Társadalmi drámaként indul, majd észrevétlenül vígjátékká oldódik Ken Loach új filmje. Az angol mester és hűséges alkotótársa, a forgatókönyvíró Paul Laverty ezúttal egyszerű, korábbi munkáikhoz hasonlóan igényes és élvezhető közönségfilmet tett le az asztalra.

A film a létezik-e második esély? élhet-e a második eséllyel egy bűnöző? kérdéseket járja körül. Főszereplőnk egy skót srác, aki egy lepukkant külvárosi negyedben töltötte gyerekkorát, ült, szabadult – aztán (újra?) ivott és verekedett, ami miatt szinte újra börtönbe kerül. Már szinte a film elején megagyalják – barátnője apja a testvéreivel, hogy elijessze a lány és újszülött közös gyerekük mellől – és megfenyegetik – a srác, akit korábban megvert, s aki miatt közmunkára ítélte a bíróság. Robbie számára megváltást három „angyal” jelentheti: a lány, aki kicsit szégyelli magát miatta, de kitart mellette, a gyerek, akiért meg akar küzdeni, és a sokat látott, arany szívű közmunka-felügyelő, Harry. No meg „az angyalok része”, egy hordó hihetetlenül ritka és drága whiskyből.

Rejtőzik-e itt egy kis naivitás? Persze, máskülönben a film első részének durva, már-már dokumentarista stílusú képsorai hogyan is vetkőzhetnék le a súlyukat? Felszisszen a néző, amikor Harry épp whisky-lepárlóba viszi lazításképpen kis csapatát, a négy kisstílű bűnözőt. Márpedig az alkotók kitartanak: Robbie „szabadulását” csakis a legendás skót nedű jelentheti, bár ki nem következtethetjük az első kóstoló után, hogy miként. Robbie-nak van valamiféle őstehetsége és érdeklődése is a lepárlás művészete iránt, ám mégiscsak bűnöző: lassan megérik benne, hogy társaival el kell csennie a világ legdrágább hordóját. De csakis úgy, hogy ne látszodjon a hiány, vagyis „az angyalok részét” kell megszerezni.

Az eredeti cím annyi jelentéstöbbletet hordoz, hogy máris elmorzsolhatunk pár könnycseppet az újabb, kegyetlenül rossz magyar fordítás miatt. Az „angyaloké” ugyanis a nedű hordó falán át elpárolgó parányi része, amit senki sem hiányol – skótszoknyás hőseink tehát lopnak, de mégsem, a jobb élet reményében olyasmit tesznek, ami nem helyes – vagy mégsem?

A film második része hangulatos kis road movie-vá változik, remekül működő poénokkal. A négy fiatal utazása igazi újjászületés, még a reménytelenül buta Albert számára is.

A karakterek nincsenek túl alaposan kidolgozva, nagyrészüknek csupán egy-egy jellegzetes tulajdonsága van kiemelve (és a megnevettetésünkön kívül alig van szerepük az utolsó nagy rablásban). A kivétel Robbie (a majdhogynem kezdő színész Paul Brannigan alakításában), akinek lelki fejlődéséről szól maga a film, és a mellette álló, jólelkű apafigura, Harry (akit a sorozatszínész John Henshaw emlékezetes egyszerűséggel és természetességgel játszik el).

A Nagy Terv megszületésével kezdődően a film hangvétele egyre könnyedebb lesz, magukkal sodornak az események, és elfelejtjük, hogy Damoklész kardja még mindig Robbie feje fölött függ. Az üldözők cselekményszálairól azonban – úgy tűnik – az alkotók is teljesen megfeledkeznek, és a zárlat már-már túlságosan is könnyed és összecsapott lesz. Az elvarratlan szálak ellenére a film végén könnyedén elfogadjuk, hogy az alkotók hisznek az emberben, hisznek abban, hogy egy gonosztevő is megváltozhat – egy kis angyali segítséggel. Ha nem is az összes.