Jelentjük, Baz Luhrmann elkészítette a Moulin Rouge! ikerfilmjét. A nagy Gatsby hamisítatlan Luhrman-film, érzelmes melodráma leheletnyi film noir-hatással, 3D-ben.

Az ausztrál filmrendező egészestés játékfilmjei összefüggő rendszert alkotnak. Már a legelső munkájában, az 1992-ben bemutatott Strictly Ballroomban is a zene és a szerelem játszotta a főszerepet – talán épp ebben a sorrendben –, aztán az össze nem illő páros/lehetetlen szerelem téma visszaköszönt a második filmjében, a Shakespeare-adaptáció Rómeó + Júliában. Harmadik munkájának címe – Moulin Rouge! – nem véletlenül végződik felkiáltójellel: a musical története elképesztően színes képi kavalkáddal röpíti a nézőt, és a történetté font világslágerek meg a kaméliás hölgy típusú sztori összehangolása sem volt utolsó. A főszerepben Nicole Kidman tündökölt – gyémántként, ugyebár –, és Luhrmann annyira „beleszeretett” földijébe, hogy következő filmjét, az Ausztráliát is vele forgatta. A nagy Gatsby szintén egy régi szereplőjét állítja ismét a középpontba (Leonardo diCapriót – ő volt 17 évvel ezelőtt Rómeó), és szintén erős zeneiséggel fegyverkezik fel. Ráadásul a főszereplők szerelme ismét reménytelen – vagy ezúttal mégsem?

A történet a 20. század elejének New Yorkjában játszódik. Egy fiatalember, aki egykor írói ábrándokat dédelgetett, most a Wall Streeten néz megélhetés után. Nick Carraway (Tobey Maguire) szép reményekkel érkezik a gyorsan fejlődő, iparosodó nagyvárosba – akárcsak Christian (Ewan McGregor – nem hasonlít a fizimiskájuk?) a Moulin Rouge! Párizsába –, hogy végül összetörten, egy szanatóriumban mesélje el élményeit – és jegyezze le azokat első könyve gyanánt, akárcsak Christian. Bármennyire hihetetlen, a város maga hű hasonmása a szintén CGI-Párizsnak: itt egy cifra híd a jelkép, ott egy négylábú vastorony – részletkérdés, hiszen a gazdagok életének pazar csillogása és ellenpontként a nincstelen munkások szürke nyomorúsága nagyon-nagyon egyforma.

Nick szomszédja, Mr. Gatsby (DiCaprio) maga egyfajta „aranypolgár”, aki fényűzően berendezett Xanadujában él, titokzatos és láthatatlan – annyira, hogy egy ügyes késleltető megoldás miatt a néző sem láthatja hosszú ideig. Nem tudni, milyen célok vezérlik, miért szórja a pénzt és éri meg neki hatalmas estélyeket szervezni, amelyeken meg sem jelenik. A környezete jellemzi őt rövid és egymással ellentmondó kijelentésekkel, ahogy egykor Mr. Kane-t vagy a legendás Arábiai Lawerence-t: lehet, hogy hős, lehet, hogy gyilkos, de az biztos, hogy felfoghatatlanul gazdag, és ezzel a felületes New York-i társaság be is éri. Titkára a film kétharmada táján derül fény: elvesztett szerelmét próbálja visszaszerezni – első találkozásukig energikus, érdekes, olykor humoros és még izgalmas is a film. Luhrmann ugyanis a cabaret-jelenetek mestere: az egész világ egyetlen hatalmas, tarka, elsodró erejű revüvé folyik össze, Lisa Minellik rázzák rojtos ruháikat pici emelvényen, körülöttük hölgyek és urak táncolnak, nevetnek, pletykálnak cifra ruhakölteményekben, a hivalkodóan túldíszített báltermekben vagy a medencés kastélyudvaron. A tömegjelenet fölött ugyanolyan szédítő könnyedséggel siklik a kamera, mint a Moulin Rouge!-ban – csakhogy a pörgés itt még sodróbb, még eszeveszettebb.

