Napra pontosan száz éve írták alá a trianoni békeszerződést, amely máig élő, kibeszéletlen traumája a magyar társadalomnak. Történetéről, hatásáról mégsem készültek játékfilmek, se a Horthy-, se a Kádár-korban, és a rendszerváltás óta eltelt 30 évben sem. Írókat, rendezőket kérdeztünk, hogy megválaszoljuk a miérteket – és azt is, hogy ők milyen filmet forgatnának Trianonról.

Ha szigorúan vesszük, Trianonról egyetlen nagyjátékfilm sem készült. Ami készült, az vagy dokumentumfilm, vagy csak érintőlegesen foglalkozik Trianonnal, mint pl. a Károlyi Mihály feleségének (!) életét feldolgozó A vörös grófnő. Ez a hiány viszonylag egyenesen következik abból, hogy a két világháború közti revíziós politikában csak egyféleképpen, a szocializmusban pedig leginkább sehogy se lehetett Trianonról beszélni. A szocializmusban – a közvélekedéssel szemben – nem magát Trianont tabusították, hanem a kapcsolódó témákat és véleményeket, elsősorban a határon túli magyarság helyzetét. A párt számára fontosabb volt, hogy megőrizze a baráti viszonyt a szomszédos szocialista országokkal, minthogy a magyar kisebbségek érdekeit képviselje. Erre rakódott rá ’56 élménye, és az újabb forradalomtól való félelem, s mivel Trianon említése alkalmas volt a nemzeti érzelmek gyors és hatékony felkorbácsolására, szóba sem kerülhetett, hogy a politika, netán egy magyar film Trianon okairól, vagy a magyar kisebbségekről szóljon.

A vörös grófnő (r. Kovács András, 1984)

Az viszont már érdekesebb kérdés, hogy miért nem születtek a Horthy-korszakban filmek Trianonról. A művészet, az irodalom is reagált az országot ért sokkra, Babitstól Adyn át a 17 éves József Attiláig szinte minden nagy költőnk megírta a maga versét az összeomlásról, a játékfilmek viszont csak utalások és közbeékelt, a cselekményről leváló jelenetek szintjén jelenítették meg Trianon traumáját. Aminek talán az lehet az oka, hogy bár a filmgyártás állami ellenőrzés alá tartozott, de magántőke finanszírozta, és a befektetők elsősorban a profitszerzésben, vagyis a szórakoztatásban voltak érdekeltek. A korszak legsikeresebb filmtípusa a vígjáték volt, márpedig viccelni akkor elképzelhetetlen volt Trianonnal, és bár a tragikus románcok és melodrámák műfajába belefért volna egy Trianon-mozi, a filmesek nem kockáztattak, és inkább az eszképizmusra szavaztak. Ahogy Sándor Tibor írja a Horthy-rendszer Trianon-filmjeit, vagyis hát azok hiányát taglaló esszéjében: „A meseautó utasait a film nem merte szembesíteni a valósággal.”

Nem csak Trianonról forgat, aki Trianonról filmez

De mért nem szembesítette a magyar film a rendszerváltás óta eltelt 31 évben sem az embereket Trianon valóságával? „Szerintem három dologra lehet leszűkíteni az okokat: az első a pénz, ami minden történelmi témánál súlyos tétel, hiszen ha a főszereplő kimegy az utcára a sifonérból, már az félmilliárd forint; a második a téma emlékezetpolitikai terheltsége: bárhogyan is nyúl Trianonhoz az ember, eleve vesztes helyzetbe megy bele, mert valamelyik közvélemény-formáló csoport már azelőtt kampányolni fog ellene, hogy egy kockát is látott volna a filmből; a harmadik pedig, hogy nem minden alkotót foglalkoztatnak a történelmi ügyek” – véli Baráth Katalin történész és (forgatókönyv)író, aki a Filmalap történelmi filmes pályázatán nyert egy detektívfilm-tervvel¹, de a Filmintézet az első fejlesztési kör után leállította a projektet. „Ez a történelmi filmes pályázat remekül rávilágított, miért nem foglalkozik szívesen magyar alkotó történelmi témákkal: a jobb- és baloldali sajtó egyformán utálta már a pályázatok címeit is, a kommentelőkről nem is beszélve. Az én témám kapcsán is rögtön érkeztek a visszajelzések, hogy inkább azzal kéne foglalkozni, hogy csalták el a szabadkőművesek Párizsban a világrendet...”

