Szász Attila a filmes szakma szinte minden ágát kipróbálta már: produceri osztályban végzett a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, volt filmkritikus, filmforgalmazó, vágott filmelőzeteseket és több, mint tíz éve rendez reklámfilmeket nemzetközi megrendelőknek. Szinte forgatott egy nagyjátékfilmet Liv Ullmannal, de végül mégis A berni követ című '56-os témájú politikai thrillerrel debütált, és rögtön begyűjtött egy Bronz Zenit Díjat a 2014-es Montreal World Film Festival elsőfilmes versenyében. Úgy tűnik, jó csapatot alkotnak Köbli Norbert forgatókönyvíróval, hamarosan forog következő közös filmjük, a Félvilág.
Olvastam, hogy a horror és a thriller a kedvenc műfajaid közé tartozik, miért van ez így?
Részben igaz az információ, olyan filmterveim vannak, amelyek ebben a műfajban készülnek vagy készülnének, az első kisjátékfilmem, a Most látszom, most nem látszom is egy félig-meddig természetfeletti dráma, ezt a műfajt próbálom meghonosítani. Szeretem azt, ha az emberek izgulnak vagy félnek egy filmen és a végén meg akár meghatódnak rajta – legalábbis ez a cél, amit én kitűztem magamnak. Elsősorban, mint néző, én ezt kaptam a mozitól, ezek a filmek voltak rám legnagyobb hatással. Ezek valószínűleg a legintenzívebb érzések: a félelem, az izgalom és a meghatottság, és mint filmes, én megpróbálom ugyanezt visszaadni a nézőknek anélkül, hogy ők nagyon manipulálva éreznék magukat. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de ezen vagyok.
Voltak korábbi előképei A berni követnek, tudtad, hogy milyen korábbi filmélményeidhez fordulsz, amikor elkezdtél ezen dolgozni?
Speciális eset volt, mert nem az én forgatókönyvemből készült, Köbli Norbert keresett meg engem ezzel a projekttel, illetve a producerünk, Lajos Tamás, és sokáig tartott, amíg magamévá tettem magát a történetet, mert az '56-os téma nagyon távol áll tőlem. Egyrészt nagyon sok magyar filmmel szembesültünk az utóbbi évtizedekben, amelyek ezt a témát boncolgatták, másrészt meg én egész másfelé próbáltam indulni. De ebben megfogott az a feszült kamaradráma-jelleg, hogy egy zárt térben három ember között a dinamika folyamatosan változik. Ahogy Norbi mondta, őt a Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, r. Sidney Lumet, 1975) inspirálta, engem a Tizenkét dühös ember (Twelve Angry Men, r. Sidney Lumet, 1957) típusú, zárt térben játszódó, emberek közt feszülő dráma. Voltak nagyobb szabású előképeink, de azokat csak módjával vagy mértékletesen tudtuk követni, mert volt egy viszonylag szűk keret, amibe bele kellett férni.
Tehát a forma volt az, ami izgatott téged, nem annyira a téma?
Igen, elsősorban az izgatott, hogy ez nem intellektuális, hanem egy – ha nagyon csúnya szót akarok használni – populárisabb, vagy zsigeribb megközelítése az ’56-os témának. Egyrészt nagyon nagy előnye volt a történetnek, hogy Svájcban játszódott, ez kihívás volt kreatív meg kivitelezési szempontból, de újabb lehetőségeket is teremtett, hogy elrugaszkodjunk a szokásos képi világtól, nyugati autókat meg közeget mutassunk be, ne a szokványos, lebombázott vagy az 50-es évekre jellemző utcákat. Másrészt pedig a forgatókönyvben tetten érhető volt Hitchcock kémfilmjeinek a hangulata, és ebből egy nagyon picit megpróbáltam visszacsempészni a filmbe – úgyhogy igen, elsősorban műfaji és kivitelezési szempontból érdekelt a film, kíváncsi voltam, hogy egy olyan nézőt, akit nem ez a téma érdekel, meg tudunk-e ragadni. És ezáltal ha lehet, akkor egy kicsit fiatalabb, ha lehet, egy kicsit szélesebb közönséghez tudunk szólni és ebbe a politikai thriller műfajba csomagolva talán a múltunk egyik szeletéről is többet tanulhat a néző, miközben izgul egy jót, meg feszült emberi drámával szembesül.
Volt valami, ami kiderült számodra erről a korszakról és megfogott a munkafolyamat alatt?
