Rég nem készült Ocean’s-film (a harmadik részt 2007-ben adták ki), a Szemfényvesztők folytatására is várni kell még, szerencsére itt van Will Smith, aki A Wall Street farkasával befutó Margot Robbie-val az oldalán vállalja, hogy amíg jön egy okos forgatókönyvvel operáló, a tolvajlét glamúr-oldalát bemutató, könnyed film, leköti a néző figyelmét szép pofijával, hogy az csak a moziból kijövet vegye észre: meglopták.
Mi történik, ha a Szörny Rt.-be oltjuk a Mission Impossible-t és a James Bond-hagyományt, adunk hozzá egy dézsányi elcsépelt geget, majd az egyveleget (lehetőleg 3D-s) animáció formájában tálaljuk? Megkapjuk nagyjából a Grut. Ha hozzáadunk még fél marék Szörnyecskéket, egy kanál Hihetetlen családot, egy-egy poénnyi Alient és Mátrixot, akkor az eredmény épp a most a mozikban vetített Gru 2 lesz. Jót tesz neki a plusz fűszerezés: a második rész jobb mint az első, még akkor is, ha a zsenialitást közhelyessége miatt ez sem képes megközelíteni.
Társadalmi drámaként indul, majd észrevétlenül vígjátékká oldódik Ken Loach új filmje. Az angol mester és hűséges alkotótársa, a forgatókönyvíró Paul Laverty ezúttal egyszerű, korábbi munkáikhoz hasonlóan igényes és élvezhető közönségfilmet tett le az asztalra.
Minden tiszteletem Martin McDonagh-é: ellentétben a túlnyomó többséggel, ő a sikeres elsőfilmes bemutatkozás után nem rohant Hollywoodba 200 milliós szuperhősfilmet forgatni, hanem folytatta a megkezdett utat. Az eredmény egy újabb kult-gyanús, a briliáns Erőszakikhoz méltó film, ami egyben az év legbetegebb másfél óráját kínálja.
A holokauszt hálás filmtéma: ezerarcú, sokoldalú, és megrázó, elemi erejű drámát hordoz önmagában is, hát még ha tehetséges forgatókönyvíró és rendező kezébe kerül. Lehet vele Oscart nyerni – Spielberg hetet nyert a Schindler listájával, Benigni hármat Az élet széppel –, de jelölést mindenképpen – Agnieszka Holland is bekerült az ötös versenybe A város alatt-tal.
Ha egy filmplakáton manapság feltűnnek az egykori New York-i World Trade Center ikertornyai, az ember automatikusan a 2001-es tragédiára gondol, amely kitörölte a metropolisz sziluettjéből ezt a két csodálatos, égig érő tornyot. Bár kézenfekvő lett volna ide kifuttatni a szálakat, az Ember a magasban – nagyon okosan – még csak említést sem tesz ezen eseményről.
Tolvajtempó – a magyar fordítás véletlenül a film meghatározó stílusjegyére, egyszersmind a gyengéjére tapintott: a tempó. Ami az akciófilm akciódús eseményeihez igazodva gyors, pörgő, sőt ezúttal túlpörög önmagán. A képek – különösen a ritmust mintegy kijelölő kezdőképek – akár egy optikus szaküzlet elrettentő szemléltető eszközei is lehetnének, szemizmokat betegítően, követhetetlenül felgyorsítottak.