Trianon elleni tüntetés a szegedi városháza előtt 1920-ban (fortepan.hu)

Az említett indokok mellé felvehetjük még a dramaturgiai okokat is: nevezetesen, hogy Trianon nem egy lehatárolt idejű, drámai esemény, amit könnyű filmen megragadni, hanem egy sok évtizedes előzményekkel és évszázados utóhatással bíró, absztrakt történelmi folyamat, amit ráadásul nem lehet egyetlen nevezetes történelmi személyhez sem kapcsolni. Trianon ernyője alá számtalan probléma odafér: a kisebbségi lét, a családok szétszakadása, a kulturális-nyelvi identitás kérdése, egyáltalán az, hogy mit jelent magyarnak lenni. Trianon művészi szempontból nem a békeszerződés aláírását jelenti 1920. június 4-én, hanem azt a rengeteg (és rengetegféle) sorstragédiát, amivel a nemzeti önrendelkezés elvét valló, de a határok meghúzásánál más, nagyhatalmi szempontokat érvényesítő békeszerződés teremtett a határok mindegyik oldalán.

„Érzékelhető egy várakozás a »nagy Trianon-film« iránt, vélhetően az elmondatlan dráma nagyepikai feldolgozására, de Trianon nem egy történet, hanem ágas-bogas, nagyon sokféle élmény, ami sokféleképpen érint és foglalkoztat minket. Változik az egykori országrészek – Felvidék, Délvidék, Partium, Erdély – szerint is, van a politika-történet és vannak a személyes történetek, más az áttelepülteké és az ott maradtaké, más árnyalatú a székelyeké és a kolozsvári polgárságé vagy az arisztokráciáé. Ráadásul száz év története ez, melyik részéhez nyúljunk?” – teszi fel a kérdést Fekete Ibolya, az Anyám és más futóbolondok a családból rendezője. „Egy dolog az, hogy mi, anyaországiak miként esszük szét egymást Trianon kapcsán, de a legfontosabb kérdés mára mégiscsak a határon túliak élményanyaga. Nagyon finom iránytű kell hozzá, hogy egy film lefedje a soktényezős témát, és a sokféle elvárást. Van persze közös elem, a veszteség és a fájdalom, ami még legszelídebb formájában is makacsul, máig megbújik a történetek mélyén, so kévtizedes politikai hessegetés vagy pláne tiltás ellenére is, s ez minimum figyelemre méltó ténye az önazonosságunknak. Szóval Trianon nagyon nagy falat, nem úgy van, hogy az ember nekiül, és több-kevesebb erőfeszítéssel megír egy forgatókönyvet.”

Anyám és más futóbolondok a családból (r. Fekete Ibolya, 2015)

A megkérdezett írók, rendezők egyöntetűen úgy fogalmaztak: nem nagyívű történelmi eposzban képzelnék el, hanem a kisember szemszögéből néznének rá Trianonra, akinek a feje fölött átrajzolják a határokat. „Trianonban mindennek áttételesen lett csak meg a maga tragédiája. Az a szó, hogy határ, egy absztrakt, emberkitalálta dolog, nem olyan, mint az éhség vagy a fájdalom” – világít rá a Trianon-filmek egyik dramaturgiai kihívására Tóth Barnabás, az Akik maradtak rendezője, akinek nincs ugyan trianoni filmterve, de egyszer szívesen megfilmesítené Gion Nándor Latroknak is játszott c. trilógiáját, amelyben „egy vajdasági kisváros történetén keresztül nézzük végig a határok ide-oda cibálását. De ott sem politikai, hanem személyes kérdés a hovatartozás, ahogy minden jó film valami erős személyes történetből indul ki. Én úgy közelíteném meg Trianont, ahogy bármi mást: egy-két emberhez kapcsolódó történeten keresztül.”

