A Dreamworks megállíthatatlanul dolgozó animátorai elkészítették legújabb díszpéldányukat, amellyel a szülők pénztárcáját próbálják megérinteni, hogy minél előbbre törjenek a kasszasikerhez vezető rögös úton, amely ezúttal is hamvas gyermeki lelkeken vezet keresztül.
De hagyjuk a pénzt, lássuk a díszpéldányt. Úgy alakult a programom, hogy a Madagaszkárt a barátnőm nélkül, hétköznap, ráadásul a reggeli sajtóvetítésen kellett megnéznem. Ilyenkor legbelül nagyon össze vagyok omolva, és ha bármin gondolkodni kezdek, azonnal tágabb kontextusba helyezek. Jelen opus esetében azon méláztam, hogy fair-e az, ha egy gyerekfilm azt állítja, hogy az állatok imádnak rács mögött élni, mert ott hatalmas a luxus, és minden körülöttük forog. Mert miről szól a film? Alex (az egoista oroszlán), Marty (a zebra), Melman (a csetlő-botló hipochonder zsiráf) és Glória (az anyáskodó víziló) egész eddigi életüket kellemes fogságban töltötték, zöldövezetben, pazar kaján a New York-i Central Park állatkertjében.
Ám Martynak az elég jó sem elég jó, úrrá lesz rajta a kíváncsiság, és néhány rendkívüli pingvin segítségével megszökik, hogy felfedezze a külvilágot. Barátai kitörnek az állatkertből, hogy visszahozzák, de még mielőtt a Központi Pályaudvaron felszállhatnának a hazafelé tartó metróra, a jó szándékú emberek, akik úgy gondolják, hogy megmentik az állatokat a nagyvárosi élet stresszétől, egy Afrika felé tartó hajóra pakolják őket. A pingvinek azonban megrongálják a hajót, és hőseink Madagaszkár egzotikus szigetének partján találják magukat, ahol fel kell fogniuk, hogy mit is jelent valójában az a mondás, hogy „nagy az Isten állatkertje."
Amint ebből a szinopszisból is kiviláglik, a sztori nagyon lapos, magyarán a jó alapötletet a forgatókönyvírók semmiféle csavarral, csattanóval nem színesítették. Ezzel nem azt állítom, hogy Robotok-szerű „nincs forgatókönyv" stílusban készült a film, mindössze azt lehet észrevenni, hogy semmi váratlant, semmi újszerűt nem képes a panelek alkalmazásán kívül adni. S a zene? Hm. Hans Zimmert talán senkinek sem kell bemutatnom, számomra mégis meglepő, hogy nevét adta ehhez az át- és feldolgozásokkal tarkított, ötlettelen elképzeléshez. A zseniális forgatókönyv és a lendületes zene mellett a képi ábrázolás beharangozott és (így jogosan) elvárt minősége is hiányzik, akárcsak a kis piros karika a jobb alsó sarokból, benne a 12-es számjeggyel, azaz „Kizárólag 0-12 éves korig".
Ez nem jelenti azt, hogy az elsötétített moziteremben az idősebbek nem kapják meg az exkluzíve csak nekik szóló poénbonbonokat, a frenetikus filmes és egyéb popkulturális utalásokat, hisz van itt Amerikai szépség, a Majmok bolygója, a Számkivetett, de ez nem elég ahhoz, hogy az alkotást egy lapon említhessük elődeivel, akár a JégkorszakkaI, akár a Shrekkel. De még csak az üdvösséghez sem. S ha már az üdvösség témája szóba került, lévén vallásos szakszó, hadd fejtsem ki azon észrevételem, miszerint az amerikai rajzfilmbizniszben komoly részesedést szereztek a Jehova Tanúi.
A Madagaszkár konfliktusának epicentrumában az oroszlán áll, aki a vadonba vettetve rádöbben, hogy a hús, amin él, állatokból származik, olyanokéból, mint a barátai. A nagyvad e felismerés után elszégyelli magát, elbujdokol, barátai azonban bátorítják, és közös erővel elérik, hogy az oroszlán ne egyen több húst. Hirtelen ötlettől vezérelve rászokik a sushira, ami persze halból van, de nem lehet valaki startból vegetáriánus, főként, ha még oroszlán is. Ez persze nem hangzik újként, hisz hasonló fordult elő a Pixar Némó nyomában című blockbusterében, ahol a cápák a halevésről próbáltak meg leszokni gyűléseiken. Ha jól belegondolok, nem kell már sok időnek eltelnie, és megjelenik majd az a CGI, amelyben az oroszlán együtt legelészik (!) az őzikével az idilli tájban.
A végszó inkább a szülőknek szól: a Madagaszkár mese. Tanulsága, hogy a barátság erősebb lehet az éhségnél. Ez nem igaz, így hát javaslom, hogy a moziból kijövet magyarázzák el a gyereknek, hogy a tanulsága körülbelül annyira vehető komolyan, mint amikor a szegény ember legkisebb fia megkapja a királylányt és mellé a fele királyságot. S még akkor se vegye komolyan, ha ezen a kedves kis alkotáson ő is orrfacsaróan érzi a pénz szagát.
