A holokauszt hálás filmtéma: ezerarcú, sokoldalú, és megrázó, elemi erejű drámát hordoz önmagában is, hát még ha tehetséges forgatókönyvíró és rendező kezébe kerül. Lehet vele Oscart nyerni – Spielberg hetet nyert a Schindler listájával, Benigni hármat Az élet széppel –, de jelölést mindenképpen – Agnieszka Holland is bekerült az ötös versenybe A város alatt-tal.
Orson Welles készítette az első, holokauszttal kapcsolatos témájú filmet: az 1946-os, Az idegen (The Stranger) című noirt. Ezzel el is indult a hasonló témájú második világháborús történelmi filmek áradata. A gyártók között élen jár világszinten az Egyesült Államok, Európában pedig Lengyelország – talán nem véletlenül, hiszen történelmét súlyosan terheli ez az időszak. Szép számmal készültek gettófilmek (A zongorista), lágerfilmek (Az élet szép, A csíkos pizsamás fiú, Sorstalanság), összeesküvés-történetek (Valkűr, Becstelen brigantyk), láthattuk a háború utáni nácivadászok kalandjait (Nazi Hunter: The Beate Klarsfeld Story, This Must Be The Place), menekülő zsidók tragikomédiáját (Életvonat) – csak hogy néhány példát említsünk hirtelen. A sor a biztos halál elől zsidókat rejtegető, nem zsidó hősök fikcióval színezett életrajzaival (pl. Schindler listája) folytatható. (Utóbbiak azok, akik elnyerhetik a Világ Igaza címet, a legmagasabb izraeli állami kitüntetést. Az elmúlt évtizedekben közel 23 000 személynek nyújtottak át ilyen oklevelet, a legtöbbet – közel 6400-at – lengyeleknek.) Agnieszka Holland A város alatt című, lengyel, ukrán, jiddis és német nyelven megszólaló filmje az utóbbi témakör egyik részletének feldolgozásával illeszkedik a műfaj puzzle-jába: filmre írja a zsidókat bujtató Leopold Socha életrajzát, amelyet korábban Robert Marshall fogalmazott könyvvé.
A helyszín ezúttal Lviv – lengyelül Lwów, vagy a magyar használatban is elterjedtebb, német megnevezés szerint Lemberg – városa, amely ma Ukrajnához tartozik. A város határában állt egykor a Janowska koncentrációs tábor. Ebben a határzónában keveredik a lengyel és az ukrán lakosság. A „főgonosz” itt nem is egy náci tiszt, ahogy egy holokausztdrámától elvárhatnánk, hanem egy kegyetlen és kapzsi ukrán parancsnok (az ukrán katonaság támogatja a németeket).
A filmbeli Leopold Socha nem afféle naiv, tiszta lelkű, angyali hős. Ő csak egy koszos kisember, a szó minden értelmében: egykori börtöntöltelék, aki a lembergi szennyvízcsatornák karbantartójaként éli az életét. Tud a könyezetében zajló kegyetlenségekről, de nem szól, nem lát, nem beszél, cserébe biztonságban élhet. Ifjabb kollégájával karöltve inkább kihasználja a zavaros háborús helyzetet: lop, ahonnan csak lehet, a szerzeményt pedig elrejti földalatti birodalmában, hogy majd később vagyonra válthassa. Felesége, gyereke mit sem tud erről, otthon mintaférj és mintaapa, tenyeres-talpas asszonya és tiszta lelkű, szőke kislánya mellett megnyugszik és megtisztul egy kissé. Egy nap véletlen „kincsesbányára” bukkan: az orra előtt pottyan a csatornába egy kis csoport zsidó, aki éppen a bőrét készül menteni. Az enyhén antiszemita érzületű Socha kapzsisága erősebb az előítéleteinél: jó pénzért elvállalja, hogy a gettó kiürítésének kezdetekor elbujtatja őket – csak egy kis részüket, és mintha még örömét is lelné a válogatásban, az élet-halál fölötti ítélkezés hatalmában –, heti bérért élelmet lop be nekik a patkányok uralta, bűzös és sötét labirintusba. A film ettől kezdve emberség és elembertelenedés, bizalom és kétely ingatag játéka két fronton: egyrészt odalent, a „sötétben”, másrészt a nem sokkal bizalomgerjesztőbb vagy biztonságosabb felszíni „világosságban”.