„Trianon attól lesz érdekes, ha egy személyes történetben ragadjuk meg. Egy történelmi eseménysorozat nem tud drámává válni: kellenek hősök, konfliktusok, áldozatok” – mondja Jankovics Marcell. „Az egyik nagyapám Pozsonyban nőtt föl, ott élt az első bécsi döntésig szlovák származású feleségével és a gyerekeivel. Amikor a cseh hadsereg bevonult Pozsonyba, azt kérték az emberektől, hogy gyújtsanak gyertyát az ablakban, de nagyapámék nem gyújtottak, ezért belőttek az ablakukon. A golyó az akkor 13 éves apám feje mellett süvített el. Ha eltalálja, most nem lennék itt. Nagyapámat aztán 1920-ban internálták, amiért szervezkedett a magyarság oldalán. A Pozsonyban töltött 20 évéről írt egy dokumentumregényt, és a rendszerváltás után gondolkodtam, hogy filmre kéne vinni, de azóta eltelt 30 év, és megöregedtem. Egyre kevésbé akarom nagy fába vágni a fejszémet.”

Kell nekünk egyáltalán film Trianonról?

Az elmúlt három évtizedben azonban nemcsak az ellentmondásos megítélésű politikusról szóló filmötletek, hanem ezek a kisember-filmtervek sem kaptak zöld utat: az egymást váltó kormányok kultúrpolitikája más, kevésbé megosztó témákat részesített előnyben. Az első Orbán-kormány alatt a nemzetegyesítő Széchenyi István élete (A hídember), az első Gyurcsány-kormány idején a Sorstalanság megfilmesítésére volt pénz, paripa és politikai akarat. Szimbolikus, hogy Andy Vajna idején mindebből csak a pénz és a paripa maradt: a Kincsem politikusok, hadvezérek és államfők helyett – akikről lehet valamit és annak az ellenkezőjét is gondolni, és ennek mentén egymás torkának esni – egy politikailag tökéletesen semleges lóban látta meg a nemzeti büszkeség jelképét.

Kincsem (r. Herendi Gábor, 2017)

A recept bevált, a Kincsem közel félmillió nézővel a Vajna-korszak legsikeresebb filmje lett, de a Filmalapot 2018-tól egyre több támadás érte, amiért nem készített filmet a magyar történelem sorsfordulóiról, így köztük Trianonról sem. A közvélekedéssel ellentétben a kultúrharc, legalábbis a filmiparban, nem a jobb- és a baloldal között, hanem a jobboldalon belül zajlott, és Andy Vajna váratlan halála vetett véget neki: a Káel Csaba vezetésével felálló Filmintézet vállalta, hogy kielégíti a történelmi filmek, azon belül is „a nemzeti önbecsülést építő” alkotások, a klasszikus hőstörténetek iránti igényt. Hogy ezt milyen nívón fogják teljesíteni, és milyen érzékkel válogatnak a történelmi filmtervek között, az pár év múlva fog kiderülni, amikor elkészülnek az első, általuk támogatott filmek (a százéves évfordulóra ígért A béke követei című Trianon-dokumentumfilm bemutatója is csúszik, bár ebben a koronavírus-járvány is szerepet játszhat).

„Nyilván van a hatalom részéről is egy óvatosság a Trianon-filmmel kapcsolatban, mert amikor végre eljutottunk odáig, hogy a csehekkel, a szlovákokkal és a szerbekkel is megtaláltuk az együttműködés lehetőségét, akkor érthető, ha a politika nem forszíroz olyan filmeket, amelyek százéves sebeket tépnek föl és éles politikai reakciókat válthatnak ki a környező országokban” – véli Jankovics Marcell, aki szintén nem filmen, hanem egy karikatúraalbumban foglalkozott Trianonnal. „Trianon családi okokból annyira személyes drámám, hogy szerettem volna egyedül dolgozni rajta, és ez egy film esetében nem megoldható. Mindig is érdekelt a politikai karikatúra világa, és úgy éreztem, ez a megközelítés némi levegővételhez juttatja az olvasót. És volt még egy, érzelmi szempont: engem nagyon megviselt a könyv elkészítése. Az nem okoz örömöt, ha fájdalmas és megoldhatatlan problémákkal kell birkóznom, de a karikatúrákban legalább nevethettem azokon, akiket nem kedvelek” – mondja Jankovics, aki úgy véli, hogy magánéleti történeteket el lehet mondani, de a nagy történelmi veszteségeinket nem feltétlenül egy nagy történelmi filmben kéne feldolgoznunk, ezért nem is tenne javaslatot a mohácsi vész vagy Trianon megfilmesítésére².

