Ennek a filmnek a megszületése nemcsak kézenfekvő, hanem fontos és szükséges is volt. Az Associated Press hírügynökség tudósítói végigfilmezték az ukrajnai Mariupol 2022. februári ostromának első húsz napját, a rengeteg anyagból viszont akkor csak töredékeket sikerült eljuttatniuk a Föld túloldalán dolgozó szerkeszőkollégáikhoz. Aki megnézi a filmet, rá fog ismerni olyan képsorokra, amelyek tavalyelőtt bejárták a világsajtót, és most részletesen megismerheti a hátterüket is. Nem könnyed szórakozás.
Mstyslav Chernov nem forgatókönyvíró és nem is filmrendező. Harkivi származású haditudósító, aki testközelből végigkövette többek közt az elmúlt évek orosz–ukrán konfliktusait, Mariupol ostromáról készített anyagaiért pedig közvetlen kollégáival együtt megkapta a legrangosabb nemzetközi szakmai kitüntetést, a Pulitzer-díjat. 20 Days in Mariupol című, éppen egy éve, a Sundance filmfesztiválon debütált dokumentumfilmje pontosan azt nyújtja, amit a címe ígér: kegyetlenül őszinte mozgóképes naplót egy város ostromáról.
Chernov és fényképész kollégája, Evgeny Maloletka napra pontosan akkor érkezik Mariupolba, amikor az oroszok elindítják a támadást a város ellen. Stratégiai fontosságú pontot választanak: számítanak arra, hogy a Krím-félsziget kapujában elhelyezkedő, hatalmas kikötővel rendelkező ipari központ az orosz támadások egyik célpontja lesz – és mint tudjuk, nem is tévednek. A film elején egy teljesen átlagos kelet-európai várost látunk, amely egy fagyos februári napon szokatlan csendbe burkolózik, ugyanis: „A háborúk nem robbanásokkal kezdődnek. A háborúk csenddel kezdődnek.” A film végére, kevesebb mint három hét múlva a lakótömbök felismerhetetlen, üres romhalmazként magasodnak a kátyúkkal teli utcák fölé. De mindez csak a „díszlet”. (Bár valljuk be, hátborzongató erejű díszlet, főleg Európának ebből a szegletéből nézve, ahol igen sokan élnek ugyanolyan látképű, posztkommunista tömháznegyedekben, amilyeneket Mariupolban lőnek szitává, most már a szemünk előtt...)
A film három témaréteget halmoz egymásra. A legfontosabb az alkotók/sajtósok fő feladata nyomán áll össze, ez pedig a tények vonala. Chernovnak napi bontásban sikerül megmutatnia, mit jelent a valóságban Vlagyimir Putyin „különleges hadművelete”, amelynek hivatalos retorikája szerint az orosz csapatok nem támadnak a civil lakosságra: egy kórház legfelső emeletéről filmezve látjuk a Z-jelzésű tankot, amint belelő egy tömbházba, halljuk a város fölé érkező első harci repülőt, látjuk a rozoga mentőautóval egyre csak érkező sebesült civileket, halott kisgyerekeket, egy szétlőtt szülészet előtti zűrzavart. Aztán, ahogy az arctalan támadók egyre közelebb érkeznek, szinte a mellkasunkon érezzük a közelben becsapódó ütegek sokkhatását, halljuk az egész közel ropogó automata fegyvereket, látjuk a lassan feltelő tömegsírt. És mindez Mariupol ostromának csak az első húsz napja, a város a nyolcvanhatodikon esett el – emlékeztet a film végi felirat... A lineárisan felépülő összkép a nemzetközi televíziókban sugárzott anyagokkal egészül ki: a film ívét a Chernovék és kollégáik által hazajuttatott felvételekből született hírműsorok pillanatai egészítik ki.
A tények ábrázolásából kibontakozik a háború sajátos pszichológiája: döbbenet, értetlenség, bizonytalanság, elkeseredés, pánik, halálfélelem, iránytalan düh és gyász, rengeteg gyász keveredik szívszorító hangulattá. Chernov a helyzet összes szereplőjét megmutatja: kétségbeesett idős nőt, halálra rémült kislányt, kisbabáját gyászoló anyát, kamasz fia fölött zokogó apát, motyójával napok óta zavarodottan bandukoló férfit, a káoszt kihasználó fosztogatókat, a már-már abszurd körülmények között tovább dolgozó, megrendült orvosokat, a helytállni próbáló katonákat – mindannyiuk körül egyre jobban szorul a hurok. A februári hidegben nincs már áram, víz, gáz, gyógyszer, és az elszigeteltség hatása is elképesztő: nincs internet, a telefon zseblámpává minősül át, ha egyáltalán sikerül feltölteni, az emberek a mentősöktől, katonáktól próbálnak információmorzsákat szerezni, és olyan is van, aki az újságíróra zúdítja tehetetlen haragját – ő viszont türelmes megértéssel viseltetik iránta.
A film harmadik rétege pedig éppen ez a személyes vonal. Chernov egyesszám első személyben mesél, halk szavú narrátorként kíséri végig a filmet, saját naplóját „írja”. Olykor röviden elmélázik, és magát is beleforgatja a történetbe egy-egy tükröződő felületnek köszönhetően. Fontos szemtanú, gyors kezű dokumentátor – közben pedig, bármilyen vaskos szakmai múlttal rendelkezzen is, nem tud nem reagálni az eseményekre, amelyeknek ő maga is szereplőjévé válik. Empatikus, éles eszű, láthatatlan megfigyelőként van jelen, megküzd a mindenkori tudósítók legerősebb etikai dilemmájával – filmezzek vagy segítsek? –, aggódik a családja miatt, szeretné elfelejteni, amit látott, de „a kamera nem engedi”, és mindeközben megszállottan, az életét kockáztatva keresi a pontot, ahonnan hazaküldhetné a felvételeit, hogy tudja meg a nagyvilág, mi zajlik az elszigetelt városban. Naplója tehát a mindenkori haditudósítók munkájáról is mesél, drámai erővel és sokoldalúan közelítve.
A 20 nap Mariupolban nem könnyű esti kikapcsolódás, de ezt a filmet a szándékos félretájékoztatások világában meg kell nézni. Teljesen lényegtelen, hogy milyen a vágása vagy a zenéje (egyikre sem lehet nagyon panaszkodni), az operatőri munka veszélyesebb volt, mint bármelyik másik idei Oscar-jelölt dokumentumfilmé. Az sem baj, ha nem kapja meg az Oscart: ez az elsőkezes beszámoló a jelölésnek köszönhetően talán még többekhez eljut, és egy pillanatra emlékeztet arra, amihez már kicsit hozzátompultunk: ez a háború még mindig zajlik a közvetlen közelünkben.
