A Hivatali karácsonyon látszik, hogy csak hivatalból, az időszakra való tekintettel összedobott iparosmunka, amely sem mint vígjáték, sem mint sztori nem működik. Kár volt a rénszarvasért.
Itt van megint az az időszak, amikor a hollywoodi stúdiók kiadják kötelező karácsonyi filmjeiket: legyen bennük ünneplés, sok-sok szezonális díszlet-kacat, egy-két romantikus szál és valami életértelme-szerű felismerés a családról, az összetartozásról vagy valami hasonlóról, hogy átmelegedjen eljegesedett szívünk, mint a fahéjas forralt bortól. Nos, úgy látszik, az iroda az új család, ahol szívatni lehet egymást, ki lehet egymáson tölteni az egész évben felgyűlt frusztrációnkat, hogy a végén könnyes szemmel vegyük tudomásul, hogy hiába utáljuk egymást, jobbat úgysem kapunk. Legalábbis ebben reménykedhettek a filmkészítők: hogy ilyen megrendült, karácsonyi engedékenységgel felvértezve fogjuk nézni az opuszt, s lenyelünk kígyót-békát, mint Jason Bateman karaktere a jégszobor nemiszervéből folyó tojáslikőrt, majd szégyenkezve, de titokban határtalan élvezettel figyelünk minden egyes trágárságot, s ezzel beteljesült is minden vágyunk. Hát tévedtek.
A meglehetősen hosszú expozícióban a sztereotipikus multicég érdektelen helyi főnöke (T.J. Miller) egy igazi emlékezetes karácsonyi bulival akarja kiengesztelni a totál gáznak tartott ünnepi villásreggeli miatt lázongó alkalmazottjait, amikor nővére, a hierarchiában még magasabban álló vezérigazgató (Jennifer Aniston) bezárással fenyegeti fiókját, hacsak nem szereznek meg egy fontos projektet. Erre jön az ötlet, hogy az azóta hivatalosan lefújt banzájba még több pénzt kell nyomni, illetve meghívni rá a partnercég képviselőjét (Courtney B. Vance), hátha az elájul a lezser vállalati kultúrától, és zöld utat ad a projektnek.
A film nézése közben egyre gyakrabban merült fel bennem e szó: infantilizmus. Úgy viselkednek, mint az elkényeztetett gyerekek – a filmbeli szereplők és a moziipar egyaránt. Hiszen miért voltak kiakadva a beosztottak? Nem a megalázó bánásmód, kizsákmányoló munkaidő, modern rabszolgaságra emlékeztető körülmények miatt, hanem azért, mert a HR kevesebb felelősséget akart vállalni, s ezért a céges bulit szűkmarkú svédasztalos reggelivel váltotta fel. Hasonlóan a nézőket is gyerekeknek tartja a film, ha azt hiszi, ki lehet fizetni őket alpári viccekkel – csupán az óvodások tartják már az f betűs szó puszta megjelenését is végtelenül humorosnak.
És nemcsak a poénok teljes hiánya, valamint a legegyszerűbb tökönrúgós gegek teszik élvezhetetlenné a mozit, de az az átható „elvesztegetettidő”-érzés is, ami jelzi, hogy nincs tétje a filmnek. Senki sem kíván abban a világban élni, amelyikben ez a cselekmény játszódik, amely sajnos mégis nagyon hasonlít egy elpuhult, jólétbe beletunyult mai nyugati kultúrára. Itt történhet meg csak, hogy az alkalmazottak legnagyobb panasza az unalmas céges rendezvény, a vezetőség legnagyobb kihívása pedig egy hamisítatlan, „mindentbele” parti megszervezése. Van egy közismert idézet, miszerint nagy embereket csak nehéz idők termelnek. Ennek értelmében egy túl egyszerű, kihívások nélküli élet gyenge, infantilis embereket termel, akiknek az életére, valljuk be, senki sem kíváncsi. Sem a való életben, sem filmen.
Politikai elemzők tanácstalanul álltak, amikor egy „újra nagyszerű Amerikát” ígérő elnökjelölt nyert a tengerentúli választásokon, míg a történelem során soha még a leggazdagabb királyok sem éltek egy mai átlagember jólétéhez foghatóan. De tény, hogy küzdelem nélkül nincs győzelem, s a nehéz feladatok inspiráló erejét nem lehet semmi mással helyettesíteni. (Nem mintha mai életünkben nem lenne elég megoldásra váró valós probléma, de a film ezeket nem említi.) Így veszik érdektelenségbe a csak megszokásból, mindenfajta kifejezéskényszer nélkül létrehozott film, s lesz egyike az évről évre gyarapodó „legrosszabb karácsonyi filmek”-listák egyik jelöltjének.
Az elkényeztetett, elpuhult szereplők pedig a filmipar metaforái is lehetnének, amely, úgy tűnik, bármit kiadhat, mégis lesz nézőközönsége: amely, még ha felénél ki is jön a moziból, mégiscsak bevételt termel. De ha az on demand, nem a stúdiók, hanem az új média által finanszírozott filmek, sorozatok térnyerését figyeljük, talán már közeledni látjuk azt a nagyszerű, kihívást jelentő időszakot, amikor Hollywood is össze kell szedje magát, hogy megmeneküljön az enyészettől. Csak remélhetjük, hogy nem a Hivatali karácsony főszereplőitől vesz példát, s többet mutat majd.