Jankovics Marcell Trianon-karikatúrakiállítása (https://trianonkiallitas.hu/)

„Nem arra van szükségünk, hogy állandóan a saját nyomorunkat elemezgessük, mert akkor sosem jutunk ötről a hatra. Jól oldotta meg ezt a helyzetet az Egri csillagok. Tudjuk, hogy a történet folytatása az, hogy Dobó Istvánt bebörtönzik, Bornemissza Gergelyt pedig felakasztják Isztambulban, de a regény és a film mégis azt a csodálatos győzelmet mesélte el, amit 1552-ben véghezvittünk. Trianonról is tudnánk pozitív történetet mondani, mint a soproni népszavazást, vagy Balassagyarmat megvédését.”

Tüdőlövéssel gyalogolt haza az olasz frontról

Lehet persze amellett is érvelni, hogy a sokévtizedes elhallgatás után, amely kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy Trianonhoz máig rengeteg feszültség és sérelem tapad, éppen a kibeszélés aktusa segítene. „A traumaelmélet szerint a gyógyulás feltétele a történtek elmondása – történetté formálása és másokkal való megosztása” – mondja Menyhért Anna irodalomtörténész. „Míg egyéni traumák esetében ez megtörténhet beszélgetésekben vagy pszichoterápia keretében, kollektív traumák esetében például az irodalom hozhatja létre azt a nyelvet, amelyen a trauma elbeszélhetővé válik.”

Az elmúlt évtizedben meg is születtek azok az elismert „Trianon-regények”, amelyek megteremtették ezt a nyelvet, mint a Fejtől s lábtól (Tompa Andrea), az Ahol az ő lelke (Vida Gábor), vagy a Porlik, mint a szikla (Bauer Barbara). De a filmtörténész azért gyorsan hozzáfűzi: sokszor épp a történelmi dokumentumfilmjeink rukkoltak elő azzal a nyelvvel, amelyen a történelmi traumáinkról beszélni tudtunk, s ami kihúzta az olyan tragédiákat a szocializmus alatti tabusításból, mint a recski munkatábor, a hortobágyi internálások, vagy a rendszerváltás előtt „fasiszta hadseregként” emlegetett 2. magyar hadsereg doni katasztrófája. A 80-as években készült, grandiózus dokumentumfilmek és -sorozatok (Recsk, Krónika, Törvénysértés nélkül stb.) az oral history eszközével rögzítették a szemtanúk elbeszéléseit, ahogy az említett Trianon-regények is nem ritkán E/1-ben – a Fejtől s lábtól ráadásul a korabeli kolozsvári nyelvezet újraalkotásával – hozták közel az olvasóhoz az első világháború utáni világot³.

Ha nem is a történelmi dokumentumfilm műfajában, de a családtörténetek megőrzése ma is közelebb vihet Trianon átéléséhez és megértéséhez. „Szerintem akkor készülhetnek a legautentikusabb munkák Trianonról, ha az írók, rendezők, producerek elkezdik feltárni a saját családjuk és környezetük történetét. A személyes emlékezet kutatása, a mikrotörténelmi szemlélet kulcsot adhat ehhez – mondja Kárpáti György Mór, a ’48-as szabadságharc után játszódó Guerilla rendezője. – Az 1890-es születésű, Székesfehérváron, majd Budapesten élő dédapám nagyon közeli viszonyban, plátói szerelemben volt Etellel, az unokatestvérével, aki a Trencsén megyei Puhóban élt. Mire felnőttek, és elkezdték a saját, önálló életüket, a trianoni döntés miatt már a határ is elválasztotta őket. El tudok képzelni erről egy coming-of-age filmet.”

