Félelemmel vegyes kíváncsisággal ültem be a moziba, mértékadó baráti forrásaim ugyanis „az idei év Postásának" nevezték a filmet, és ez az összehasonlítás (Kevin Costner alulmúlhatatlan tavalyi munkája mint negatív mérce) feltétlen tiszteletet ébresztett bennem.
Ehhez képest kellemesen csalódtam, ám ezzel legfeljebb a zéró pontig jutottunk el. A hazafi mindvégig nézhető, ugyanakkor dögletesen unalmas alkotás. Se íze, se bűze. Ha legalább rossz lenne, arcpirítóan hamis és megrendítően dilettáns! Akkor nemes felháborodással tolhatnánk el magunktól, Roland Emmerich azonban ezt a esélyt sem adja meg a cinikus nézőknek. Marad a masszív unalom, a bő két és félórás tehetetlenség, amit Mel Gibson borús szempillantása, ráncainak markáns íve és rendíthetetlenül összeszorított állkapcsa sem csillapíthat.
Tudom, a hollywoodi futószalagról évről évre le kell kerülnie legalább egy történelmi témájú hazafias szuperprodukciónak (a hazai piac eltartja ezeket a munkákat, Amerikában sosem bukhatnak meg, a külföld ez esetben már nem is számít), A hazafi azonban csúnyán alullövi a megszokott mércét. Perfekten kimunkált csatajelenetei az izgalom környékére sodorják a közönséget, itt azonban rögvest meg is torpanunk, hiszen a népnevelő-tanító mese és az ideológia folyton felülkerekedik az akciók és a narráció logikáján.
Emmerich (akár A függetlenség napjában) ezúttal sem találja az egyensúlyt a hazafias szólamok sulykolása és az akciófilm logikája között – legalábbis az európai ízlés és mérce szerint nem. A kilencvenes évek német rendezőexportja (Emmerich, Petersen) neofita lelkesedéssel és büszkeséggel igyekszik túllicitálni amerikai kollégáit a patrióta és heroikus szólamokban. Rosszul teszik. Ennek köszönhetően A hazafi is avítt, múzeumi hangulatot áraszt: heroikus történelmi tablója és patrióta romantikája a harmincas-negyvenes évek amerikai moziját idézi. Csakhogy azt a világot már rég elfújta a szél...