Joachim Trier norvég rendező első angol nyelvű, amerikai közegben játszódó filmje tagadhatatlanul európai lett: hétköznapi epizódokban tobzódó, lassan hömpölygő, intenzív emberi dráma egy szilánkokra hullott család trauma-feldolgozási és újraegyesítési kísérleteiről. Mágiája a szemfényvesztés mellőzésében rejlik.
A Trier név hallatán minden bizonnyal elsőre a feltűnési viszketegségben szenvedő dán botrányrendező/zsenire asszociálnak az emberek, noha van egy egyre jelentősebb norvég vetélytársa és egyben távoli rokona, Joachim Trier, aki immáron harmadik nagyjátékfilmje segítségével dolgozik azon, hogy beleégesse magát a köztudatba. A fiatalabb Trier ugyan valószínűleg sosem fog felérni a legkommerszebb művészfilmes, Lars von Trier népszerűségi szintjére, de inkább köszönhető ez eltérő stratégiáiknak, mintsem valamiféle tehetségbeli elmaradásnak. Joachim ugyanis Lars egyenes ellentéte: alkotásai nem önmagukra és szerzőjükre, vagyis megkreáltságukra hívják fel a figyelmet, hanem az életre, az emberekre, vagyis ránk, a nézőkre. Míg a dán saját maga felé tart tükröt, a norvég felénk – filmjei nem a sokktaktikák miatt lesznek hatásosak, hanem közelségük, emberségük miatt.
A Hétköznapi titkaink egy szilánkjaira tört család története. Az özvegy apa (Gabriel Byrne) és fiai – a zárkózott tinédzser, Conrad (Devin Druid) és a családi otthonból már kirepült, saját diszfunkcionális famíliája létrehozásán ügyködő Jonah (Jesse Eisenberg) – között az összetartó kapocs a kísértetként, emlékképekként jelenlévő anya (Isabelle Huppert), aki évekkel korábban egy autóbalesetben hunyt el. A már élete nagy részében is távollévő, elismert háborúsfotósként dolgozó anya emlékére kiállítást szerveznek, aminek eredményeképp előkerül az összes csontváz a családi szekrényből. A film tétje, hogy vajon a felszínre kerülő titkok segítik-e összekovácsolni a darabjaira hullott vérközösséget, vagy tovább mélyítik a traumák által okozott szakadékokat.
Joachim Trier rendkívül jól egyensúlyoz karakterei között: ahelyett hogy nézőpontot választana, minden családtag félelmeibe egyaránt belelátunk, megismerjük személyes démonaikat, még az elhunyt anya esetében is. A család mint egység története mellett négy individuum története is kirajzolódik, ezáltal szolgál több, párhuzamos kapcsolódási ponttal a film. Nem nehéz belebújnunk egy – vagy akár az összes – karakter bőrébe, ugyanis nem csak széles spektrummal büszkélkedhet Trier alkotása, ahogyan az eltérő generációk eltérő problémáit megjeleníti, hanem egyfajta hitelességgel is, ahogyan hozzányúl témáihoz. Joachim Trier karakterei azért olyan szerethetőek, mert esendőek és emberiek: a hibáikkal azonosulunk tökéletes morális iránytűjük helyett.
Nem véletlen, hogy egy ilyen szenzibilitással megáldott mű nem annyira Hollywood-kompatibilis. Látszólag minden passzol: tradicionális, letisztult narratíva, ahol a tartalom háttérbe szorítja a stílust, és egy történet, amely az amerikaiak számára szentként kezelt család reintegrációjáról szól. Trier ott tagadja meg az álomgyári taktikákat, hogy mellőzi a melodramatikus, túlzó jeleneteket, és helyette a hétköznapi, hiteles epizódokra erősít rá. Első angol nyelvű filmje így nem csak hangulatában idézi fel skandináv sorstársa, Lukas Moodysson Mamutját (Mammoth), hanem annak fogadtatásában is: a felszínes ítészeknek ugyanis a nyelvváltás egyet jelent az egzotikusság elvesztésével, az amerikai szempontrendszereket azonban feleslegesen próbálnák ráhúzni ezekre a drasztikusan európai ízű alkotásokra, hiába játszódnak a tengerentúlon.
Joachim Trier harmadik nagyjátékfilmje márpedig egyértelműen legérettebb munkája, ugyanis a kezdőfilmes lelkesedésből fakadó kísérletezgető attitűdöt, amit a Szerzőkben (Reprise) mutatott, már rég levetkőzte. Ami nem hagyott alább, az filmjeinek költőisége, mely – talán szokatlan módon – nem párosul absztrakcióval, még annyival se, mint az Oslo, augusztus (Oslo, 31. august) esetén. Ennek ellenére egy montázsjelenettel most is megörvendeztet minket, és talán a Hétköznapi titkaink csúcspontja ez (és egyben a magyar cím tézisjelenete): Conrad napló-novellájának asszociatív képekre vágott felolvasása az idősebb testvér által. A direktor és forgatókönyvíró-társa, Eskil Vogt (aki tavalyelőtt hasonlóan erősen debütált a Vakon / Blind című első nagyjátékfilm-rendezésével) tehát ismét megmutatták, hogy a karaktervezérelt drámák terén csodákra képesek, Joachim Trier pedig megérett arra, hogy napjaink legérzékenyebb rendezői között tartsuk számon, mint Lenny Abrahamsont, Richard Linklatert vagy épp a Tangerine-nel befutott Sean Bakert.