Ezek a családtörténetek halmozhatnának fel olyan képzetkincset és köznyelvet, amelynek révén akkor is beszélni tudunk majd Trianonról, amikor az – nemsokára – személyes múltból végképp történelemmé válik. „Ha Trianonra gondolok, akkor én mindenekelőtt a saját családomra gondolok, például az írástudatlan, szegényparaszt dédapámra, aki tüdőlövéssel gyalogolt haza az olasz frontról a világháború végén. És a „hazájába” közben bevonult az ellenséges sereg, és innentől, ha hangosabban mert beszélni magyarul az utcán, és ezért pofánvágta az új, államalkotó nemzetből származó rendőr, nem mehetett panaszra az ugyancsak új, az ő nyelvét nem beszélő hatósághoz. Mit gondolhatott, amikor ezzel a helyzettel találta magát szembe? Mit gondolt a felesége, a gyerekei? Mit gondoltak, éreztek a nagyszüleim, a szüleim, akik ott maradtak, és elviselték, túlélték, amit egy nemzeti kisebbség tagjának Kelet-Európában, a huszadik században el kellett viselni, túl kellett élni? – meséli Baráth Katalin. – Kisebbségiként nőttem föl, ezért, gyanítom, életem végéig kisebbségi maradok, még Pesten is (sőt talán elsősorban Pesten). Vagyis nekem ez az egész Trianon-ügy személyes ügy, személyes tapasztalat, és tartozom azzal magamnak, de legfőképpen a felmenőimnek, hogy kezdek vele valamit. Ha filmet nem is írok (mert annak megvalósulására kevés esélyt látok), akkor mást.”

Az osztrák-magyar sereg katonái Isonzónál

„Nekem minden filmem egy-egy eredeti, valóságos történetből indult ki, szükségem van a konkrét valóságismeretre egy gondolat formába öntéséhez” – vallja Fekete Ibolya, aki az Anyám…-ban is az édesanyja szelíd bánatával és cseppnyi (ön)iróniájával közelített a trianoni korszakhoz, mert ebben az átpolitizált témában talán épp a személyes emlékezet őrzi leghitelesebben a történteket. „Mindig a személyes történetek érdekeltek, amik a hátukon cipelik a történelmet. Márpedig az ötvenévnyi elhallgatás nyomán sokszor elvesztek, leegyszerűsödtek, stilizálódtak a történetek, és ami azt illeti, a háború előtti korszak harsány retorikája se segített az életanyag realitásainak megőrzéséhez. Maradt a szájhagyomány, amiből azóta már legalább két generáció eltávozott, töredékek maradtak meg belőle a családoknál. Az Anyám és más futóbolondok…-hoz még az utolsó pillanatban sikerült kifaggatnom az édesanyámat, de ez a korszak már nála is töredékes volt. Nem győzöm biztatni a fiatalokat, hogy gyorsan gyűjtsék fel a családi emlékezet anyagát, mert ez a történelem nincs megírva, és az öregek végképp el fogják vinni magukkal. Film ide vagy oda, nagyon kellene egy komoly kutatás – hovatovább egy kutatócsoport – a határon túliak családtörténeteinek összegyűjtésére, amíg még tart az emlékezet. Sokat járok Erdélybe, sok történet töredékeit ismerem, de nagyon nagy anyaggyűjtő munkára lenne szükségem egy ilyen filmhez – foglalkoztat pedig.”

Veszteséghorror és sikersztori, avagy Cápa a Hargitán

„Ha minél több műfajban minél több megközelítés tud érvényesülni Trianon kapcsán, annál könnyebb lesz átbeszélni ezt a kérdést. Ha megnézzük, az Egyesült Államok a tragikustól a komikusig sokféleképpen fogalmazta meg, mit jelentett számára a vesztes vietnámi háború. Én nem hiszek a pátoszos megemlékezésekben, az emberi történetekben viszont annál inkább – mondja Pálfi György, aki Wass Albert A funtineli boszorkány című regényének zárványnovellájából tervezett veszteséghorrort Trianon fájdalmáról. – Az 1919 arról szólt volna, hogy egy pásztor áttereli a birkáit a téli szálláshelyre, miközben Erdély Romániához kerül, az ő nyáját pedig farkasok támadják meg. A cápa a Hargitán. Az, hogy valakinek a családját és a vagyonát szétzúzza egy elementáris erő, szépen rímelt volna arra, hogy mit jelentett a magyarságnak Trianon.”

Más filmrendezők is gondolkodtak azon, milyen műfajok felől, milyen metaforikus tartalommal lehetne megragadni Trianont, és nem kevésbé izgalmas eredményekre jutottak: „Felmerült egy változat, amelyben Apponyiék és a békedelegáció lenne a középpontban, de a frankhamisítás is sokáig foglalkoztatott, mert az egyfajta bosszú volt Trianonért, és izgalmas kalandfilm lehetne belőle. De végül szerintem az volna a legjobb, ha sportfilm formájában dolgoznánk fel” – nyilatkozta pár éve Köbli Norbert. A Piros fehér zöld című sportfilm „az 1924-es párizsi olimpián egyéniben aranyat, csapatban ezüstöt és bronzot nyerő Pósta Sándor vívó lenyűgöző története, amely szép párhuzamot vont volna Magyarország talpra állásával a háborúban elszenvedett veszteségek (és Trianon) után. Külön pikantériája volt a történetnek a francia helyszín, és a francia ellenfél legyőzése a döntőben, a francia közönség előtt” – mondja Szász Attila, aki a százéves évfordulóra tervezett film rendezője lett volna, ha a Filmalap bizalmat szavaz neki.