Bár ezúttal nem beszélhetünk tiszta musicalről, ebben a báljelenetben és valójában az egész filmben igen jelentős szerepet játszik a zene és a tánc, amelyekbe Luhrmann a Strictly Ballroom forró latin dallamai és tánclépései óta szerelmes. A film első harmadában ugyanaz a zűrzavaros, buja kavalkád valósul meg zenei szinten is, ami a díszletek és a jelmezek szintjén uralkodik. Hajmeresztően merész társítások olvadnak egymásba, a modern popzene dallamai olvadnak charlestonba vagy jazzbe – és érdekes: határozottan jó a végeredmény. Van ennek az őrült egyvelegnek egy olyan hatása is, mint a film főcímének: észrevétlenül közelebb hozz a nézőhöz egy régmúlt kort, amely az alkoholtilalom feloldása mellett a mozi gyerekkora is volt – a némafilmes inzertből 3D-s képbe átoldódó keret gyönyörű hommage az úttörőknek.

A film első harmada tehát igazán „feladja a labdát”, a hátralevő, jóval hosszabb rész azonban nem feltétlenül tudja azt lecsapni, felületes marad, mint a bemutatott mulatozó társaság. Amint Gatsby titkáról lehull a lepel, a cselekmény is lassúbb ritmusra vált, az értelmüket vesztett bálok hiányában elcsendesedik a film, gyönyörködtetni próbál – és egész jól kezeli ecéllal a 3D-technikát –, de igazán meglepni már képtelen.

A kétes erkölcsök és zavaros értékek társadalmának tiszta lelkű királynője Daisy (Carey Mulligan), aki a Gatsbyével szemközti kastélyban lakik. Ő Gatsby „rózsabimbója”, öt elvesztett év, egy folyam és egy faragatlan és erkölcstelen férj választja el őket egymástól. A vonzó, szőke szépség törékeny és bánatos, egykori szerelme, a kétes körülmények közt nagyra tört Jay Gatsby pedig mindenét felteszi arra, hogy visszaszerezze. Nem is sejti, hogy afféle megbízhatatlan végzet asszonyával van dolga, aki – önkéntelenül vagy tudatos döntései révén – a vesztébe hajszolja. Nem ez az egyetlen – bár kétségtelenül ez a legerősebb – film noir elem a filmben: a keretes szerkezet, a narrátor, a ködbe vesző móló s a fölötte pislákoló fény visszatérő képe, valamint több jelenet a szürke külvárosból ugyanezt a stílushatást mutatja.

S ha már a narrátornál tartunk: míg a Pókember-filmek szuperhőseként befutott Tobey Maguire nagyjából változatlanul ragyogtatja naiv kék tekintetét az egész filmidő alatt, Leonardo DiCaprióra ismét érdemes odafigyelni: ő veszi a hátára a filmet, amikor a kezdeti forgatag lecsendesül, bár szerepének magának nincs túl sok dimenziója¹. DiCaprio színészként hihetetlenül sokat fejlődött korábbi melodrámaszerepei – a Titanic vagy a már említett Rómeó + Júlia – óta, de talán nem is csoda, hiszen az egykori tehetséges és tejfölösszájú kamasz többek közt Ridley Scott, Sam Mendes, Danny Boyle, Scorsese, Eastwood, Spielberg és Tarantino rendezői utasításain edződött.

Legalább féltucat tévé- és mozifilmes adaptáció készült már el az azonos című, 1925-ben megjelent F. Scott Fitzgerald-regény nyomán. Luhrman a saját stílusát adta hozzá a sztorihoz, ezért lett egyedi. A film valószínűleg rajthoz áll a következő Oscar-hajszában, díszlet és jelmez kategóriában, de főszereplői révén is ott a helye. Viszont attól tartunk, nem lekörözhetetlen.