Tizenkét év rendezői csend után Wolfgang Becker végre visszatért és egyszerre rendezte meg a Good bye, Lenin! párját és ellentétét. Az Én és Kaminski vizuálisan kényeztető, de tartalmilag ingerszegény felnövés- és elmúlástörténet lett.
Wolfgang Becker az a név, akit mára valószínűleg mindenki elfelejtett: folyamatosan építkező karrierje egyre nagyobb hazai elismeréseket követően 2003-ban ért el a csúcsára egy óriási nemzetközi sikerrel, ám a német rendező a Good bye, Lenin! óta eltelt tizenhárom évben mindössze egyetlen nagyjátékfilmet készített, a hozzánk idén elérő Én és Kaminskit. Azt azért nem lehet mondani, hogy a rendezői széktől való nagy hiátusa alatt rosszul ment volna Becker szekere, a Good bye, Lenin! sikere ugyanis ha az ő direktori karrierjének nem is, de a többedmagával alapított produkciós cége, az X-Filme számára nagy lökést jelentetett, és az évi átlag két filmet kitermelő vállalat hipp-hopp megduplázta az évente gyártott produktumainak számát. Ugyancsak az X-Filme készítette Becker nagy visszatérő filmjét is, bár valószínűleg se a rendező, se a produkciós cég életében nem lesz annyira meghatározó alkotás, mint egykoron a Good bye, Lenin! volt.
Az Én és Kaminski két címszereplője a fiatal és meglehetősen gerinctelen újságíró, Sebastian Zöllner (Daniel Brühl) és az öregkorára magába forduló francia festő, Manuel Kaminski (a dán Jesper Christensen alakításában). A ravasz üzleti érzékekkel megáldott Sebastian elhatározza, hogy felkutatja a visszavonultan élő Kaminskit, és készít róla egy nyolc fejezetből álló életrajzi könyvet, melyet az egykor híres festő halála után tervez kiadni, mondván senki sem él örökké. Sebastian meg van róla győződve, hogy a szeme világa elvesztéséből hírnevet kovácsoló képzőművész valójában megjátszotta az egészet, és vagy csak később vagy egyáltalán nem vakult meg. Azonban miközben az öreg festő életében turkál szennyesek után kutatva, saját reflexióira lel (Kaminski egyik festménysorozatának beszédes címe is Tükröződések). Azáltal pedig, hogy a festőlegendáról felépített képe szép lassan lepereg és egy megtört ember tűnik ki mögüle, a saját gyarlóságára is kénytelen ráébredni az újságíró.
Míg a Good bye, Lenin! formai szempontból meglehetősen unalmas volt és a tartalomban, vagyis a történetben rejlett az ereje, addig az Én és Kaminski pont az ellenkezője. A sztori maga nem elég érdekfeszítő, Sebastian karaktere pedig – aki az elbeszélés mozgatórugója kellene, hogy legyen – annyira komplex, mintha életlen baltával faragták volna. Kaminski ellenben, aki a cselekmény első felében csak mint egyfajta szellemkép van jelen (a film nyitányában például egy áldokumentum-szekvenciában exponálódik az élete), ahogy színre lép hús-vér emberként is, szó szerint ellopja a show-t, ugyanis tragikus személye nem csak minket érint meg, hanem egyszerre a film formája felett is átveszi az uralmat. Ahogy ugyanis az energikus, törtető Sebastianról átkerül a cselekmény hangsúlya az idős, vak Kaminskira, úgy vált a film pergős ritmusa lomha, komótos tempóra, úgy fordulnak át a realizmust is megbontó stiláris játékok egy letisztult minimalizmusba, és úgy tűnik át a fiatalos, komikus tónus avítt melankóliába. Az Én és Kaminski nem olyan dramedy, ahol a humor és a tragikum kiegészítik, erősítik egymást, hanem ahol az utóbbi szisztematikusan meggyilkolja a játékidő végére az előbbit, kiirtva mindenféle infantilizmust és játékosságot az alkotás szövetéből.
Sebastian számára mindenképp felnövéstörténet ez, ahogy az idős, betegeskedő festő exploiteurjéből annak gondoskodójává válik, épp úgy, ahogy az újságírót alakító Daniel Brühl Good bye, Lenin!-beli karaktere a saját anyja gondviselőjeként szép lassan férfivá cseperedik. Az említett film szívszorító jelenete, amikor az anya szembesül azzal, hogy a rendszer, amiben hitt, már nincs többé, itt megismétlődik, amikor Sebastian közbenjárása révén Kaminski ellátogat régi szerelméhez, akit mindig is az igazinak gondolt, de rá kell jönnie, hogy a nő életében a közös epizódjuk mindössze jelentéktelen mellékszál volt. A sok párhuzam ellenére pont az nem működik az Én és Kaminskiban, ami a Good bye, Lenin!-ben mesteri szinten volt kivitelezve: a komédia és a dráma balanszírozása. A gyengébb láncszem egyértelműen az előbbi, így a keserédes zárlat magas ponton vágja el a filmet, ám ez is csak relatíve, az átlagszínvonalhoz viszonyítva mondható el.
A legemlékezetesebb aspektus a műben, ahogy a fiktív, „klasszikus modernista” festő képei beépülnek a cselekménybe, mi több, a formába. Kitalált személy létére a számos valós művész munkásságát és különböző stíluskorszakot megidéző képei kimondottan gyönyörűek, és ezek a festmények rendszerint meg is mozdulnak, amikor egy szereplőből vagy szereplőbe áttűnve jeleznek egy fejezetváltást. Ráadásul Jürgen Jürges operatőr a digitális celluloidot is vászonnak használja és ecsetkamerájával kimondottan festői képeket vet rá. Az Én és Kaminski így vizuálisan olyan lebilincselő, akárcsak egy szemünk láttára formálódó Bob Ross-festmény (a tévéműsoráról elhíresült amerikai festőművész fel is tűnik egy pillanatra egy tévékészülékben). Sajnos, minthogy a festészet nem épp a legjobb történetmesélő médium, itt is másodlagos lesz a tartalom, mely magában nem lenne elég ahhoz, hogy székhez szögezzen minket.