„Igaz, hogy csak szőrmentén érinti a történet Trianont, de azt éreztük, hogy ez olyan téma, amivel a sportfilm műfaján keresztül sokkal többet és sokkal hatásosabban lehet elmondani róla, mintha egy politikai drámát készítenénk magáról a békeszerződésről. Egy olyan korszakban, amikor elvileg magyar történelmi hőstörténetekre, sikersztorikra van igény, egy közvetlenül Trianonról szóló történet nem illeszkedne a koncepcióba, hiszen ez az egyik legnagyobb történelmi veszteségünk. Éppen ezt a gordiuszi csomót vágná át a Pósta Sándor-film, hiszen úgy tudna Trianonról szólni, hogy egyben sikersztori és hőstörténet is” – mondja Szász, aki azt is elárulta, hogy a Filmalap részben azzal az indokkal nem támogatta a projektet, hogy nem Trianonról szól, de az Örök tél rendezője reméli, hogy az 1924-es olimpia százéves jubileumára még esetleg megvalósulhat a filmtervük.

Lehet vígjátékot forgatni Trianonról?

„A sportfilm remek ötlet, de akár háborús is lehet: ki melyik seregben, melyik háborúban, hol szolgál – ki ellen. Romantikus film! Én itt, te ott, most mi lesz?” – ötletel Tóth Barnabás. Trianonnak számtalan elmondatlan története van még, az elcsatolt területekről érkező 420 ezer menekülttől kezdve a háború után egymásra rakódó és a társadalmat a legalsóbb szintekig brutalizáló erőszakhullámokon át a menekültek gyermekeit Nyugatra szállító gyerekvonatokig. Tervekben nincs hiány: Kárpáti György Mór a vagonlakó menekültek életéről forgatna szívesen tévésorozatot egy budapesti pályaudvaron, amelynek a stílusához a Babilon Berlin is inspiráló lenne, Hartung Attila nagy álma, hogy A napfény ízéhez hasonlóan, többgenerációs családtörténetben fogalmazza meg Trianon érzelmi hatásait. „Az önhibáztatást és a mások hibáztatását kéne elkerülni, mert azzal könnyű belecsúszni olyan állításokba, amelyek leegyszerűsítik a trianoni kérdéskört” – mondja a FOMO rendezője.

Vagonlakó menekültek (hungaricana.hu)

Hartung azt is megjegyzi, hogy ma már nincsenek műfaji tabuk Trianon kapcsán, talán csak egyet kivéve: a vígjátékot. Komédiát forgatni Trianonról még akkor is szentségtörésnek számít sokak szemében, ha a vígjáték valójában tragikomédia, és a hangnem keserédes. Amikor Köbli Norbert egy interjúban elejtette, hogy vígjátékot írt Trianonról, hirtelen a kurucinfó főoldalán és egy negatív kommentcunami közepén találta magát. A történet egy földrajztudósról szól, aki a trianoni békekonferenciáról hazaérve úgy dönt, nem árulja el öreg és beteg édesapjának, hogy Erdély Romániához került, inkább ráveszi a falut, hogy játsszák el, minden maradt a régiben – nagyjából úgy, mint a Goodbye, Lenin!-ben. (A Filmalap épp a két film közti túlzott hasonlóságra hivatkozva utasította el a filmtervet.)

„A keserédes humor egy csodálatos dolog, és a legnagyobbak is mindig végtelen alázattal és szeretettel fordulnak a legdrámaibb dolgokhoz, legyen szó szegénységről, boldogtalanságról vagy épp egy népirtásról – véli Tóth Barnabás. – Chaplin, Benigni vagy Woody Allen el sem kezd írni egy vígjátékot anélkül, hogy a főhőse az elején ne a legnagyobb lelki-testi bajok közt legyen épp. Én mindenféle idézőjellel duplán megengedőbb lennék a témával kapcsolatban, hozzáteszem, a komédiának még gyógyító hatása is van, ellentétben a »most-jól-megmondom-és-jól-odavágok« művekkel.”

