Időhurkos thriller. Ilyenünk is van már végre. Mondjuk a Hurok pont nem műfaji elsőségétől lesz tűrhető magyar film.
Nem rossz film a Hurok. Ez persze nem jelenti azt, hogy Madarász Isti filmjét, az első magyar időbuherálós thrillert annyira körbe kellene ugrálni, mint ahogy azt valamilyen érthetetlen oknál fogva sok hazai kritikus megtette. Azért, mert a Hurok nem is kifejezetten jó film. Tény, hogy akad nála sokkal gyengébb nemzetközi – urambocsá’ amerikai – film is, de csak azért mert a miénk, nem kell a vállunkon cipelni a hazai zsánerfilmek egyébként majdhogynem töküres piedesztáljáig. A Hurok egy kellemes meglepetés, aminek a hatása – mint a legtöbb meglepetésé – gyorsan és megmásíthatatlanul elillan.
Madarász annak ellenére tudja lekötni a publikumot, hogy filmje nagyon nem indul erősen. A tompa és méla expozíció során sajnos túl sok időt hagy a türelmetlenebb nézőknek arra, hogy kiosonjanak a moziból. Miután lassan összeáll, hogy Ádám (Száraz Dénes), az érző lelkű bugris drogfutár simán dobbantana a valamiért sajnálatosan Dezsőnek elnevezett kábszer-maffiózó nagy értékű szállítmányával, hátrahagyva terhes barátnőjét (Martinovics Dorina), a Hurok beindul – elkezd szorulni.
A film a Looper, a Primer, az Idétlen időkig, a Terminátor sorozat, a Vissza a jövőbe, a Forráskód amolyan hevenyészett, de tiszteletreméltóan alázatos fattyaként próbál meg egyensúlyozni egy olykor-olykor fájdalmasan ingatag és elvékonyodó Möbius-szalagon. Szinte tapintható az a műfaj iránti lelkesedés és rajongás, mellyel Madarász nekiállt kiagyalni a Hurok hurokságait, a probléma viszont az, hogy ugyanennyire tapintató az a – feltehetően felsőbb utasítás szülte – kényszer, melynek eredményeképp a film durván szétvagdosottnak tűnik. Mintha az Ádámot bekebelező, önmagába visszafaroló idősíkok a látottaknál sokkal komplexebbek lettek volna első nekifutásra. Lehetett volna egy agyzsibbasztó, kíméletlen, fizikaintézetek hatalmas tábláira krétával felmázolt öntörvényű monstrum. Persze akkor senki nem nézné meg. Így viszont kompromisszumszaga van a Huroknak, melynek veleje és esszenciája – a még így is kellemesen szórakoztató időcsavarás – egy bizarr és nyugtalanító üres térben kong.
Az időhurok működési elve, szabályrendszere, az ezeket magyarázó jelenetek is a vágószoba padlóján maradtak, csak hogy a film élvezhetőbb legyen. Végül is az lett, éppen hogy elkerülve a blöffölés kínos territóriumát, hiszen gondolkodni túl sokat nem kell a bűvész trükkjén. Maximum csak azon agyalhat el a nagyérdemű, hogy vajon 2016-ban miért beszélnek még mindig úgy egy magyar filmben, mintha egy Mikszáth-regényt olvasnának fel fogyatékos gyerekeknek. Félreértés ne essék, a Hurok dialógusainak tetemes része vállalható. Azok a mondatok viszont, amik nem, azok nagyon nem.
Más kérdés, hogy ha Madarász kicsit nagyobb tököt növesztve merészebb időkatyvaszt kreál, akkor ugrik a főszereplő morális motivációjának súlya, ami a Hurok feszes, dinamikus tempójának ellenére is – nem kizárt, hogy véletlenül – át tudja venni a hatalmat a gatyájából kirázott idődimenzió cirkuszi látványosságától. Ez pedig jó. Ahogy Ádám újra és újra megpróbálja kijavítani korábbi és még korábbi hibáit, ahogy a menekülés helyett a szerelméért és születendő gyermekéért kezd el harcolni, úgy válik a kuszálódó történet egyfajta erkölcsi és kváziromantikus felnövésmetaforává, melyben az Ádám körül frusztrálóan gabalyodó idő a bűnben töltött életét megtestesítő átokká modulál. Átok, hiszen egy csomószor végig kell néznie szerelme halálát, szembe kell néznie saját pöcsségével, és persze az állatias Dezsővel (még mindig nehéz bárhova tenni ezt a nevet). Persze, áldásos is, hogy van ez a hurok, hiszen csak azért lesz olyan happy az amúgy dicséretesen kétes happy end, mert Ádámnak megadatott ez a misztikus, természetfeletti esély. És akkor vissza is értünk az erőben érezhető zavarhoz: mi a jó ég ez a hurkolás, miért van, és miért Ádámmal esik meg, és Ádám hogyan találja ki, hogy ez egyáltalán egy időhurok, és miért nem kaparja még a filmbeli névtelen-nemtelen, szagtalan és minden rendezői törekvés ellenére is steril nagyváros Lipótmezejének egyik cellafalát? Merész dolog logikát keresni az idővel ilyen formában eljátszó filmekben, de mindennek van határa. A homály jó dolog, de néha el kell hessegetni, hogy a néző ne rágódjon már feleslegesen ilyen idegtépő apróságokon, amik jó esetben slendriánságnak tűnnek, rossz esetben suttyó húzásnak. Azt már döntse el mindenki maga, hogy a Hurok esetében melyik a helytálló.
Egyáltalán nem rossz film tehát a Hurok, és nem csak magyar filmként nem rossz. Pörgős, imponálóan okostojás, bátor dolog. Túl sokan feltehetően ettől még nem fognak rá emlékezni fél év múlva, csak a filmkritikusok és filmtörténészek citálják majd elő írásaikban, mint az első, magyar, idővel játszadozó thrillert.
