A koreai kultrendező azzal okozza a legnagyobb meglepetést, hogy visszavesz az erőszakból és helyette még feljebb tekeri a suspense-t. Annak is tanúi lehetünk, ahogy a bűntudat-ábrázolás helyét átveszik a felszabadulás és a testi gyönyör képei.
A filmkritikusból lett rendező Park Chan-wook harmadszorra versenyez Cannes-ban. A fesztivál indította el nemzetközi karrierjét 2004-ben, amikor felfedezte az Oldboyt a világnak. Persze a szerencsén is múlt: erre az évre időzítették Quentin Tarantino zsűrielnökségét, őt pedig lenyűgözte Park rafinált és véres bosszúfilmje, és egészen az Arany Pálmáig segítette.
Park nemzetközi kritikai és kereskedelmi sikere a „Bosszú-trilógiája” (A bosszú ura / Symphathy for Mr. Vengeance, Oldboy, A bosszú asszonya / Symphathy for Lady Vengeance) elkészítése óta töretlen. Sokan máig ezeket a filmeket kérik számon rajta, ő azonban újabban kamaradarabokat készít. „Szeretek nagy történeteket elmondani kis, mesterségesen megteremtett világokban” – mondta előző filmje, a Vonzások (Stoker) kapcsán egy interjúban. A szobalány (The Handmaiden) cselekménye is szinte végig ugyanabban a világtól elzárt térben játszódik, egy két építészeti stílust ötvöző fényűző rezidenciában, ahol a japán Hideko kisasszony (Kim Min-hee) gyerekkora óta él nagybátyja, Kouzuki társaságában. Az öregember ki sem mozdul hatalmas házi könyvtárából, mégis arra kényszeríti a lányt, hogy a villában töltse az életét, elszigeteltségben és letargiában.
Egy nap új koreai komorna érkezik Hideko mellé, aki valójában nem más, mint Sook-Hee (Kim Tae-ri), egy szélhámos-dinasztia legfiatalabb tagja, a megtévesztés és a manipuláció teljes eszköztárával ellátva. Valójában az ártatlannak tűnő leányzó egy Gróf (Ha Jung-Woo) nevű csaló megbízásából érkezik, hogy segítsen végrehajtani aljas tervét és meggyőzze az asszonyát, hogy szeressen bele a férfiba. Ahogy bizonyára sejthető, a Gróf így készül rátenni a kezét a vagyonára. Minden a terv szerint halad, de arra senki sem számít, hogy a két nő közel kerül egymáshoz. Közelebb, mint ahogy azt a 30-as évek Koreájában bárki gondolná.
Meglepő, hogy a szélsőséges fizikai erőszak A szobalányban csak másodlagos, helyette Park inkább nagy példaképe, Hitchcock stílusában az idegeinken táncol azzal, ahogy az információt mesterien adagolva olyan zárt szituációkat teremt, amelyben nem tudjuk pontosan, melyik szereplő mennyi tudás birtokában van. A párbeszédek többségének a tétje tehát az, hogy éppen ki hazudik. A történet alapötlete a walesi Sarah Waterstől származik, akinek Fingersmith című szövegéből Park a forgatókönyvet írta, átültetve a történetet a viktoriánus Angliából Koreába, a japán megszállás idejére, a végeredmény pedig egy érzéki, feszes alkotás lett.
A szobalány számos remek jelenete közül vitahathatatlanul az a legzseniálisabb, amelyik a vonzalom megszületésének pillanatát ábrázolja egy szokatlanul hosszú, erotikus feszültséggel csordultig töltött jelenetben. Nem más történik, mint az, hogy Sook-Hee segít asszonyának a fürdésnél és amikor az panaszkodni kezd, hogy az egyik foga érdes, és fél, hogy felsérti a száját, odaül mellé a kád szélére, hogy lereszelje. A bravúros beállításoknak, a vágás ritmusának köszönhetően egy szempillantás alatt felizzik közöttük a levegő, és elválaszthatatlanná válik egymástól a fenyegetettség érzése és a testi vágy.
Feltűnő, hogy Park időnként ikrekként ábrázolja a két nőt, ugyanolyan hajviselettel és ruhákkal, egymás mellett, sőt néha káprázatos szimmetrikus kompozícióban. A kamera ezúttal kevesebbet kószál a díszletek között, a teret most nem hosszú daruzásokkal térképezi fel, hanem azzal, hogy viszonylag tág plánokban láttatja a szobabelsőket. A rendező ismét bőkezűen bánik a giccsel, elsősorban akkor, amikor sokszor és hosszan mutatja a testi szerelem kibontakozását. Bár Parktól eddig sem volt idegen az erotika, A szobalányban egyenesen erre fókuszál. A szexualitás a cselekmény szintjén is előtérbe kerül azzal, hogy a forgatókönyv áthelyezi a regény eredeti hangsúlyait és kiemeli a perverziók szerepét. A női testek a szkopofil élvezet tárgyává válnak, a látvány részei lesznek a selyemtapéták és díszes porceláncsészék mellett, és kár, hogy ezt még a női önfelszabadítás tematizálása sem ellensúlyozza.
A regény elbeszélői struktúrája már önmagában megfilmesítésért kiáltott, mivel arra a narrációs megoldásra épült, hogy a két szereplő perspektívájából, külön-külön elmeséli ugyanazt a történetet. Először egy BBC-sorozat készült el, ami Park filmjéhez hasonlóan követte a regény felépítését és a három különálló egységet három epizódban jelenítette meg. A szobalány a fejezethatárokat inzertek beiktatásával jelöli. A könyv alapötletét felhasználva Park, akárcsak A bosszú urában, most is megvezet azzal, hogy az egymásnak feszülő érdekek közül hol ennek, hol annak a javára nyeri el a támogatásunkat, és felcserélhetővé teszi az elkövetőt és az áldozatot. A bűn relatív volta jelenik meg a nézőpontok ütköztetésén keresztül, vagyis az, hogy minden álláspont védhető, és az aljas tett más fénytörésben már nem is tűnik aljasnak. Az erőszak leredukálása miatt fegyverként használható hétköznapi használati tárgyakból ez alkalommal szokatlanul kevés van, de arra számíthatunk, hogy Park meglepi a rajongóit egy újabb polippal.
