolgozat csupa egysíkú emberről szól. Hiszen minden figurát egyetlen dolog érdekel: Fortuna, a forgandó. A nézőt szintén egyetlen dolog érdekeli: hogy valamit megértsen a labirintikus szerkezetű történetből. Elsőre igencsak meg kell küszködnie a sikeres befogadásért, ugyanis a rendező alaposan megkeveri a történet kártyáit. A Ponyvaregény által elindított trend „képviselőjeként” Fresnadillo éppen a szereplők egysíkúságán keresztül teszi „érinthetővé” filmjét. A sivatagi kaszinó tulajdonosa, protezsáltja majd ellenlábasa, Federico, utóbbinak protezsáltja, Tomas – aki a szerencse igazi fia, hiszen túlélt egy repülőszerencsétlenséget –, az őt üldöző rendőrnő és a többi szerencsevadász is mind-mind ugyanazon „idea” körül forog szédülten, akár pillék a lámpa körül. És a néző végül megérti, hogy Fortuna ugyanolyan vak, mint Justitia, ha nem vakabb.

Aztán másodszori ránézésre sikerül neki eligazodni a Fresnadilló-i labirintusban. Felvillannak a kusza szálú történet emberi oldalai is, amelyeket a távolságtartás időnként cinikus pózát felvevő rendező elrejteni igyekszik a vizuális kavalkád mögött. És szép lassan megkedveli azokat a szereplőket, akiknek kijut ebből a sorsszerű oldalból. Mert például mi lett volna, ha a rendőrnő megkéri férjét, húzzon le az autóval az út szélére, hogy elmondhassa: már nem szereti. És mi lett volna, ha Tomas barátnője felül a végzet repülőgépére szerelme oldalán. És mi lett volna, ha... A néző fejében elkezdenek pörögni a mélyebb dimenziók. Ha ezen alapelv szerint nézi végig (hangsúlyozom, másodszor) Fresnadillo alkotását, a néző nagyjából mindent megért, talán a végét kivéve. Ugyanis az utolsó nagy jelenetben, amikor is Fortuna a szó szoros értelmében rendezi mindenki számláját, méghozzá golyó által, a rendezőt váratlanul „elhagyja a szerencse”. A vászon sötétbe borul, fények villognak, dörögnek a fegyverek, és amikor ismét kivilágosodik a kép, már csak a fortunai igazságszolgáltatás eredménye látható. Nos, ebből a végjátékból kimaradt a fátum: Fresnadillo szemmel láthatólag nem tudott mit kezdeni az összekuszált sorsokkal, ezért rövid úton kiiktatja azokat, amelyek kényelmetlen módon filmje végének útjába állnak.

Ha azonban a nézőnek nincs szerencséje egy második megnézésre, akkor marad a távolságtartó verzió, amely esetben felmerül viszont a kérdés, hogy szükséges-e a szálak ily módon való összekuszálása. Hiszen a pergő történet, a helyenként ragyogóan kidolgozott vizuális parádé megtette volna a magáét egy lineáris történet „keretében” is. Nos, nem tudom: e kettősség talán soknak tűnik abban az esetben, amikor a készítők mindent egy lapra tesznek fel. De az is lehet, hogy a bravúr mellé kis tapasztalatra is szükség van, amint azt minden vén hamiskártyás tudja.