Én Norbiban abszolút bíztam, tudtam, hogy ő hosszú hónapokat töltött el kutatással a levéltárban, és ez már a harmadik '56-os témájú forgatókönyv volt, amit megírt, tudtam, hogy az ő tárgyi tudása történelmi szempontból hiteles. Nagyon sok kérdést tettem föl neki és aztán beszállt egy történelmi szakértő is a projektbe, tőle is nagyon sok mindent tanultunk. Megmaradt továbbra is az a célunk, hogy bármilyen eseményt találunk a múltban, azt mai köntösbe csomagoljuk, ma is átélhető konfliktusokkal tűzdeljük tele a filmet, ilyen például a nagykövet egyik dilemmája, hogy valaki a székére pályázik – ez ma is nagyon aktuális kérdés. Megpróbáltunk hitelesek lenni, tudatos döntés volt, hogy melyek azok a részletek, amelyekhez történelmileg ragaszkodunk. Például a régi fotók a végefőcím előtt annyira ikonikusnak tűnnek számomra, hogy megpróbáltuk azokat rekonstruálni, amennyire csak lehet, de volt ahol a nevek, a ruhák vagy az események lefolyása tekintetében hagytuk magunkat elrugaszkodni az eredeti eseménytől.
Visszatérve a műfajra, ez mégis valamilyen szinten kötöttséget jelent, akárcsak a reklámfilmek esetében az időintervallum vagy a termék, amit el kell adni. Jól dolgozol kötöttségek között, ez alkotóként segít neked?
Én azt tapasztalom, hogy igen. Könnyebb úgy dolgozni, hogy itt a határidő, eddig kell kész lenni, vagy azt mondják, hogy nem lehetsz hosszabb 30–40 másodpercnél, ha reklámfilmről van szó, 70–75 percnél ha tévéfilmről van szó. Az ember folyamatosan úgy érzi, hogy frusztrálódik és falakba ütközik, de azok valójában, a végeredményt tekintve biztos, hogy kreativitásra sarkallnak az embert. Ez a felfokozott lelkiállapot, ami az egész forgatásra és az előkészítésre jellemző volt, nagyon jót tett a produkciónak, a színészeknek is. Nekünk is össze kellett rántanunk a stábot, és az utómunka is iszonyú feszes tempóban készült, arra sem volt lehetőségünk, hogy összevágjuk a forgatókönyv-verziót. Ha a 15. percnél jártunk és éreztük, hogy most el fogunk térni a forgatókönyvtől, akkor rögtön eltértünk, és rögtön finomra vágva haladtunk előre. Ez a vágásba is olyan izgalmat és olyan kreatív stimulációt vitt, ami nagyon élvezetessé tette a munkát, nem tudtunk kényelmesen hátradőlni és kísérletezni, hanem ugyanolyan feszes tempóban dolgoztunk végig, mint a forgatáson.
De végül is te így dolgozol, a reklámszakmában is ehhez szoktál.
Igen, annyi különbséggel, hogy ott a nyakamon ül egy megrendelő és akárhogy is nézzük, tőle jön a pénz, beleszólhat, hogy mit és hogy szeretne, és néha az ő szempontjai felülírják a mi kreatív szempontjainkat. Ilyen itt hálistennek nem volt, csak a saját ízlésünk meg az általunk feltett mérce volt az, amit meg akartunk ugrani. Persze a jövőben szeretnék nyilván egy icipicit lazább tempóban dolgozni, mert ez a tempó már a határán egyensúlyozik annak, ami kiöli az élvezetet a filmkészítésből. Nem volt idő például a színészekkel a finomságokra; pár napot tudtunk előtte próbálni, de a forgatáson nagyon sok mindent egyszer vettünk föl. Néztek, hogy most menjünk tovább, ez jó volt? Mondtam, hogy nekem ennyi pont jó, az a pillantás kellett, menjünk tovább. De volt olyan mozdulat is, amit harmincszor vettünk föl, mert azt én tényleg nagyon hangsúlyosnak éreztem és azt addig csiszoltuk, amíg olyan nem lett, amilyet szerettem volna – nyilván az embernek meg kell találni a hangsúlyokat, hogy mi az, ami a végső verzió szempontjából fontos, hogy hogyan vesszük fel, és mi az, ami szinte bárhogy felvéve is működik, mert viszi előre a történetet. Mikor a stáb néz rám, hogy nem tudjuk mind a húsz snittet felvenni, amit szerettél volna, csak ötre van idő, az melyik legyen, akkor az ember súlyoz, hogy melyik öt kellene nekem ahhoz, hogy működjön a film.
Mennyire segít alkotóként az, hogy van egy ilyen lehetőség, mint a Magyar Média Mecenatúra program?
