A Szász-Köbli alkotópáros újabb közönségbarát filmmel állt elő, amelyben a Dumas-áthallás mellett jól elfér egy kis filmes önreflexió is. Nekik köszönhetően nem csak a magyar thriller, hanem a romantikus kosztümös dráma is lendületet kapott.
Szász Attila rendezőtől és Köbli Norbert forgatókönyvírótól úgy váltunk el pár éve a Filmtettfeszt végén, hogy izgatottan várják, néhány héten belül nekifoghassanak új filmjük forgatásának. Azóta A berni követ alkotópárosának új filmje elkészült, és bár ismét tévéfilmes pályázaton szereztek rá pénzt, ez a film egyenesen mozivásznon, a montreáli nemzetközi filmversenyén debütált (ahol egyébként A berni követ is megkezdte fesztiválkörútját, amely még mindig nem ért véget, ezen a héten éppen a Bahamákon fogják vetíteni).
A Félvilágban találkozik A kaméliás hölgy meséje és Jeanne d’Arc legendája, valamint egy nagyon is valóságos, 1914 januárjában megesett gyilkosság története: Budapesten egy utazókosárba pakolt, szinte teljesen meztelen holttestet halásztak ki a fagyos Dunából. A nő egy jól ismert kurtizán, a felvidéki származású, mosogatólányból lett prostituált, a szegénysorból egy bécsi bútorgyáros kitartottjává felkapaszkodott Turcsányi Emília volt, akit az éjszakai életben Mágnás Rózaként ismertek. Az esemény valóságos szenzáció lett, a hulla megtalálásának körülményeiről, a boncolás és a nyomozás részleteiről beszámolt a korabeli sajtó – még a The New York Times is írt róla –, de Elzát az Orpheumban gyülekező nyugatosok közül is többen ismerhették. Kosztolányi Dezsőt és Krúdy Gyulát különösen érdekelte a titokzatos történet, utóbbi például a rejtélyt meglovagolva huncut reklámot csapott új regényének.
Bár a nyomozók eléggé egyértelműen tisztázták, ki volt a tettes, az egykor volt Turcsányi Emília alakját ma is anekdoták jótékony homálya veszi körül, akárcsak a kaméliás hölgyét a regényben. A film a bukott nő életének utolsó napjairól szól, alkotói saját választ próbálnak megfogalmazni a „hogy halt meg a budapesti kaméliás hölgy?” kérdésre.
Kovács Patrícia rég nem kapott filmszerepet, most viszont remekül hozza a kora miatt halványuló szépségű, de még mindig csábítóan gyönyörű asszonyt, aki dúsgazdag szeretője és nincstelen szerelme között vergődik. Kacér és szemtelen, gonosz és erőszakos, elbűvölően kedves vagy egyszerűen nagyon boldogtalan, még a szerelem sem képes igazi érzelmeket csalni hideg és cinikus arckifejezése zugaiba. Jellegzetes – ám kétségtelenül ritka sikeres – figurája a felkapaszkodottak és a régi nemesi családok, az erkölcstelen és az erkölcsös közötti „félvilágnak”: egyrészt minden vágya bekerülni az előkelő körökbe, amelyek mindegyre kivetik magukból, másrészt rég felhagyott „büfédáma” életvitelével, és ha nem is hivatalosan, de hűséget fogadott eltartójának, Maxnak (Kulka János). A filmbeli Elza története valamivel későbbre tevődik az újságokban megírtnál: ez a Mágnás Elza ismeri már a mozit, látta a Carl Theodor Dreyer-féle, 1928-ban bemutatott Jeanne d’Arcot, és bár nevet a némafilmszínészek túlzó gesztusain, maga is filmszínészi babérokra vágyik, akárcsak többen kora úrinői közül – íratna magának egy forgatókönyvet, rendezőt is verbuválna hozzá, és Maxtól megszerezné a forgatáshoz szükséges pénzt.
A komorna, a szúrós tekintetű és modorú, állig begombolkozott, feketében járó, sokféleképpen frusztrált és nagyon vallásos Rózsi egyre gyanakvóbban figyeli Elza minden lépését, és hamar kiderül, hogy kettejük között igen régi és meglehetősen sokszínűen árnyalt viszony feszül. Kettejük konfliktusa a nagyon fiatal Katón csapódik le, aki egy kicsit olyan, mint Édes Anna: ártatlan, ábrándos, tiszta lelkű cselédlány, és mindezen tulajdonságai miatt igen sebezhető. A Couch Surfből (és az Aranyéletből) már ismert Döbrösi Laura remek választás volt a naiva-szerepre, de a Rózsit alakító Gryllus Dorkának is több jó pillanat jutott most, mint például másik idén bemutatott filmjében, a Víkendben: a vágy, az irigység és a féltékenység egyaránt ki tud ülni az arcára-lényére, egyszerűen jól áll neki a „boszorkány” szerepe (aminek Max nevezi). Nagy kérdés, hogy hármuk közül ki lehet a vértanú „szűz”, az igazi, rövid hajú, zavarodott pillantású, könnyektől maszatos arcú Jeanne d’Arc, aki aztán a film végén megjelenik.
A nők háromszögében pedig ott áll a dúsgazdag osztrák bútorgyáros, Max, akit Szászék „kabalája”, Kulka János alakít, vele pedig egyszerűen nem lehet melléfogni: ha „fejreállítják” sem tud rossz színész lenni. Övé a legalaposabban kidolgozott és átgondolt mellékszereplő, s a film talán legjobb részlete – a fentről filmezett ágyjelenet s azt követő, elképesztő és humoros párbeszéd – neki (és nyilván a forgatókönyvírónak) köszönhető.
Külön szépsége a Félvilágnak a díszlet és a jelmezek. Új magyar kosztümös filmet – a Kossuthkiflit – hosszú évek után idén márciusban láthattunk, de nem kényeztetett el annyira, hogy ne örülnénk egy szépen kidolgozott, Dumas-hoz és a kaméliás hölgyhöz illő pompának, még ha Elza egyetlen kaméliát kap is (a kalapjára) az egész film folyamán.
