Luhrmann ezúttal hazája történelméből farigcsál grandiózus mítoszt, továbbra is következetesen adagolva rendezői ars poeticáját. A Moulin Rouge tragikus tündérmeséjét hátrahagyva, ezúttal a történelmi eposz mezejére kalandozott gyönyörű színésznőjével, Nicole Kidmannel, hogy Ausztráliába kalauzolja idealista hívőit.
1992-ben libbent fel a függöny a rendező műfaji mesevilágáról, a Kötelező táncokkal már jó előre jelezve a rendező musical és zene iránti vonzódását, az archetipikus karakterek preferálását, illetve romantikus beállítottságát. Shakespeare művének kortárs közeghez való adaptálása aztán már jócskán megosztotta a szerelmes szíveket, amit aztán a már említett 2001-es musical sikere billentett helyre. A ritkán, de akkor nagy dobással előrukkoló rendező idén Ausztráliába kalauzolja idealista hívőit, ahol a II. világháború hajnala elevenedik meg, a fehér telepesek kontra őslakosok („az elveszett generáció”) jól ismert konfliktusával.
Nicole Kidman ezúttal nem ördögi szépségű prostituált, hanem konzervatív, esetlen, naiv angol úrihölgy, aki azért repül Ausztráliába, hogy eladja a sivatag közepén elhelyezkedő, lerobbant családi birtokot. Jobb sorsra érdemes, kétes nőügyeiért megvetett férje hamar elhalálozik, hogy főhősnőnk, Sarah aztán nyugodt szívvel zúghasson bele a préri keményszívű macsójába, Droverbe (Hugh Jackman). A történet a műfaji sémáknak megfelelően pörög tovább, rengeteg akcióval (még a marhacsorda terelése is izgalmakat rejt magában), feszültséget hordozó véletlenekkel, párkapcsolati konfliktussal, és veszélyhelyzettel megspékelve. A túlzó műfaji retorikában lubickoló Luhrmann azonban nemcsak a játékidőt szaporítja az Ausztráliában, hanem a felhasznált zsánerek számát is: a különböző karakterekhez kapcsolódó műfaji jegyek (Sarah – vígjáték, Drover – western, Nana, a Tejeskávé – dráma) végül egy hatalmas háborús eposz égisze alatt egyesülnek.
A történelmi dráma kategóriája értelemszerűen változást hoz a luhrmanni stilizációban: eltűnnek a karikatúraszerű, groteszkül eltorzított szereplők (csak Kidman szerepe marad az, a film első részében), a glamúrt és csillogást megteremtő fénykezelés, képmanipuláció és a túlburjánzó színvilág. Csupán a kamerakezelés aranyszabálya nem változik: a premier plánok kivételével folyamatosan mozognia kell a digitális technika által „felszabadított” kompozícióknak, csakúgy, ahogy a történet is két és fél órán keresztül pörög a maximális fordulatszámon.
A Hollywoodi Biblia szentenciái azonban továbbra is érvényesülnek, és ezzel párhuzamosan az aranyosan giccses történetek mestere, Luhrmann háttérbe vonul. Mindössze annyit tesz, hogy több történetet sűrít „metaműfaji” kalandfilmjébe, és jó szokásához híven ütközteti ezek sémáinak összetevőit. Azonban elfeledkezik annak a bizonyos idézőjelnek az áldásos hatásáról, amellyel eddig mindig becsomagolta bájos meséit. Nem véletlenül kezdődött mind a Kötelező táncok, mind a Moulin Rouge színpadi függönyök felhúzásával: az önreflexió, és a műfaji szövegek öntudatos alkalmazásából adódó kiszólások nyugtathatták meg a nézőket, hogy véletlenül sem kell komolyan venniük magukat és teljes szívükből epekedhetnek a szereplőkkel együtt az élet értelmét megtestesítő szerelemért. Mert ahogy Christian Metz is rávilágított annak idején, először hitetlennek, kétkedőnek kell lennünk a filmmesékkel kapcsolatban – de csak azért, hogy aztán (akár titokban) annál jobban hihessünk bennük. Ez a megállapítás az ausztrál direktor munkáira még fokozottabban érvényes: hisz akinek fő célja a naiv érzelmek manipulációja, és inkább több, mint kevesebb katarzis kicsiszolása, annak nem árt elbűvölő mosolya mellé megengedni magának egy cinkos kikacsintást – csak, hogy megbízzunk benne.
Ismerve Luhrmannt, most nézzük el neki, hogy mentes a groteszk alaphangtól, az innovatív adaptációtól, és az imádnivalóan rózsaszín daloktól, mert emellett továbbra is kínálja legfőbb portékáját: az izgalmas, fordulatos, precízen hangszerelt romantikus történetet. Ahogy azt megszokhattuk, mindemellé még tanulságot is kapunk útravalóul – minekutána szerelemből már mindenki levizsgázott, a mostani kérdés így hangzik: miért is mesélünk történeteket? Luhrmann válasza ne tévesszünk meg bennünket: jól tudjuk, hogy ő mindezt azért teszi, hogy a szerelem mítoszát dagassza – számára ugyanis ez nem természetellenes, függőséget okozó érzés, hanem kötelező, ideális realitás.
Alkalomadtán pedig igazán jól esik hinni neki…