Az izlandi Madárkák esszenciális, de egyben meglehetősen szokványos coming of age drámaként kezdődik, de a végére átcsap a hollywoodi felnövésfilmek totális ellentétébe, sőt, kritikájába.
A főhős Ari egy 16 éves kóristafiú, aki Reykjavíkban él elvált anyjával. Aki azonban férjével együtt Afrikába költözik, ami szerinte nem tinédzsernek való hely, ezért Ari kénytelen visszacuccolni vidékre az apjához és a nagymamájához, és ott folytatni az iskolát. Épp nyár elején járunk, úgyhogy apja rögtön melózni küldi egy halfeldolgozó gyárba, de ez hősünk legkisebb problémája. A fater alkoholista és meglehetősen züllött életet él, hasonszőrű haverjaival képesek napokig bulizni. Ari már elfelejtette a vidéki szokásokat, így nehezen illeszkedik be kortársai közé. Rá kell jönnie, hogy még gyermekkori barátai is megváltoztak, mióta nem látta őket. Nagyvárosban felnőtt mimózalélekként persze a helyi macsók között is különcnek számít.
A film tehát felnövéstörténetként kezdődik: a főhőst gyakorlatilag magára hagyja az anyja, amivel össze is töri a fia szívét. Egy klisésebb coming of age filmben az anya meghalna, de sokkal fájóbb így, hogy egyszerűen szélnek ereszti a fiát. Hogy a hős kórusban énekel, az is remek ötlet Rúnar Rúnarsson író-rendező részéről. A fiúnak mennyei énekhangja van, és a reykjavíki paradicsomból zuhan le a zord izlandi vidékre. Az izmai énekléshez vannak szokva, nem vidéki macsósághoz és kemény fizikai munkához. Anyja progresszív értelmiségi, apja meg egy vidéki bunkó, előbbit elveszíti, utóbbival pedig zöld ágra kell vergődnie. A fiúkórusban való éneklés ráadásul olyasmi, ami főleg gyerekként, a hang mutálása előtt az igazi, és vidéken persze semmi hasznát nem veszi hősünk. A film címe főleg az énekhangjára utalhat, de akár arra is, hogy a főhős kirepül a családi fészekből a történet végére.
Vidéken pedig különféle beavatásokban részesül: apja vadászni viszi, a kortársaival kipróbálja az alkoholt meg a drogokat, és elérkezik az első szex és párkapcsolat is. Rengeteg akadály tornyosul előtte, bonyodalmakat kell megoldania, és a közönség mindvégig könnyedén azonosul vele, köszönhetően annak, hogy tinédzserként még kiforrott jelleme sincs, általában csak reagál a felmerülő helyzetekre, azaz nem tesz, érez vagy gondol olyasmit, amit a néző ne tudna vagy akarna követni. Noha a rendező maximálisan kihasználja az izlandi táj szépségét, ez egy univerzális történet, bárhol játszódhatna. A nagyváros és a vidék közötti ellentétek ábrázolása ugyan sztereotíp, sőt, minden, csak nem árnyalt, de ennek van funkciója. Ez egyrészt csak a drámák szokásos túlzása, az ellentétpárok további polarizálása, a valóság helyett annak esszenciája. Másrészt a felnövéstörténetek gyakran a világ megismerésével együtt járó kiábrándulásról is szólnak.
A Madárkákat az teszi különlegessé, hogy itt ez az illúzióvesztés szokatlanul brutális és rögrealista. Az író-rendező a film első felében prezentálja, hogy mindent tud a coming of age történetekről és a drámaírás szabályairól, de utána elkezd ellene menni a nézői elvárásoknak. (Ráadásul a film expozíciója véget ér a főcím szekvenciával, utána rögtön érkeznek a bonyodalmak, azaz Rúnarsson menetközben exponál, ahogy illik, nem untat hosszas előkészítő, bevezető felvonással.) A drámaszabályok felmondását ötletesen kitalált szituációk, sokkoló fordulatok és brilliáns jelenetezés váltják fel. Ami a főhős felnövésében elromolhat, az el is romlik, különösen a kulcsfontosságú állomások. Első, kettesben töltött perce a kiszemelt csajjal, majd a szüzessége elvesztése és ahogy ők ketten összejönnek: semmi nem alakul ideálisan, sőt, minden a lehető legrosszabbra fordul. És persze ez jóval hihetőbb, mint az, amit a hollywoodi filmekben látni.
A legsokkolóbb szcénákhoz ráadásul kreatívan szuggesztív jelenetezés társul, amiből kiderül, hogy Rúnarsson nem is írónak, hanem rendezőnek igazi talentum. Viszont hatásvadászattal sem vádolható a film: explicit szex és meztelenség látható benne, de mind indokolt dramaturgiailag (nem véletlen, hogy Magyarországon a film megúszta a 16-os korhatárral). De persze nem hibátlan alkotás a Madárkák: a főszerepet játszó Atli Óskar Fjalarsson például túl öreg a szerepre (21 éves), és már a 16 éves karakteréről is nehéz elhinni, hogy képes magas hangon énekelni. És persze a Madárkák csak az izlandi mozi történetében újdonság, ilyen demitizáló filmeket már az európai modernizmus és a 60-as, 70-es évek Hollywoodja is kitermelt (Sivár vidék / Badlands, Bonnie és Clyde). Mindenesetre az izlandiak a legutóbbi Oscar-nevezettjük, a Kosok után ismét készítettek egy tökéletesen univerzális, ugyanakkor a nemzetközi közönség számára nagyon egzotikus drámát.
