A magyar dokumentumfilmről egészen nyugodtan kijelenthető, hogy marginalizált helyzetben lévő műfaj – a televízióban is csak elvétve lehet találkozni nem-fikciós filmekkel, elszánt drukkerek a Magyar Filmszemle első napjaiban ledarálhatják az éves termést felmutató mintegy félszáz filmet, de aztán jó nagy kuss van egy kerek esztendőn át a magyar dokumentumfilmek körül.
A MADE, azaz a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete ezt az áldatlan állapotot szeretné megszüntetni: ezért alakultak meg, mint „nyílt érdekvédelmi egyesület", ezért kezdték kiadni a dokumentumfilmeket, ezért szerveznek fesztiválokat, kerekasztal-beszélgetéseket, és ennek a mozgalomnak a keretében könyv formátumban a dokumentumfilm történetét is megjelentetik. A magyar dokumentumfilmről készültek ugyan hosszabb-rövidebb cikkek, tanulmányok, de átfogó összegzés híján a MADE útjára indít „egy sorozatot, amely a magyar dokumentumfilm történetét és elméletét dolgozza fel, nem kronologikus sorrendben" – írja Kisfaludy András, a MADE ügyvezető alelnöke az első kiadvány bevezetőjében.
A tervezett sorozat első, vaskos kötete a Budapesti Iskola. Magyar dokumentum-játékfilmek 1973-1984 címet viseli, és 2005-ben jelent meg a MADE gondozásában. Ha a dokumentumfilmeknek mostoha sorsa van, akkor nincs ez másként a dokumentumfilmről szóló könyvek esetében sem. A magyar nem-fikciós filmek története iránt érdeklődők a kiadványhoz kizárólag Budapesten, kizárólag az írók Boltjában, illetve bennfentesek a MADE irodájában juthatnak hozzá.
Legelőször talán a cím szorul tisztázásra – mert hát mi is az a Budapesti Iskola, főként ez a rejtélyes „dokumentum-játékfilm" kategória. Az elnevezés maga, a Budapesti Iskola nem az alkotóktól származik, hanem a nemzetközi sajtó nevezte el így ezt a speciálisan magyar filmkészítési eljárást, ám sajnos mára már kideríthetetlen, hogy honnan és kitől ered pontosan ez a terminus technicus. Mint az a cím után elhelyezett kronológiai megszorítás (1973-1984) is jelzi, ez a „többé-kevésbé egységes filmművészeti irányzat" főleg a hetvenes években készült filmekre vonatkozik – tudhatjuk meg Zalán Vince bevezetőjéből (Reményeink lombtalanodása?). A bevezető tanulmány rögtön azt is tisztázza, hogy a Budapesti Iskola nem jelentett az alkotók számára egységes világ- vagy művészetszemléletet, inkább filmkészítési módszerként tekintettek rá. Zalán Vince az iskola több alapkövét is lefekteti: elsősorban a Balázs Béla Stúdióban készült, a hivatalos filmkészítéssel szemben álló, tehát tizenhét percnél hosszabb dokumentumfilmeket, az ehhez szükséges, „képsorok hitelességét és objektivitását" rögzítő, 16 mm-es szinkronhangos kamerát – és az ebből kifejlődő cinema véritét –, valamint az időközben megindult szociológusképzést jelöli meg az új módszer kiindulópontjaként.
Zalán Vince a Budapesti Iskola lényegét a „nem filmre való" tények, viselkedési formák és beszédstílusok rögzítésében látja, azaz a Budapesti Iskola elsősorban nem filmművészeti, hanem szociológiai lényegű volt. A Budapesti Iskola szellemiségéhez szorosan kapcsolódnak a filmoktatás, a „társadalmi forgalmazás", a filmklubok és művészmozi-hálózat kiépítésének kérdései, amelyeket a kötet három fejezetbe osztott cikkei igencsak alaposan körüljárnak.
A Budapesti Iskola és kora című fejezet elsősorban interjúkat tartalmaz: Bori Erzsébet beszélget Makara Péter szociológussal, Pozsgay Imre kultuszminiszterrel, továbbá olyan alkotókkal, mint Szalay Györgyi, Vitézy László, Gulyás Gyula és Gulyás János, valamint Gyarmathy Lívia. Kenyeres Bálint szóra bírja Tarr Bélát – ez a beszélgetés azonban már a Metropolis 1997-es, Tarr Béla-számából lett átemelve, bármennyire is 1977-es évszám látható a beszélgetés végén. A többi beszélgetésnél nincs jelölve más helyen való megjelenés, tehát valószínűsíthetően a kötet számára készült anyagok, amelyek igen sokoldalúan közelítik meg a rendszerváltás előtti kultúrpolitikát, és ezen belül a filmművészet és a Budapesti Iskola helyét.