Azt éreztem, hogy nagyon sok előnye van ennek a rendszernek, egyrészt az, hogy nem szólnak bele semmilyen szinten, nincs az, hogy egy grémium összeül, hogy jó lenne a könyv, de előbb ezt meg ezt változtasd meg. Az is mindenképp előnyös gyártási szempontból, hogy az összeg rögtön rendelkezésre áll. Egyrészt máshogy áll hozzá a stáb, ha pontosan, időben megkapja a pénzt, előre, akkor egész más a munkamorál, mint hogyha a sok-sok kellemetlen meg negatív tapasztalattól egy picit bizalmatlanabbul kezelné akár az elsőfilmes rendezőt, akár azt az új gyártócéget, akivel még nem dolgozott. Ez a bizalmatlanság teljesen szertefoszlott a ténytől, hogy rendelkezésre állt az összeg, amit elkölthettünk. Úgyhogy ez egy nagyon szerencsés és jól működő rendszer, szeretném, ha minden évben egyre több tévéfilmre lenne pénz, mert engem nagyjából öt perc alatt tudott meggyőzni Norbi, hogy ne ijedjek meg attól, hogy tévéfilm, mert ezen a műfajon belül is lehet színvonalasat csinálni. Megmutatta nekem például a Szabadság különjárat című filmet, amit általam is nagyra becsült, profi alkotók készítettek az ő forgatókönyvéből, és akkor megnyugodtam, hogy hát itt minimozifilmeket lehet ezekből a keretekből csinálni. El lehet rugaszkodni attól az avítt képi világtól meg megoldási technikáktól, amelyek jellemezték évtizedeken át a magyar tévéjátékokat, és tényleg csak annyiban különbözik az, amit mi létrehozunk egy mozifilmtől, hogy nem 90–120 perc, hanem maximum 70–75, és ez nagyon ösztönzőleg hatott.
És van átjárás, mert a montreali fesztiválon pont egy nem tévéfilmes kategóriában kapott díjat A berni követ.
Igen, ez minket is meglepett: csináltunk egy hivatalosan tévéfilm kategóriába tartozó alkotást, és szerencsét próbáltunk vele egy olyan nemzetközi porondon, ahol moziforgalmazásra szánt filmekkel kell versenyezni. Ugyanúgy, ahogy a nagyon sok pozitív kritikán meglepődtünk, ugyanúgy meglepődünk minden egyes fesztiválmeghíváson – főleg, hogy már a második A kategóriás fesztivál hívja meg a filmet –, és az, hogy egy ilyen fesztiválon még díjat is nyertünk, tényleg hab volt a tortán. De úgy érezzük, hogy valamit jól csináltunk, ha a mozifilmek mezőnyében is elismerik ezt a filmet.
Ez a díj segít abban, hogy a következő tervedre pénzt szerezz – most itt a Zoéra gondolok, mert az egy nemzetközi koprodukció, ami ha jól tudom, még előkészületben van.
Igen, van egy Zoe nevű filmtervem, ami már úgy öt éve megvalósítási stagnációban van. Négy ország koprodukciójaként indult, a finanszírozás még az MMK idején elkezdődött és ők támogatták is volna a filmet, majd összeomlottak, úgyhogy újra kellett kezdenünk az egész struktúrát a filmalapnál, akiknek viszont volt problémájuk a könyvvel. Nem mondom, hogy nem volt jogos a probléma, de aztán olyan jogi hercehurca kezdődött pont a koprodukció volta miatt, ami teljesen megállította ezt a tervet. Egyrészt ugye A berni követ is közbejött, most a következő tévéfilm is előnyt élvez, és a jelenlegi állás az, hogy tervezünk egy másik mozifilmtervvel pályázni a filmalaphoz. Remélhetőleg a Filmalapnak nagyobb lesz a bizodalma a Zoéban, amikor már egy általuk támogatott filmen is túl vagyunk, akkor talán már merészebben nyúlnak egy olyan tervhez, amit nemzetközi porondra szánunk és angol nyelven forgatjuk, és azt gondolom, hogy talán addig még a forgatókönyv is fog csiszolódni annyit, hogy mindenki elégedett lesz vele. Elsősorban én, és nem utolsó sorban a filmalap döntnökei.
Liv Ullmann szereplése még áll?
