A Förtelmes főnökök 2 egy olyan folytatás, aminek az elkészültét semmi sem indokolta, ennek ellenére meglepően szórakoztató.

A Förtelmes főnökök 2011-ben egy kifejezetten üde színfolt volt Hollywood vígjátéktermésében. Nem csoda, hogy sikeres tudott lenni, ugyanis több szempontból is más volt, mint a sokadik ugyanolyan „jó ember nem tud élni, de aztán történik vele valami, és megtanul nyitottabbnak lenni” és „egy önző tapló seggfej mindenféle gyökér dolgot tesz, de aztán a végére kiderül, hogy nem is önző seggfej igazából ANNYIRA, és helyén a szíve” (ez gyakorlatilag fedi a legtöbb Adam Sandler-filmet) típusú komédiák közt. Hisz egyrészt a korhatár-besorolása miatt nem kellett a jellegtelen családbarát poénokra szorítkoznia, másrészt a film egy olyan szituációt vázolt fel (és túlzott el viccesen groteszkre), amivel rengetegen tudnak azonosulni, és sokak – szerencsére – soha be nem teljesített vágyálmát tartalmazza. Vagyis van három fickó, mindegyik kibírhatatlan főnökkel, akik a végső elkeseredettség azon fázisáig keserítik meg beosztottjuk életét, hogy azok eldöntik, hogy elteszik őket láb alól.

Mivel high concept komédiáról van szó, a folytatás teljesen értelmetlennek tűnt, hisz ez nem az a koncepció, amit többször el lehet sütni, és ha megint főnököket akarnának hőseink gyilkolászni, akkor egyrészt az első film teljesen értelmetlen volt, hisz hőseink karakterfejlődését meg nem történté tette volna, másrészt pont annyira lett volna olcsó és ostoba trükk. A Másnaposok, az Elrabolva, és a Fűrész folytatásainak bevételi számai alapján persze megérte volna, de szerencsére nem ez történt. Ettől még nem tűnik továbbra sem sokkal kevésbé felesleges ötletnek egy folytatás ehhez a filmhez, hisz a sztori típusfigurákról szólt, úgy, mint a szerethető lúzer (Charlie Day), a nőcsábász (Jason Sudeikis), meg a szarkasztikus mufurc (Jason Bateman), szóval ezek nem olyan erős karakterek, akikre egy egész szériát alapozni lehetne. Mindezek ellenére a folytatás kifejezetten szórakoztató, és véghezviszi azt a bravúrt, hogy szükségtelen mivolta ellenére egyáltalán nem rossz.

Ezúttal hőseink saját vállalkozást akarnak nyitni, amit egy aljas húzással a csőd szélére juttat egy gazdag üzletember (Christoph Waltz), és mivel jogilag támadhatatlan, jobb ötlet híján elrabolják a stróman elkényeztetett fiát (Chris Pine), amit maguktól ugyan elbénáznának, de szerencséjükre a srác partner lesz a balhéban a váltságdíj feléért. Nehezíti még a dolgot az első részből felbukkanó nimfomán főnök (Jennifer Aniston), meg persze elsősorban az, hogy elképesztően idióták. Ha pozitívan állunk hozzá, akkor csak a filmnek nagyjából negyedében idegesítően idióták (egy idő után ugyanis fárasztóvá válik, hogy helyenként teljesen életképtelenek a legtöbb szituációban), viszont a film fennmaradó háromnegyedében viccesen idióták, így előbbi megbocsájtható. Főleg, hogy azért is tolják túl időnként a kretént, mert elképesztően sok poén van a 100 percbe sűrítve. Akadnak köztük ugyan gyengék is, de többségben vannak a jobbak, és legtöbbször olyannyira képtelen és abszurd, Charlie Day zseniális sorozatát, a Felhőtlen Philadelphiát idéző szituációkba sodorják magukat hőseink, hogy tök jól el lehet szórakozni állandó csetlés-botlásaikon.

Ehhez pedig rengeteget hozzá tesz a három színész, akik ugyan még mindig a tévében voltak a legviccesebbek, sorozatszerepekben, de elég tehetségesek és karakteresek ahhoz, hogy elvigyenek egy ilyen filmet a hátukon. Persze rájuk is vannak szabva a szerepek, mert nagyjából ugyanazt a karaktert hozzák, mint szinte mindig – viszont azt továbbra is nagyon jól. Ugyanakkor Sean Anders rendező alatt időnként rezeg a léc: előfordul a film során, hogy a három, egyszerre beszélő vagy folyamatosan egymás szavába vágó figura irritálóvá válik. Az ő feladata lett volna, hogy ilyenkor visszafogja a színészeit. Pine itt is nagyon jó, mint mindig, amikor tenyérbemászó figurát kell játszania, Waltz hozza a kötelezőt, akárcsak Aniston, Jamie Foxx, vagy Kevin Spacey, ők igazából csak a film eladhatóságán javítottak, nem hinném, hogy komolyabb kihívást jelentett volna számukra – de mindig jó nézni, amikor Spacey menő szemétládát játszik. Összességében tehát ha minden folytatás ilyen szintű lenne a maga kategóriájában, mint a Förtelmes főnökök 2, akkor talán kevesebb panasz lenne Hollywood folytatásmániájára.