Anno Divinyi Réka is azt nyilatkozta a Filmtettnek, hogy ő is keserédes vígjátékot írna Trianonról („ez kivenné a trauma méregfogát”), de Fekete Ibolya arra figyelmeztet, hogy egy humoros történetben sem lehet eltekinteni Trianon fájdalmától. „Hogy vígjáték-e vagy eposz, az bizonyára nem időrendi kérdés, mármint nem az a kérdés, hogy lehet-e, szabad-e a kibeszéletlen bánatot humorral beelőzni. Hanem hogy nem váltja ki. Hogy mégoly jólsikerült, alkalmasint érvényes vígjátékkal sem lehet megspórolni a bánat történeteit. Mert – hogy némiképp magam is patetikus legyek – a megrendülés közös érzelmi élménye nélkül nem jön meg a feloldódás.”

Anyám és más futóbolondok a családból

„Ez a forgatókönyv a fájdalomban a humort, a humorban a fájdalmat kereste, és a nevetéssel kísérelte begyógyítani közös sebeinket” – vázolta a filmterve hangvételét Köbli a Magyar Nemzetnek. – Azóta eltelt pár év, és megértettem, hogy Trianonról először is egy nagyszabású, kanonizáló történelmi eposznak kell elkészülnie – ezt várja a társadalom, ezt várja a kultúrpolitika, joggal –, és csak utána jöhetnek az enyémhez hasonló, kisebb, szabálytalanabb történetek.” S ezzel vissza is jutottunk a kiindulópontra: a kisebb, szabálytalanabb filmek nem készülhetnek el, amíg nincs meg a konszenzusos, nagy Trianon-film, ami viszont az említett dramaturgiai, emlékezetpolitikai és kultúrfinanszírozási okok miatt nem forgott és talán soha nem is fog leforogni.

Rendeljünk vagy ne rendeljünk?

Nem kizárólag ennek a Trianon-csapdának a feloldására, de az elmúlt években felmerült, hogyha „maguktól” nem készülnek el a nagy történelmi eseményekről szóló filmek, akkor rendelje meg azokat a kultúrpolitika. A filmesek többsége viszont ódzkodik attól, hogy felülről jelöljék ki a témákat, s nemcsak azért, mert attól tartanának, hogy így kurzusfilmek születnének, hanem azért is, mert az alkotásnak nem ez a természetes folyamata. „Soha egyik hatalom vagy kormány presztízsfilmje sem sikerült jól, de még csak közepesen sem. Úgy nem lehet jó filmet csinálni, hogy itt a pozsonyi csata, soha senki nem csinált még róla filmet, most rendeljünk egyet! Úgy lehet, ha van már egy akkor és ott játszódó zseniális regény, vagy hogyha egy forgatókönyvíró odaálmodik egy megtörtént vagy fiktív személyes történetet, ami a pozsonyi csatától egyébként teljesen függetlenül is tudna működni. Mert akkor lesz időben és térben, kortól és hovatartozástól függetlenül egyetemes érdeklődésre számítható alkotás” – mondja Tóth Barnabás, aki szerint nem jó megközelítés, ha azt várjuk el a filmművészettől, hogy segítsen feldolgozni bizonyos történelmi traumákat, mert nem az az elsődleges feladata.

„A rettenthetetlenben sem a skótok függetlensége, hanem William Wallace áldozathozatala és döntései az érdekesek, ahogy Spielbergnél sem a partraszállók előrenyomulása a lényeg, hanem hogy megmentik-e Ryan közlegényt, vagy sem, hiszen ő az egyetlen életben maradt fia az anyukájának. Önmagában egyetlen nép egyetlen történelmi eseménye sem elégséges egy játékfilmre vagy egy sorozatnyi tartalomra. Kizárólag akkor, ha egy Pelikán és egy Virág elvtárs kapcsolatán keresztül vizsgáljuk. Az pedig már fikció, írás, azaz egy – a történelemtudománytól – független szakma.”