Ő sosem szállt ki a projektből, mint ahogy egyik producer sem szállt ki, az egyik feladatunk éppen az lesz, hogy az érdeklődésüket valahogy fenntartsuk. Azért is döntöttünk úgy, hogy előbb egy másik játékfilmmel pályázunk, mert rászánhatnánk még újabb néhány évet a Zoéra az életünkből, de semmi garancia nincs most rá, hogy eljutnánk vele a gyártási fázisig. Eddig is hiba volt egy vasat tartani a tűzben, és csak ezen a filmterven dolgozni négy-öt éven keresztül, és egy lapra föltenni mindent, mert láthatóan ez nagy falat volt egy elsőfilmes rendező köré szerveződő csapatnak. Úgyhogy szerintem mindenkinek jobbat tesz, a külföldi producereknek is erősíti majd a pozícióját, ha már lesz olyan film a kezünkben, amit ők is tudnak mutogatni a partnereiknek, nem leszek többé elsőfilmes rendező. De amilyen kiszámíthatatlanul őrölnek a malmok, sosem lehet azt mondani, hogy nem a Zoe lesz mégis a következő film, tehát bármi megtörténhet, lehet, hogy jön egy telefon a döntéshozóktól, hogy mégis szeretjük, menj ezzel tovább, és akkor természetesen affelé fordulunk. Engem mindenesetre valahogy kihúzott ebből a zsákutcából A berni követ, és most a Félvilág remélhetőleg egy újabb nagy élmény lesz mindenki számára. Azon vagyunk, hogy megugorjuk A berni követ szintjét, ugyanakkora keretből, úgyhogy ez megint egy óriási kihívás.
Hogy tudod fenntartani az érdeklődésedet ilyen hosszú ideig egy projekt iránt?
Norbi is ezt kérdezi, hogy hogy tudok ugyanaz az ember maradni öt-hat-hét éven keresztül, én meg azt mondom neki, hogy nem vagyok ugyanaz az ember: az ízlésem is változik, az is változik, amit el akarok mondani ezzel a történettel, úgyhogy nyilván formálódni fog ez a könyv. De azt érzem, hogy még mindig sokan hisznek a Zoéban, én egyenesen abban hiszek, hogy ez a világ legjobb filmje lesz, hogyha egyszer megcsináljuk. Egyébként nem is nagyon érdemes máshogy filmet csinálni, nagyjából ez a fajta hit a minimum, amitől tényleg valami maradandó tud létrejönni, és remélem, hogy ezt a hitet fenn tudom tartani. Évente egyszer átolvasom a forgatókönyvet és már látom én is a hiányosságait, de azt érzem, hogy ez egy olyan téma, olyan történet, amit mindenképpen el fogok egyszer mesélni, ha nem ebben a formában, akkor máshogy.
Felháborít, vagy sikernek tartod azt, hogy A berni követ a YouTube-on elérhető volt kalózverzióban?
Emlékszem, ahogy a tévében bemutatták, másnapra fölkerült két példányban, és mi nagyon civilizáltan megkerestük azokat a felhasználókat, akik feltették, hogy örülünk, hogy tetszett és meg akarják osztani a világgal, de még a DVD-forgalmazás előtt állunk, meg nemzetközi fesztiválokra neveztük, és ha elérhető online, akkor nincs esélyünk. Úgyhogy az irántunk érzett tiszteletből esetleg tegyék meg, hogy leveszik – ez úgy tűnik, hogy hatott, és aztán sokáig nem is volt ilyen problémánk. Úgy könyveltük el, hogy aki feltölti, az úgy gondolja, hogy van rá érdeklődés. Az meg, hogy a torrenten hány ezer vagy tízezer ember töltötte le... egy ismerősöm, aki fönt van egy ilyen site-on, jelezte, hogy amerikai filmeket megszégyenítő érdeklődés volt a film iránt – ezt nem tudtam hova tenni, ezt inkább sikerként könyveltük el, mert a torrent ellen valóban nincs ellenszer. Úgy vagyok vele, hogy aki vállalja azt a hercehurcát, hogy fölmegy a site-ra, megkeresi a linket, letölti, az nézze meg nyugodtan, én magam is nagyon sok filmet láttam online, sőt a YouTube-on is néztem már meg filmeket, pusztán azért, mert érdekelt és nem jutottam hozzá máshogy. Azt elfogadom, hogy egy olyan filmet, amit bemutatott egyszer a Magyar Televízió, de nem elérhető sehol, egy ilyen fórumon keresztül néznek meg a nézők. Ezt abszolút nem tartottam hátránynak. Amióta kint van a film DVD-n, azt gondolom, hogy jobb lenne, ha inkább azt vennék meg és nem torrenteznének. De úgy magamban szívesen összeadom a nézőszámot, hogy hányan nézték meg tévében, torrenten, a YouTube-on meg a fesztiválokon – egész szép szám jön ki, és akkor már boldog vagyok, hogy mégse magunknak csináltuk, nem 1000–2000 embernek, mint sok magyar filmet, hanem nézők százezreinek okoztunk vele örömöt. És ez jó érzés.