Socha részletesen felépített, alaposan átgondolt figura. Ennek a világháborús mesének egyébként sincsenek abszolút Jó és abszolút Gonosz szereplői. Már-már kellemetlen nézőként elviselni azt, hogy nincs akivel azonosulni a cselekmény első negyedében, nincs egyetlen szimpatikus figura sem, akibe belekapaszkodhatnánk. A csatornába kényszerült maroknyi zsidó képe is árnyaltan van megrajzolva. Nem idealizált jó emberek, könnyes szemű áldozatok, akikkel első perctől fogva együttérzünk: egyikük képes felesége és gyermeke szeme láttára megcsalni az asszonyt – apropó: holokausztról szóló filmben szex? igen ritkán lehet effélét látni, ráadásul a kicsit sem erotikusan kivitelezett jelenetek szépen belesimulnak a sztoriba –, a másikuk gőgös, mert gazdag, s amint biztonságban érzi magát, máris alkudozni kezd, a harmadik agresszív, a negyedik a legnagyobb szükségben kirabolja társait, és meglép a pénzzel, fegyverrel, mindennel, és így tovább. Az alkotóknak azonban gondjuk van arra, hogy minden gonosz megtérjen vagy elnyerje méltó büntetését. Socha is hőssé válik, bár szinte életével és családjával fizet a kalandért. Jellemfejlődése – ami nemcsak a forgatókönyv, hanem nyilvánvalóan a főszereplő színész, a később Lech Walęsa szerepével megkínált Robert Więckiewicz karrierje eddigi legfényesebb alakításának is köszönhető – a Sötétségben legnagyobb erőssége.
A legszebb és eredeti jeleneteket az alkotók a film utolsó harmadára tartogatták – ezek emelik ki Agnieszka Holland munkáját a számtalan holokausztfilm közül. Képi világában ugyanis nem hoz sok újat: bár szép munkát végzett az operatőr, vizuális téren A város alatt is ugyanolyan nyers és fakó, mint a gettó- vagy lágertémák nagyrésze. Talán egy árnyalattal valóban sötétebb, a földalatti helyszínből adódóan. A város alatt alapvetően pozitív fogadtatása ellenére a kritikusok egy része – köztük pl. Roger Ebert – felrótta a filmnek, hogy a bemutatott történelmi tényekben sem hoz újat a Schindler listájához képest: A város alatt nem mond ki semmit, amit Spielberg filmje ne mondott volna el „sokkal jobban”, és nem is annyira „szórakoztató” film, mint a Schindler listája, még ha „szentségtörés” is egy holokausztfilmtől elvárni, hogy szórakoztató legyen. Maga Holland is hivatkozik a Schindler listájára: munkája során már nem volt szükség a háború kegyetlenségeinek a részletezésére – hangulatteremtésre éppen elég volt a kitépett szakáll és a hófehér női hullák film eleji látványa –, hiszen Spielberg filmje és a korábbi holokausztfilmek révén a borzalom beépült a nézők tudatába. Vitatkozhatunk Eberttel: nem kell egy ilyen filmnek szórakoztatnia, elég, ha egy koszos, csatornabűzös bakanccsal megtapossa a lelkünket, és a végén katarzist nyújt – soha ilyen vidám végkicsengésű holokausztfilmet! Nem kell giccshez és olcsó hatásvadászathoz nyúlnia: elég a sok jó színész, az erős történet, elég a visszafogott, dokumentarista stílus. És emellett elég azt tudnunk, hogy az eredeti események egyetlen túlélője, Krystyna Chiger a film megnézése után azt mondta: „Megragadtad. Pontosan így történt.”