Rabló béke (r. Gulyás János és Gulyás Gyula 1997)

S ha már egyetemes érdeklődés: a Filmintézet év elején szorgalmazni kezdte a koprodukciók gyártását a V4 országaival, ami egy Trianon-film szempontjából ugyanúgy lehet csábító (hiszen a határon túli területeket és népcsoportokat is érinti), mint amilyen kényes politikailag. Azt is látni kell, hogy az elmúlt években új piacok nyíltak meg a magyar filmek előtt, Amerikában például kifejezetten nagy érdeklődés mutatkozik a történelmi filmjeinkre. Tavaly a Trezor című történelmi thrillert jelölték Emmy-díjra, Gera Marina pedig meg is kapta az Emmyt az Örök tél  főszerepéért. Az Akik maradtak posztholokausztfilmje a telluride-i filmfesztiválon debütált, és ugyanúgy amerikai moziforgalmazásba került, mint a tengerentúlon egymillió dollárt gyűjtő 1945, a Saul fia sikereit pedig nem kell részletezni. A Netflix pedig, ahol jelenleg is tucatnyi magyar film érhető el, még több emberhez juttathatja el a hazai (történelmi) alkotásokat.

„Van egy paradigmaváltás. Eddig azt hittük, hogy [a magyar filmek] senkit nem érdekelnek [külföldön], de a Netflix behozott egy új szemléletet, a feliratos filmeket – mondta Köbli az M5 Fülszöveg című műsorában. – Ez nekünk nem újdonság, de a világ nagy részének igen. Onnantól kezdve pedig mindegy, milyen nyelven van, és milyen kultúrában játszódik az eredeti tartalom. Olyan filmeket nézünk mi is a Netflixen, amikről nem gondoltuk, hogy valaha érdekelni fognak minket. Ha nem a klasszikus filmforgalmazási modellben gondolkodunk, hanem streamingben, akkor egy magyar történet ugyanannyira legitim és érdekes, [mint bármelyik külföldi]. Csak bíznunk kell magunkban, és jól megcsinálni a filmeket.”

A legbátrabb város (r. Matúz Gábor, 2009)

¹ „Hazai terepre vittem a történetet, a franciák megszállta Szegedre, ahol egy bácskai menekültnek kell nyomoznia, kényszerű párosban egy ellenséges katonával” – vázolja Baráth Katalin a Vesztegzár című filmtervét. „A nyomozós sztorikat én általánosságban is szeretem, mert keretet és fókuszt adnak a történetnek, nehezen engedik, hogy az parttalan és tét nélküli prédikálásba vagy siránkozásba fulladjon. És mindeközben mégis elég tág teret hagynak, hogy bemutassam a szereplőimet és, ami Trianon történeténél talán a leglényegesebb, a világukat.”

² Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pozitív kicsengésű történelmi filmekre vonatkozó igény, egyáltalán a történelmi film körüli vita az elmúlt években bontakozott ki, de egészen hasonló érvek mentén zajlott  kerekasztal-beszélgetés a történelmi dokumentumfilmekről az 1989. májusi Filmvilágban, Sára Sándor, Gulyás János, Lengyel László és Nemeskürty István között.

³ Trianonról is készült történelmi dokumentumfilm, Gulyás János és Gulyás Gyula az első világháborút feldolgozó sorozatukban foglalkoztak vele, és bár az isonzói csatáról szóló résszel még tabut törtek 1987-ben, a Rabló béke című negyedik epizód csak 1997-re készült el, és a filmet máig méltatlanul kevesen látták, mert elsikkadt a korabeli forgalmazási nehézségek miatt. Ahogy nem született meg Kézdi-Kovács Zsolt grandiózus Erdély-sorozata sem, amelyhez a Ha megjön József rendezője 135 órányi anyagot vett fel, hogy 50 részes tévésorozatban mutassa be Erdélyt, és a különféle nemzetiségek együttélését. „Ebből a hatalmas anyagból nem lett semmi, mert óriásit tévedtem abban, hogy erre van igény. […] [A]z Erdély-filmre gyakorlatilag rámentek a kilencvenes évek, amikor még csinálhattam volna játékfilmet, s ezzel be is fejeződött a rendezői pályám” – mondta Kézdi-Kovács némi keserűséggel a Filmkultúrának adott életút-interjúban, aki végül csak egy egyórás tévéfilmet vágott össze az anyagból.