Ez a remake nem azért készült, hogy az amerikai közönség megkapja egy „nem-amerikai” film pörgősebb, véresebb és érthetőbb változatát. Amerikai és holland producerek tisztelegnek a filmes szólásszabadságot pártoló holland rendező, Theo van Gogh előtt, akit egy muszlim férfi gyilkolt meg, feltehetőleg egyik filmje miatt.
A teljes projekt három újraforgatott filmből áll: az Interjú Steve Buscemi rendezésében, a Blind Date Stanley Tucci rendezésében (melynek a bemutatója idén nyárra várható) és a 06 – előreláthatóan Bob Balaban rendezésében. A bevétel egy részéből alapítványt hoznak létre a filmes szólásszabadság érdekében.
Az újraforgatott Van Gogh-filmek trilógiájának első része tehát a Steve Buscemi által rendezett Interjú. A kiinduló helyzet természetesen ugyanaz: Pierre Peters (Steve Buscemi) politikai újságírót saját lapja bízza meg, hogy interjút készítsen Katyával (Sienna Miller), a magánéleti botrányairól és változó mellméretéről ismert filmsztárral. A férfi rangján alulinak érzi a feladatot, sértettségét ráadásul tetőzi, hogy a nő több mint egy órát késik; miután érzékelteti a színésznővel, hogy érdektelen témának tartja, hamar összetűzésbe kerülntek, melynek nyomán úgy tűnik, elmarad az interjú.
Mindketten elindulnak hazafelé, ám az újságíró taxija karambolozik, mivel a taxisofőr a közelben elhaladó filmsztárra figyel. Katya felhívja magához Pierre-t, hogy ellássa a sebet. Újból beszélgetni kezdenek, ám a kettejük között kibontakozó különös viszony távolról sem hasonlít egy formális interjúra. Egymást váltják a támadó és gyöngéd gesztusok, szavak, az apa-lánya, az ellenséges, a szeretői és a versengő kapcsolatok megnyilvánulásai.
Komoly színészi feladat volt felépíteni a jeleneteket, mivel kevés eszköz állt a szereplők rendelkezésére és gyakorlatilag – kapcsolatuk változó dinamikájától eltekintve – „eseménytelen” a film. Katya, a filmsztár szeszélyes nőnek bizonyul, aki rendszerint úgy játszik a csapdájába csalt férfival, mint macska az egérrel. Elcsábítja, azt kéri Pierre-től, csókolja meg, aztán ellöki magától és ráüvölt, hogy utálja és tűnjön el, majd megint visszacsalogatja, hogy ellökje magától. Egy idő után azt az érzést keltik, hogy ezt a végtelenségig tudnák így folytatni, de amint az a film utolsó felében elhangzik, a játszmázás csak addig tart, amíg az egyik fél nem nyer.
Hogy mi a tét? Az újságíró az eredeti filmben veszít, mert kiszolgáltatja magát, és vallomásai alapján a nő rendőrkézre juttatja. Buscemi filmjében „csak” emberként kerül ki vesztesként. A szaftos részletekkel teli interjú mindenképp elmarad, de ez hamar háttérbe is szorul – a párharc ürügyét szolgáltatja csak.
Izgalmas Sienna Miller és Steve Buscemi kettőse, emlékeztet Mike Nichols Nem félünk a farkastól (Who's Afraid of Virginia Woolf?) című filmjéből Liz Taylor és Richard Burton játékára. Aprólékosan építkezik, nagyon pontos és folyamatként is összeáll, ebben tér el leginkább a 2003-as holland filmtől; Theo van Gogh filmjében szakadozottabbak a jelenetek, a színészi játék helyenként teljesen elveszti a hitelességét, de ott mindez a televíziós filmes hatást, a szappanoperás jelleget erősíti meg, csakúgy mint a kézikamerás felvételek, a zoomolások, a szórt fény és a digitális kép.
Ezek közül az újraforgatott változat ugyan megtartja a kézikamerát és a zoomot (az operatőr mindkét esetben Thomas Kist), de úgy, hogy egészében azt a benyomást kelti, mintha „a tévéjátékot filmre adaptálták volna”, megadva az eredeti film rendezőjének a neki kijáró tiszteletet: számos utalás (a taxi a Van Gogh Movers cég autójának ütközik, Katya szobájában Theo van Gogh fotója látható, s még az „igazi” Katja is megjelenik pár másodpercre a film végén). Az elhangzó szöveg és a fontosabb fordulatok is egyeznek, de benyomásom szerint akármennyire is Theo van Gogh-é a jó ötlet és az eredeti, Steve Buscemié az igazi film.