A fejezet tartalmaz még egy szubjektív jegyzetet Dárday István tollából (Finanszírozhatatlan kép?), aki nemcsak szemtanúként emlékszik vissza a Budapesti Iskola éveire, de kronologikusan át is tekinti az odavezető utat, és a filmek sajtóvisszhangjából is csemegézik, bár a könyv ugyanezt megteszi a katalógusszerű zárófejezetében is. A tanulmányhoz kommentárként a Magyar Televízióban 1985-ben elhangzott Kőhalmi Ferenc-beszélgetés kapcsolódik, valamint a Filmspirál 2003-as számából átemelt interjú Schlett István politológussal, a Társulás stúdióvezetőjével, Báthory Erzsébet tollából.
A fejezetet Stőhr Lóránt tanulmánya zárja (Az eltűnő valóság nyomában), aki mivel szintén nem látja egységes stílusirányzatnak a Budapesti Iskolát, csupán a fikció felől közelítő filmeket taglalja a korabeli képzőművészetekkel párhuzamosan – éppen ezért Stőhr következetesen a fikciós dokumentumfilm elnevezést használja. A tanulmány a múlt lezárt fejezetei után a jelen felé is tesz kitérőt, és a Budapesti Iskola módszereinek továbbélését is firtatja.
Az Egyszer volt egy Budapesti Iskola alcímének megfelelően dokumentumokat, tanulmányokat, beszélgetéseket tartalmaz az 1969-1983 közötti időszakból. Van itt minden, többek között azok az alapkőnek bizonyuló kiáltványok, amelyekre a kötet minden második szava hivatkozik: a Szociológiai Filmcsoportot!, és a Vetíteni nem elég! vagy a Társadalmi Forgalmazás. De egymás mellett olvashatjuk a Budapesti Iskolához kapcsolódó hosszabb-rövidebb, itt-ott megjelent cikkeket, a dokumentumok feltárásánál szemlátomást a fő aranybánya a BBS archívuma lehetett, a legtöbb anyag innen került elő (Az intézményes nevelés problémáival foglalkozó dokumentumfilm-sorozat tervezete), vagy a hetvenes években kiadott olyan kiadványok, mint A film társadalmi funkcióinak érvényesítése a forgalmazásban, és a Dokumentum és fikció. Schiffer Pál Cséplő Gyuri „előzetesén" kezdve a Filmkultúrában, Filmvilágban, Élet és Irodalomban megjelent, kapcsolódó elméleti cikkekből nem redundanciamentesen ugyan, de mindent megtudhatunk a fikció és a valóság filmszalagon való találkozásáról. A fejezet csemegéje két kerekasztal-beszélgetés a hetvenes évekből, ahol Ancsel Éva, Gombár Csaba vagy Váncsa István mellett személyesen maga Demszky Gábor is véleményt nyilvánít a kortárs doku-mentumfilmekről.
A zárófejezetben (A Budapesti Iskola) katalógusszerűen megtalálhatjuk a Budapesti Iskolához tartozó, mintegy huszonegy, 1972-1983 között készült filmet, a Zolnay Pál Fotográfiáján és a legendás Nevelésügyi sorozaton kezdve a Jutalomutazáson és a Családi tűzfészekén át egészen az Átváltozásig. A filmek esetében minden alkalommal ott találjuk a mai szemmel nézve meglepően kis számú stáb listáját, a technikai adatokat és a szinopszist. Az adatok mellé mindig társul korabeli kritika a bemutatott filmről, esetenként a külföldi sajtóból, és nem utolsósorban ez a könyv egyetlen olyan fejezete, ahol a végtelen szóáradatot néhol képek törik meg.
Tény, hogy a könyvből mindenki alaposan felkészülhet egy Budapesti Iskola-kollokviumra, és a szerkesztőket semmi esetre sem érheti a kidolgozatlanság vádja, ám a kiadvány nem ad egyértelmű kulcsot a Budapesti Iskola megértéséhez. Nézőpontokat, megközelítési lehetőségeket vonultat fel, a korabeli anyagok egybegyűjtésével mintegy a dokumentumfilm analógiájára dokumentumkönyvet, egy nem-fikciós tankönyvet hoz létre: nincs mindentudó elbeszélőnk, aki elmeséli számunkra az irányzat eseményeit (ahogyan például a Gelencsér-féle A Titanic zenekarában van), inkább minden szükséges eszközt a kezünkbe ad, ám a megértés aktusát már az olvasónak kell elvégeznie. Azonban ez a dokumentumfilm története iránt érdeklődő olvasó számára valószínűleg nem fog gondot jelenteni.
Budapesti Iskola. Magyar dokumentum-játékfilmek 1973-1984. Szerk.: Zalán Vince. Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete, 367 oldal, 1800 Ft.
